1980. november 20-án reggel a louisianai Peigneur-tavon leállt a fúrófej forgása. A Texaco olajtársasággal szerződésben álló fúrótorony személyzete megpróbálta kiszabadítani a szerszámot, de az mintegy 374 méteres mélységben végleg beszorult. Nagyjából két és fél órával később hangos robajok hallatszottak, a fúrótorony pedig dőlni kezdett. A munkások a partra menekültek, ahonnan végignézték, amint a 45 méteres fúrótorony elmerül a vízben. Ez azonban még csak a kezdet volt: a nap végére a hatalmas tó gyakorlatilag megszűnt létezni.
Tó a bánya felett
1980 előtt a Peigneur egy teljesen hétköznapi, édesvizű tó volt New Iberia városa mellett. Területe megközelítőleg 1300 holdat, azaz mintegy öt négyzetkilométert tett ki, átlagos mélysége pedig alig érte el a három métert. Az emberek pihenni és horgászni jártak ide, a környéken pedig előszeretettel fúrtak olajkutakat.
A tó és a szomszédos Jefferson-sziget alatt a Diamond Crystal cég sóbányája húzódott, amely 1919 óta működött. A vágatok több szinten kanyarogtak lefelé a mélybe, egészen mintegy 460 méterig. Az évtizedekig tartó bányászat során hatalmas üregek alakultak ki a sótömbben: alagutak és termek, amelyek mennyezetét a hátrahagyott sópillérek tartották.
Az olajmunkások és a bányászok tehát gyakorlatilag ugyanazon a helyen dolgoztak, mindössze eltérő mélységben.
Hogyan tűnik el egy tó
A november 20-án reggel elakadt fúrófej minden jel szerint átszakította a sóbánya legfelső járatait. A végzetes tényezőt a körülmények szerencsétlen együttállása adta: a bánya kősóból állt, felette pedig egy édesvizű tó hullámzott.
A víz lezúdult a mélybe, és azonnal oldani kezdte a sót. Ezzel láncreakció indult el: minél nagyobbra tágult a nyílás, annál több víz áramlott át rajta, és annál gyorsabban marta el a sósziklák falát. A beáramló víz a mennyezetet tartó pilléreket is feloldotta, a járatok beomlottak, az örvény pedig egyre erősebbé vált. Az édesvíz ebben a helyzetben nem csupán felülről nehezedő súlyként nehezedett a járatokra, hanem hatékony oldószerként viselkedett. Néhány óra alatt a fúrólyuk helyén egy mintegy négyszáz méter átmérőjű, gigantikus víznyelő alakult ki. A tó úgy kezdett el lefolyni a bánya üregeibe, mint a víz egy kihúzott dugójú fürdőkádból.
A víznyelő mindent elnyelt, ami a közelébe került. A mélybe veszett egy másik fúróplatform, a móló, 11 uszály, egy vontatóhajó, teherautók, fák, valamint különböző adatok szerint 65–70 holdnyi partmenti terület, beleértve a Jefferson-sziget jelentős részét is. Később, amikor a nyomás kiegyenlítődött, a tizenegy elsüllyedt uszályból kilenc visszatért a felszínre.
Miért nem halt meg senki?
Ilyen léptékű katasztrófa esetén a legmeglepőbb következmény az, hogy senki sem veszítette életét. A bányában a baleset pillanatában is dolgoztak emberek, a feljegyzések szerint összesen 55-en. Őket sikerült időben figyelmeztetni. A Louisianai Egyetem könyvtárának feljegyzései szerint akkor adták ki a riasztást, amikor a beáramló víz elragadta az üzemanyaghordókat, így minden bányásznak sikerült még idejében kijutnia a felszínre. A fúrótorony brigádja már azelőtt elhagyta a fedélzetet, hogy a platform elsüllyedt volna, a tavon tartózkodó horgász pedig épségben partot ért a csónakjával.
Néhány nappal később a UPI hírügynökség arról számolt be, hogy tizenöt környékbeli családot ideiglenesen kitelepítettek. Az amerikai bányabiztonsági és egészségügyi hatóság képviselője elmondta, hogy a bánya főaknájában egyetlen éjszaka alatt hat métert emelkedett a vízszint, ám a szeizmikus mérések alapján a környező talaj kezdett stabilizálódni.
A csatorna, amely visszafelé kezdett folyni
A tó vize normális esetben a Delcambre-csatornán keresztül a Vermilion-öbölbe folyt. Miután a tómeder kiürült, a csatornában megfordult az áramlás iránya: a Mexikói-öböl sós vize visszafelé zúdult az egykori tó medrébe. A beszámolók szerint ekkor néhány napig egy mintegy 50 méter magas vízesés alakult ki ott, amelyet Louisiana legmagasabb vízeséseként emlegettek. A medence nagyjából két nap alatt töltődött fel ismét.
Ez a vízfelület azonban már egy teljesen más tó volt. A korábbi, mindössze mintegy három méter mély, sekély édesvíz helyén egy brakkvizű tó keletkezett, amelynek legnagyobb mélysége elérte a körülbelül 60 métert. A sótartalom megváltozásával együtt a tó élővilága is gyökeresen átalakult.
Ki hibázott?
Hogy a fúró pontosan miért került a bányajáratok fölé, azt sosem sikerült maradéktalanul kideríteni. Az egyik magyarázat szerint térképészeti hiba vagy rossz betájolás miatt a fúrótornyot nem oda állították fel, ahová eredetileg tervezték. Közvetlenül a baleset után a Diamond Crystal pert indított a Texaco ellen, a Texaco pedig viszontkeresettel élt, azt állítva, hogy nem tájékoztatták őket az adott helyen zajló bányászati munkálatokról.
1981 augusztusában az amerikai bányabiztonsági hatóság jelentést tett közzé, de abból sem derült ki egyértelműen, hogy a Texaco fúrt-e rossz helyen, vagy a bánya térképei voltak pontatlanok. A legfontosabb bizonyítékokat ugyanis elnyelte a kialakult víznyelő.
1983-ban a felek bíróságon kívüli megállapodást kötöttek. Az adatok szerint a Texaco és a fúrási alvállalkozóként dolgozó Wilson Brothers 32 millió dollárt fizetett a Diamond Crystalnak, a károkat elszenvedett Live Oak Gardens botanikus kert pedig további 12,8 millió dollárt kapott. A bányát 1986 decemberében végleg bezárták. A katasztrófáról készült felvételeket, amelyeket a Diamond Crystal jogásza gyűjtött össze, ma a Louisianai Egyetem lafayette-i archívumában őrzik. A sziget alatti sódómot 1994 óta földgáztárolóként használják, a Peigneur-tó pedig máig sós vizével emlékeztet arra a napra, amikor két iparág találkozott ugyanabban a mélységben.
