Sokan még ma is úgy tartják, hogy az igazi család ismérve a sok gyerek – legalábbis a döntéshozók előszeretettel hangoztatják ezt a hagyományos értékrendet. A valóság azonban jócskán megváltozott. Régen a nagycsaládos modell valóban a túlélés záloga volt. A gyerekekre afféle jövőbeli befektetésként tekintettek: már egészen kis koruktól kezdve besegítettek a munkába, később pedig gondoskodtak az idős, magukat ellátni képtelen szüleikről.
Mára ez a felállás gyökeresen megváltozott. A gyerekek már régen nem jelentenek ingyen munkaerőt, a felnevelésük viszont vagyonokba kerül. A statisztikák és felmérések is rávilágítanak arra, hogy rengetegen egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a gyermekvállalást. Egygyermekes édesanyaként teljesen megértem őket: egy második babára már nekem sem lenne keretem.
A gyerekek tehát „nyereséges befektetésből” komoly anyagi ráfordítássá váltak. Jogosan merül fel a kérdés: vajon kötelesek a gyerekek felnőttként „visszafizetni a tartozást” a szüleiknek? Van egyáltalán joguk a szülőknek bármit is követelni a már kirepült utódoktól?
Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban a döntéshozók körében is fellángolt a vita arról, hogy vajon indokolt lenne-e külön adóval sújtani a gyermekteleneket vagy a kevés gyermeket nevelő családokat.
Ez a cikk most egy kicsit rendhagyó lesz: engem ugyanis sokkal jobban érdekel a hétköznapi emberek véleménye, mint a politikusok kötelezettségekről szóló, sokszor valóságtól elrugaszkodott fejtegetései. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről!
Kezdésként nézzünk meg két egymással merőben ellentétes nézőpontot, amelyek a leggyakrabban csapnak össze a parázs viták során.
A gyerekek semmivel sem tartoznak a szüleiknek
Aki ezt a nézetet vallja, az abból indul ki, hogy a gyermek felnevelése a szülő kutya kötelessége. A felnőttek hozták meg a döntést a gyermekvállalásról, ezzel együtt pedig felvállalták az azzal járó felelősséget és kötelezettségeket is a kicsi jövőjét illetően. Maga a gyermek nyilvánvalóan semmilyen formában nem vett részt ebben a döntésben, így abszurd lenne elvárni, hogy később „megfizesse az árát”. Senki sem válhat adóssá pusztán azért, mert a világra jött.
Sokan úgy gondolják, hiba azzal a hátsó szándékkal gyermeket vállalni, hogy majd ő gondoskodik rólunk idős korunkban. Ez egyáltalán nem kőbe vésett szabály. Egy felnőtt gyermek persze támogathatja a szüleit és átvállalhatja a felmerülő költségeket, de ez kizárólag a kettejük kapcsolatán múlik. Ha a gyereket szeretetben nevelték, és a családi fészek mindig is a béke és a támogatás szigete volt számára, akkor ez a gondoskodás természetes módon, szívből jön majd. Ha viszont otthon csak a folyamatos kritikát, szemrehányást és elégedetlenséget kapta, akkor könnyen meglehet, hogy inkább hátat fordít, és akár teljesen meg is szakítja a kapcsolatot a családjával.
Következtetés: a gyerek tehát csak akkor fog segíteni a szüleinek, ha ő maga is így akarja, és ha örömmel tölti el, hogy gondoskodhat róluk. Senkinek sincs joga ezt ráerőszakolni vagy kötelességként számonkérni rajta.
A gyerekek igenis kötelesek gondoskodni idős szüleikről
A másik tábor érvelése szerint a szülők rengeteg áldozatot hoztak, és sokszor kifejezetten nehéz körülmények között nevelték fel a gyerekeiket. Lehet, hogy számtalan dologról le kellett mondaniuk, vagy épp másodállást kellett vállalniuk csak azért, hogy minden falat az asztalra kerüljön. Mivel életük legszebb éveit és minden energiájukat a gyerekeiknek szentelték, úgy érzik, joggal várhatnak el hasonló mértékű támogatást cserébe.
Vannak olyan szülők is, akik nyíltan felvállalják: bizony „maguknak szültek”. Talán azért, hogy célt és értelmet adjanak az életüknek, vagy éppen azért, hogy elűzzék az öregkori magány rémét. Szemükben a gyerek nem véletlenül jött a világra, hanem egy nagyon is konkrét feladattal: hogy gondoskodjon róluk és támaszuk legyen. A szomorú valóság azonban az, hogy az ilyen, mérgező kötelességtudattal magukhoz láncolt gyerekek sokszor soha nem tudnak saját családot alapítani.
A társadalmi elvárások és a mélyen gyökerező hagyományok szintén hatalmas nyomást gyakorolnak az emberekre. Még mindig tartja magát az a kimondatlan szabály, hogy egy „rendes” családban kötelező gyereket vállalni, a gyereknek pedig kötelessége gondoskodni a szüleiről – függetlenül attól, hogy a múltban hogyan bántak vele. Sokan egyszerűen azzal intézik el a dolgot: „ez mindig is így volt, tehát így a normális”.
Következtetés: eszerint a nézőpont szerint a gyereknek egyszerűen nincs választása. Kötelessége segíteni, hiszen a szülei életet adtak neki, felnevelték, rengeteg pénzt és energiát áldozva rá. Ezt a „befektetést” pedig mindenképpen kompenzálnia kell, teljesen függetlenül attól, hogy valójában akarja-e vagy sem.
Hazánkban ráadásul a törvény is kitér a kérdésre: a rokontartás, ezen belül is a szülőtartás intézménye elviekben jogi úton is kikényszeríthetővé teszi az idős, rászoruló szülők támogatását.
És most rajtatok a sor! Ti melyik állásponttal értetek egyet inkább? Tényleg feltétlen kötelessége a gyereknek gondoskodni az idős szüleiről, vagy minden azon múlik, hogy milyen volt a kapcsolatuk az évek során? Írjátok meg kommentben a saját történeteiteket és véleményeteket!
