Bizonyára sokan közületek legalább gyerekkorotokban egyszer olvastatok már Robinson Crusoe megpróbáltatásairól és a Péntek nevű bennszülöttel való érdekes kapcsolatáról.
Sőt, biztosak vagyunk benne, hogy sokan ismeritek az eredeti regényt, és láttaták már szabad feldolgozás formájában a történetnek, amikor valamelyik játékfilmben Péntek például nőként jelenik meg, ami jelentősen „tágítja” az alaptörténet lehetőségeit.
Az emberiség története többek között azért is izgalmas, mert sok ismert könyv- vagy filmhősnek megvolt a maga valós ihletője. A tengerhajózás történetében nem is egyszer fordult elő, hogy valaki Robinson Crusoe sorsára jutott: a hajótörések túlélői közül a szerencsésebbek – még napjainkban is – nem a hullámsírban végzik, hanem egy lakatlan szigeten kötnek ki.
Most pedig egy valóban megtörtént esetet ismerhettek meg egy egészen különleges „Robinson Crusoe”-ról, aki három „gyönyörű” fekete nő társaságában vetődött egy lakatlan szigetre – ez a történet tényleg páratlan.
Hamar találtak egy édesvízi patakot – vidáman csobogott nem messze attól a festői öböltől, amelynél a szerencsés hajósok csónakja kikötött. Ráadásul az édesvízforrás közelében szinte fürtökben csüngtek a legkülönfélébb gyümölcsök és diófélék – a banántól a kókuszdióig, ennek köszönhetően a legénység tagjai különösebb erőfeszítés nélkül tudtak szedni a természet ajándékaiból, hogy változatossá tegyék a szűkös ellátmányukat.
A hajó kapitánya kimondhatatlanul örült, hogy a felfedezett sziget nemcsak hasznosnak bizonyult, hanem az ő „nevéhez fűződik majd”, mint a „terra incognita” felfedezőjéé. Így hát teljesen tetszőleges nevet adhatott az éppen felfedezett földnek, akár a saját nevét is, megörökítve azt örök időkre a térképeken.
Később azonban történt valami, ami némileg lehűtötte a kedélyeket és fegyverragadásra késztetett – nem messze az öböltől három primitív, szalmatetős kunyhót találtak. A tűzrakóhely még meleg volt, és csak nemrég önthették le vízzel, hogy elrejtsék a füstöt, és ne hívják fel magukra a titokzatos fehér bőrű idegenek figyelmét.
Fekete bőrű amazonok.
A kapitányt a felfedező heve hajtotta, ezért egy csapat jól felfegyverzett matrózzal a sziget belseje felé vette az irányt, hogy felkutassa a helyieket, és megpróbáljon kapcsolatot létesíteni velük. Ott egy csoport fekete bőrű nőre bukkant, akik ijedten összebújva álltak, és számos tizenéves gyermeket szorongattak maguk mellett. A hajósoknak azonnal feltűnt, hogy a legtöbb gyermek bőrszíne jelentősen világosabb volt, mint az anyáké…
A kapitány és a matrózok angolul kezdtek tanakodni egymás közt, hogy rájöjjenek ennek a rendkívül furcsa helyzetnek a nyitjára. És mekkora volt a legénység megdöbbenése, amikor az egyik nő angolul szólt a tengerészekhez:
— Titeket White kapitány küldött?
A különleges Robinson
Miután a csapat felocsúdott a döbbenetből, a kapitány, mint rangidős, biztosította a nőket, hogy a szigetre érkezők nem bántják majd a lakosokat, és hogy ők nem ismernek semmilyen White kapitányt. Ennek ellenére minden érkezőt rendkívül érdekelt, hogy mi történt a szigeten, és magyarázatot kértek arra, honnan tudnak ilyen jól angolul, kik ezek a félvér gyerekek, és ki az a White kapitány.
Ahogy a beszélgetésből kiderült, körülbelül 15 évvel ezelőtt, egy nagyon erős vihar után, egy súlyosan megrongálódott csónakot sodort partra a víz, amelyen egy kimerült és kissé sérült fehér bőrű férfi volt. Érkezése beteljesítette a három nő legtitkosabb vágyait, akik nem sokkal korábban hasonló szerencsétlenséget éltek át – egy rabszolgákat az USA-ba szállító hajójuk szintén hajótörést szenvedett, és ebből a halálos balesetből csak ez a három felnőtt nő tudott kievickélni a mentő partra.
Az évek során, amelyeket kizárólag női társaságban töltöttek, a fiatal nők megkívánták a férfiak figyelmét a lakatlan szigeten. De először ki kellett deríteniük, kit is „sodort hozzájuk a sors”. Kézjelekkel kommunikálva az óceán közepén lévő kis földdarab bennszülött lakói és az újonnan érkezett „White kapitány” fokozatosan kapcsolatba léptek egymással. Ez annak ellenére történt így, hogy a szülőföldjükről erőszakkal elhurcolt afrikai nők kezdetben nagy gyanakvással tekintettek a fehér férfira, hiszen sok rosszat szenvedtek el a „rabszolgatartó és kínzó” fajta tagjaitól.
De ez a fiatalember teljesen más volt – nem viszonyult agresszíven vagy lekezelően a fekete nőkhöz, ellenkezőleg, minden tekintetben barátságos volt, és őszintén hálás a kapott segítségért. Ahol pedig kapcsolatok és közös teendők vannak, ott az első szerelmi-testi viszonyok is kialakulnak, aminek eredményeként a hajótörött kapitány fokozatosan a sziget három lakójának közös férjévé vált, és mindegyiknek több gyermeket is nemzett.
White kapitány rejtélyes sorsa.
Úgy tűnik, a rejtélyes fehér férfi, aki kénytelen volt folyamatosan és vég nélkül teljesíteni házastársi kötelezettségeit, egy bizonyos ponton nagyon erősen vágyakozni kezdett a civilizáció után, és belefáradt a nehéz munkába.
Az is teljesen ismeretlen volt, hogy korábbi életében kit és hol hagyott hátra „White kapitány” a szárazföldön. Egy ponton aztán a fehér férj csónakot kezdett építeni. Miután befejezte a munkát, megparancsolta feleségeinek, hogy minden körülmények között várjanak rá, majd az árral dacolva kievezett a nyílt tengerre.
Azóta több mint 15 év telt el, de a férjnek továbbra sem volt „se híre, se hamva” – a gyerekek felnőttek, az utolsó remények pedig szertefoszlottak. Ezért lett a „Jack Bull” kapitánya a felfedező, mivel ő jegyezte fel először az új föld helyét a térképen és a hajónaplóban.
A nők pedig ott maradtak a szigeten, számos gyermekükkel körülvéve, akár önként, akár kényszerből, de hűségesen őrizve férjük emlékét. Így született tehát egy újabb Robinson-történet – „White kapitány” 15 évig élt egy férfi-paradicsomban (ami később talán valódi pokollá változott számára). Ezért az életét kockáztatva „áthajózott a horizonton” és soha nem tért vissza, vagy azért, mert nem akart, vagy azért, mert egy újabb szerencsétlenség történt vele.
