Több mint 130 évvel ezelőtt a híres norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen elindult, hogy meghódítsa az Északi-sarkot, de 400 kilométerrel a cél előtt a hajója megmagyarázhatatlan okból megállt.
A Tajmir-félszigettől nem messze azonban a Fram nevű szkúner, amelyen a felfedező célja felé tartott, különös helyzetbe került: úgy tűnt, mintha a hajó hirtelen megfeneklett volna. A legénység minden erejével igyekezett kiszabadítani a járművet, próbálták forgatni és manőverezni is vele, de a Fram szinte mozdíthatatlanná vált.

Milyen különleges természeti jelenséggel találkoztak a sarkkutatók? És valóban igaz, hogy az ókorban maga Kleopátra is ennek a láthatatlan erőnek lett az áldozata?
A Fram hirtelen megállt, mintha gyökeret eresztett volna
A Fram ma egy oslói múzeum fő látványossága, amely a norvég sarki expedíciók történetét mutatja be. Bárki felmehet a fából készült, vitorlás-motoros hajó fedélzetére, amellyel Fridtjof Nansen 1893-ban az Északi-sark meghódítására indult. A szkúner különleges kialakítása tette lehetővé, hogy hosszú ideig biztonságosan sodródjon a sarkvidéki jégmezőkön.
„A Fram meglehetősen egyedi szerkezettel büszkélkedhetett, melynek lényege az volt, hogy a jégtáblák ne összeroppantsák, hanem inkább felemeljék a hajótestet. Kifejezetten lekerekített formájúra tervezték, hogy ellenálljon a jég hatalmas nyomásának” – magyarázza Alekszej Szazonov földrajztudós.
Norvégul a „Fram” szó jelentése „előre”.
A sors fintora azonban, hogy ez a sokatmondó nevű hajó egy ponton hirtelen megállt, mintha gyökeret eresztett volna a tengerben, nem messze a Tajmir-félszigettől, Eurázsia legészakibb szárazföldi pontjától. És mindez nem a jég miatt történt, hiszen nyílt, tiszta víz vette körül őket. Úgy tűnt, valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő akadályozza a haladást. Ezt a furcsa jelenséget Fridtjof Nansen nevezte el „holt víznek”.

„Fridtjof Nansen készítette az első részletes, tudományosan is dokumentált beszámolót a »holt víz« jelenségéről. Megfigyelte, hogy a felszínen egy vékony rétegben a víz szinte teljesen édes és iható volt, olyannyira, hogy akár kézzel is ki lehetett merni. A hajótest alatt viszont már sós tengervíz húzódott. Hogy biztosra menjenek, vízmintákat is vettek” – mondta Anton Rizsenkov fizikus.
Nansen beszámolói felkeltették Vagn Walfrid Ekman svéd fizikus és oceanográfus érdeklődését is. A tudós 1904-ben laboratóriumi kísérleteket végzett, és megállapította, hogy az édes- és a sós víz rétegeinek találkozásánál valóban erős fékező hatás lép fel. Ekman arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség hátterében a két vízréteg eltérő sűrűsége áll, ám maradéktalanul ő sem tudta megmagyarázni a folyamatot.
„A víz sűrűsége több tényezőtől függ. Ott van például a sótartalom: a tengervíz jóval sűrűbb és nehezebb, ezért az alsóbb rétegekben helyezkedik el. De a hőmérséklet is befolyásolja ezt, a víz például 4 Celsius-fokon a legsűrűbb. Mindezek eredményeként a vízrétegek úgy épülnek fel, mint egy emeletes torta: felül helyezkedik el a könnyebb, édesvíz, alatta pedig a sűrűbb, sós tengervíz” – magyarázza Szazonov.

Kleopátra flottáját is a „holt víz” pusztította el?
A tengerészek már az ókorban is jól ismerték a „holt víz” fogalmát. A középkori utazók azonban azt hitték, valamilyen gonosz erő vagy tengeri szörny tartja vissza a hajókat, ezért hogy kiengeszteljék a természetfeletti lényeket, ajándékokat, érméket és finom falatokat szórtak a tengerbe.
„Nehéz megmondani, pontosan ki találkozott először a »holt vízzel«, de a legrégebbi feljegyzések alapján már a Földközi-tengeren hajózó ősi föníciai tengerészek is megtapasztalhatták.
Sőt, valószínűleg az ókori római tengeri csaták kimenetelét is befolyásolhatta. Ezekben az ütközetekben a hatalmas, rézborítású orral felszerelt evezős gályák azzal a taktikával harcoltak, hogy felgyorsultak, és teljes erőből felöklelték a másik hajót, hogy elsüllyesszék azt” – teszi hozzá Anton Rizsenkov.
Az egyik legfontosabb ilyen ütközetre Kr. e. 31-ben került sor a Jón-tengeren, az actiumi hegyfok közelében, Görögország nyugati partjainál. A Római Birodalmat ekkor véres polgárháborúk szaggatták, és ebben az ikonikus tengeri csatában dőlt el, ki lesz a birodalom egyeduralkodója. A harcokban nagyjából 500 hajó csapott össze.
- Az egyik oldalon a leendő császár, Octavianus Augustus flottája sorakozott fel,
- míg a másikon Marcus Antonius római hadvezér és Kleopátra egyiptomi királynő egyesített hajóhada.
Antoniusék gályái méretben és fegyverzetben is jelentősen felülmúlták Octavianus flottáját. Egy kritikus pillanatban azonban a hatalmas hajók hirtelen megálltak, és szinte mozdíthatatlanná váltak a vízen. Végül a fürgébb hajókkal rendelkező Octavianus győzedelmeskedett.

„Sokáig azt hitték, hogy a gályák áramvonalasságát és hidrodinamikai tulajdonságait a hajótestre tapadt kagylók és tengeri élőlények rontották le ennyire. Hogy mi történt valójában, azt már sosem fogjuk száz százalékos bizonyossággal megtudni” – véli Alekszej Szazonov.
A modern tudósok jelentős része azonban ma már meg van győződve róla, hogy Marcus Antonius és Kleopátra flottáját is a „holt víz” pecsételte meg.
Hogyan fejtették meg a „holt víz” titkát?
A rejtélyes jelenség titkára a Poitiers-i Egyetem francia fizikusai jöttek rá. Miután alaposan megvizsgálták az actiumi csata helyszínét, észrevették, hogy ott az édes- és a sós víz keveredik egymással. A kutatók rájöttek, hogy a különböző sűrűségű vízrétegek határán olyan alattomos, víz alatti hullámok keletkeznek, amelyek még a legmasszívabb hajókat is képesek egy helyben tartani.
„Az egyiptomi flotta gályái sokkal hosszabbak és nehézkesebbek voltak. Abban a viszonylag szűk térségben, ahol a csata zajlott, ez alapvetően is megnehezítette a manőverezést. A helyzetet azonban tovább súlyosbította a vízrétegek mozgása, ami végképp megbénította a monstrumokat” – hangsúlyozza Rizsenkov.
Nagy valószínűséggel ugyanezek a láthatatlan hullámok tréfálták meg Nansen Fram nevű szkúnerét is a Tajmir-félszigetnél, hiszen pontosan azon a szakaszon ömlik a hatalmas Jenyiszej folyó a Kara-tengerbe.

„A Jenyiszej édesvizet szállít, amely nem keveredik azonnal a sós tengervízzel, hanem akár több tíz kilométer hosszan is szétterül a felszínen. Ha egy hajó beúszik ebbe a határzónába, a mozgásával belső hullámokat generál a két eltérő sűrűségű vízréteg között. Ezek a víz alatti hullámok pedig olyan szívóhatást fejtenek ki, amely drasztikusan lelassítja, vagy akár teljesen meg is állítja a járművet” – teszi hozzá a földrajztudós.
Hogyan alakul ki a „holt víz” jelensége?
A modern tudomány kétféle belső hullámot különböztet meg az eltérő sűrűségű rétegek találkozásánál. Az egyik egyszerűen csak lelassítja a hajót, a másik viszont egyfajta láthatatlan futószalagként működik, amely hol előre, hol hátra rángatja a járművet. A legfélelmetesebb az egészben, hogy a felszínen, a fedélzetről nézve ezekből a hullámokból szinte semmi sem látszik.
Hasonló jelenséget gyakran figyelnek meg a gleccserek olvadásánál is, amikor a hatalmas mennyiségű édesvíz a jéghideg, sós tengerbe ömlik. Emellett a hideg és meleg tengeráramlatok találkozásánál is kialakulhatnak ilyen sűrűségkülönbségek.

„Jacques Piccard svájci oceanográfus szintén találkozott a jelenséggel. Édesapja, Auguste Piccard találta fel azt a batiszkáfot, amellyel Jacques és kollégája elsőként merült le a Mariana-árok fenekére. Jacques később egy tengeralattjáróval a Golf-áramlatot tanulmányozta, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a járműve minden ok nélkül több száz métert süllyed, majd hirtelen felemelkedik, miközben odafent, a felszínen a víz teljesen nyugodt volt” – meséli Szazonov.
A kutatók szerint a „holt víz” jelensége a világóceánok gyakorlatilag bármely pontján felbukkanhat. Nemcsak a folyótorkolatoknál, de víz alatti földrengések vagy erős viharok hatására is kialakulhat. Jó hír azonban, hogy a modern motoros hajókat a „holt víz” már nem fenyegeti.

„A mai hajók sokkal gyorsabbak, erősebbek és nehezebbek. Hatalmas motorjaiknak köszönhetően könnyedén legyőzik az olyan természeti akadályokat, mint a »holt víz« szívóhatása, egyszerűen csak egy kis gázt kell adniuk. A vízellenállás persze olyankor is megnő, de már nem fordulhat elő olyan, mint Nansen idejében, hogy a hajó tehetetlenül megálljon a nyílt vízen” – összegzi a szakértő.
Az úszókra nézve viszont továbbra is halálos veszélyt jelent a jelenség – figyelmeztet Leo Maas holland oceanográfus. Ha valaki gyanútlanul egy ilyen „holt vizes” zónába úszik, még egy profi sportoló ereje sem feltétlenül elég ahhoz, hogy legyőzze a láthatatlan áramlatokat, és biztonságban visszajusson a partra.

