Képzelj el egy tavat, amelynek a fenekén egy igazi fenyőerdő fekszik. Pontosan ilyen szokatlan kísérletet hajtottak végre Finnországban. 2021-ben a kutatók mintegy 1500 lucfenyőt helyeztek el a víz alatt, hogy teszteljenek egy meglehetősen egyszerű ötletet: képesek-e az elsüllyesztett fák új otthont teremteni a vízi élőlények számára.
A kísérlet helyszíne a Finnország délkeleti részén elterülő Saimaa-tó volt. Három évvel később a tudósok visszatértek a víz alatti telepítésekhez, és azt tapasztalták, hogy a fenéklakó fauna egyes képviselőinek egyedszáma a többszörösére nőtt.
Miért kell egyáltalán fákat süllyeszteni a vízbe?
Első pillantásra az ötlet furcsának tűnik. Miért dobna bárki szándékosan faanyagot egy tiszta tóba?
A természetes vizekben a kidőlt fák sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint ahogy azt gondolnánk. A törzsek és ágak rengeteg menedéket képeznek, a faanyagon mikroorganizmusok, gombák és algák telepednek meg, az ágak sűrűjében pedig apró gerinctelenek és halivadékok találnak búvóhelyet.
A rendezett, kiépített partokról azonban az elhalt fát gyakran eltávolítják. A finn kutatók elhatározták, kiderítik, mesterséges úton visszaállítható-e ez a sajátos környezet.
A fenyőket mintegy 6–8 fából álló csoportokba rendezték nagyjából kétméteres mélységben. Hogy a fa ne ússzon fel, és a kijelölt helyen maradjon, nehezékekkel rögzítették a mederhez.
Így egyfajta különleges víz alatti erdő jött létre.
Három év elteltével a fák szó szerint életre keltek
Amikor a kutatók felmérték a kísérleti helyszíneket, az eredmény rendkívül látványosnak bizonyult.
A kutatás vezetője, Kari-Matti Vuori beszámolója szerint az elsüllyesztett fák környékén a fenéklakó fauna egyes képviselőinek egyedszáma nagyjából tízszer magasabb lett a korábbihoz képest. A tudósokat azonban még ennél is jobban felcsigázta a faji sokféleség növekedése: a fajok száma ezeken a részeken megközelítőleg ötszörösére emelkedett.
Ennek oka kézenfekvő. A csupasz tófenék meglehetősen kevés búvóhelyet nyújt az élőlényeknek, míg a több száz ággal rendelkező lucfenyő összetett, háromdimenziós térszerkezetet teremt.
A fa felszínén idővel mikroorganizmusokból és gombákból álló közösségek alakulnak ki. Ezekkel nagyobb szervezetek táplálkoznak, amelyek aztán a halak számára szolgálnak táplálékul.
Egy közönséges fa lényegében fokozatosan egy önálló kis víz alatti lakóteleppé formálódik.
A halak is értékelték az új „erdőt”
Bár a kutatók leginkább az üledéklakó szervezetek körében jegyeztek fel változásokat, a pozitív hatás a tápláléklánc magasabb szintjeire is átterjedhetett.
A helyi horgászok jelezték a kutatóknak, hogy a vízbe süllyesztett fenyők közvetlen közelében érezhetően több hal bukkant fel. Itt azonban fontos hozzátenni: a horgászok elbeszélései csupán személyes észlelések, nem pedig ellenőrzött halszámlálás adatai, így önmagukban nem tekinthetők a halállomány ugrásszerű gyarapodásának közvetlen bizonyítékaként.
Az elgondolás azonban, miszerint faanyaggal teremtsenek menedéket a halaknak, messze nem új keletű. Hasonló eljárásokat más országokban is sikerrel alkalmaznak. Például az amerikai hadsereg mérnöki hadteste is használt már kidobott karácsonyfákat víztestekben a kishalak búvó- és táplálkozóhelyeként, amelyek aztán a nagyobb ragadozókat is odavonzzák.
Akkor mostantól bármelyik tóba érdemes fenyőfát dobni?
Semmiképp sem. A finn kísérlet tanulsága nem az, hogy karácsony vagy újév után jó ötlet lenne magunktól a legközelebbi tóba hajítani a kiszáradt fenyőfát.
A projektet szakemberek irányították: a fákat kijelölt helyekre fektették le, alaposan rögzítették, majd módszeresen monitorozták a változásokat. A faanyag kontrollálatlan behordása a vízbe kifejezetten káros, teljesen más következményekkel járhat.
A Saimaa-tavi kísérlet valódi értéke másban rejlik: megmutatta, milyen óriási szerepe lehet az élőhely puszta fizikai szerkezetének az ökoszisztéma egyensúlyában.
A másfélezer lucfenyő nem valamiféle különleges, csúcstechnológiás eszköz volt. A fák egyszerűen a meder alján feküdtek, ágaik révén azonban olyan felületeket és menedékeket biztosítottak, amelyeket a természet azonnal birtokba vett.
Három évvel később a mesterségesen kialakított víz alatti erdőben már egy jóval gazdagabb és sokszínűbb fenéklakó állatközösség élt. Ami a szárazföldön csupán felesleges nyesedéknek vagy hulladéknak tűnt volna, a víz felszíne alatt egy új, virágzó miniatűr ökoszisztéma alapkövévé vált.
