A belugának rendkívül érdekes és meglehetősen furcsa testarányai és alakja van. Egyes szögekből nézve csupán egy gyönyörű fehér bálna. Más szögekből egy izmos, földönkívüli testépítő.
Megint másokból pedig egy kecses, túlvilági lány, jól kivehető térdekkel. Mindezt úgy, hogy a belugának nincsenek is lábai: a helyükön farokúszó van. Hiszen ez egy bálna! Vizsgáljuk meg ezt az állatot különböző szempontokból!
Kezdjük a nyakával. A bálnák és a delfinek nyakcsigolyái egyetlen csontos blokká forrtak össze – így sokkal stabilabban tartható a fej nagy sebességnél, amikor a víz sűrű falként csapódik az arcukba. A delfin feje úgy folytatja a testet, ahogyan a lándzsahegy folytatja a nyelet, és szó sincs olyasmiről, hogy „odafordul és megnézi”: ha körbe akarsz nézni, az egész testeddel el kell fordulnod. A belugánál a csigolyák nem forrtak össze. Bólogat, ingatja a fejét, és az ember felé fordítja. És ez kissé hátborzongató!
Ezért a sebességével fizetett: a beluga lassú úszó, cirkálósebessége mindössze három és kilenc kilométer per óra között mozog; ilyen tempó mellett pedig kardszárnyú delfin elől menekülni teljesen reménytelen vállalkozás. De a beluga nem is tervezett menekülni. Olyan messze felhúzódott északra, hogy még a mindenütt ott lévő kardszárnyú delfinek is csak legyintettek az uszonyukkal ezekre az őrültekre.
A második dolog, ami összezavarhat, az a homloka. Minden fogascet homlokán ott található a dinnye (melon), egy zsíros párna-lencse, amelyen keresztül az állat a visszhanglokációs jelet kibocsátja; ez egy akusztikus fényszóró, és általában többé-kevésbé mozdulatlan. A beluga viszont gyúrja a dinnyéjét. Az izmaival összenyomja, előrenyújtja, kilapítja, hullámokat futtat rajta keresztül, a mozgékony ajkaival együtt pedig mindez egyfajta mimikát kölcsönöz az állatnak: a beluga csücsörít az ajkaival, „mosolyog”, meglepett arcot vág és grimaszol.
Valódi mimikáról persze nincs szó – ezek nem érzelmek, hanem a hangnyaláb finomhangolása, egy változtatható fókuszú élő lencse, amelyet az adott feladathoz lehet igazítani: széles pásztázó legyező, amikor a jég alatt haladva rianást keres, vagy szűk, áthatoló sugár, amikor az iszapos fenéken kutat rejtőzködő halak után. Ez a különös mozgékonyság szintén nyugtalanító érzést kelt.
Most pedig a térdek! Azok a híres fotók, amelyeken a beluga függőlegesen lebeg a vízben, és tisztán látható két behajlított térdű láb, nem Photoshop eredményei. Ez valóban a teste. Csakhogy ezek nem lábak.
A beluga sarkvidéki állat, és a hidegtől a helyenként akár tizenöt centiméter vastag bőr alatti zsírréteg védi, amely a testtömegének csaknem a felét is kiteheti. Ez a zsír nem egyenletes rétegben oszlik el: a test hátsó részén, ahol a törzs átmegy a faroknyélbe, vastag redőkben fekszik. Amikor a beluga függőlegesen kiegyenesedik, és maga alá húzza a farkát, a redők összegyűlnek, és térdkalácsokkal rendelkező emberi lábak sziluettjét rajzolják ki. Ennyi az egész titok!
Vagyis egy olyan bálnáról van szó, amely véletlenül képes emberi pózt felvenni. Nem csoda, hogy az északi folklórban a belugák rendszeresen hol vízbe fúlt emberekként, hol elvarázsolt nőkként, hol tengeri népségként jelennek meg.
De a furcsaságok sora ezzel még nem ér véget.
A belugának nincs hátúszója – helyette a hátgerinc mentén egy alacsony, kemény, dudoros taréj fut végig. A beluga latin neve, a Delphinapterus leucas, pontosan így fordítható: fehér, szárnyatlan delfin.
Az ok egyszerű és kíméletlen. A hátúszó egy kiálló lemez, amelyet nem lehet behúzni, egy olyan világban pedig, ahol felül jég található, kifejezetten akadállyá válik: a beluga szűk hasadékokba és rianásokba emelkedik fel lélegezni, miközben a vékony jeget gyakran a hátával töri át, az úszóját pedig ott egyszerűen letörné a jég. Ráadásul minden kiálló testrész egy-egy radiátor, amely leadja az értékes hőt. Az Északi-sarkvidék kiszelektálta az úszót mint eszközt, a kérges dudorokkal teli taréjt viszont meghagyta: ezzel ugyanis remekül lehet alulról törni a jeget.
És ott van még a hangjuk is! A belugák társas, rendkívül szociális állatok, amelyek közösségei sok szempontból emlékeztetnek az emberiekre. Alapvetően szaporodási csoportokra oszlanak, ahol a nőstények és a borjak letelepedett életmódot folytatnak, valamint hímek csoportjaira, akik folyamatosan küzdenek egymással a szaporodás jogáért.
Ám ahhoz, hogy ilyen aktív társasági életet élhessenek, hihetetlenül fejlett hangképzésre tettek szert. Még „tengeri kanárinak” is nevezik őket. Képesek fütyülni, csiripelni, bégetni, bőgni, és még olyan hangokat is kiadni, amelyeket az emberi fül képtelen meghallani.
Ezeket a hangokat az orrjáratokban lévő speciális szövetszerkezetek, az úgynevezett „hangajkak” segítségével képezik, ahol az áthaladó levegő rezgésbe hozza a szöveteket. Emellett a bőrük alatt három pár gyűrű alakú légzsák is található. A kutatók szerint ezek rezonátorként működnek, és lehetővé teszik az állatok számára, hogy ilyen gazdag hangspektrumot szólaltassanak meg.
A beluga tehát egyedülálló sajátosságaival teljesen felülírja a megszokott elképzeléseinket. Összegezve elmondható, hogy hableányokat ugyan még nem találtak a kutatók, de ahhoz, hogy valaki sikeresen hableánynak öltözzön, mint kiderült, csupán szép, sápadt bőrre, valami térdre emlékeztető formára, valamint csodálatos hangra van szükség.
És lám – mindez a szépség együttesen, ideális esetben a titokzatos köd leple alatt, bármelyik kimerült tengerészt képes megbolondítani. Nem kell más, csak meghallani a hihetetlen dallamokat, és megpillantani valamit, ami legalább halványan egy nőre emlékeztet.
