Amerikai filmek nézése közben biztos észrevetted már, hogy a baseballjátékosoknak mindig dagad valamitől az arcuk, és állandóan köpködnek, mint egy teve...
Ma elmesélem neked, pontosan mit rejtegetnek ott, miért köpködnek állandóan, és miért vált ez szinte hagyománnyá a baseballban. Igazából a sztori azoknak is érdekes lesz, akiknek közük sincs a baseballhoz (nekem sincs sok), szóval nyisd ki a szemed, és vágjunk bele!
Mit rejtegetnek a baseballosok az arcukban?
Sokan talán tudják, hogy ez dohány, amit felénk mostanában a furcsa "snüssz" néven emlegetnek. Bár a hozzáértő srácok azt mondják, a snüssz és a rágódohány két külön dolog. Én nem vagyok szakértő, sosem próbáltam, úgyhogy nem fogok vitatkozni.
Honnan indult az egész?
Sokféle verzió létezik, de a legismertebb és leglogikusabb szerint a játékosok még a 19. században szoktak rá arra, hogy dohánnyal tömjék ki a szájukat. Akkoriban ugyanis még nem volt fű a pályákon, nagy volt a por, a sportolók pedig szenvedtek a kiszáradt szájuktól és az állandó köhögéstől. Ezért kezdte el mindenki egytől egyig a rágódohányt használni, mivel az fokozza a nyáltermelést.
De a java még csak most jön.
Nagyjából az első világháború idején a hagyományos cigaretták elkezdték kiszorítani a rágódohányt, és ez volt a dohányzás aranykorának kezdete...
Nem elég, hogy a sportolók a pályán folyamatosan rágták a dohányt, néhányan még cigiztek is, méghozzá közvetlenül játék közben (és persze a hétköznapokban is).
Te is tudod, mennyire népszerű a baseball az USA-ban. A menő játékosok amerikaiak millióinak a bálványai, beleértve a gyerekeket is. Ezt lovagolták meg a dohánygyárak, akiket abban az időben még AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SEMMI SEM KORLÁTOZOTT.
A dohánycégek elkezdtek minden doboz cigi mellé csomagolni egy baseballos kártyát (ilyet biztos te is láttál már filmekben, sokan a mai napig gyűjtik őket).
A dohánygyáraknak nagyon beindult az üzlet, mivel ezekért a kártyákért főleg a kölykök voltak oda, így a szülők kartonszámra vették a cigit, és füstöltek, mint a gyárkémény, csak hogy lépést tartsanak a felhalmozott készletekkel.
A dohánygyárosok úsztak a pénzben, és előálltak még egy ötlettel: "Reklámozzuk a ciginket külön a feketéknek és külön a fehéreknek!" Úgy gondolták, hogy ha egy afroamerikai baseballjátékos cigizik a tévében, akkor a többi afroamerikai is követni fogja a példáját, és ugyanígy lesz a fehérekkel is. Az ötlet bevált.
A rágógumigyártók is úgy döntöttek, hogy szakítanak ezen egy nagyot. A Wrigley kiadott egy olyan rágót, ami formájában a rágódohányra (vagy a snüsszre, már belezavarodtam) emlékeztetett. A kölykök el voltak ragadtatva, hiszen végre legálisan tömhettek valamit az ínyük alá, és így hasonlíthattak a baseballosokra.
A 90-es évek elején aztán az embereknek csak leesett, hogy a cigaretta mégiscsak káros, és lassan mindenki a sírba szívja magát. Ezért úgy döntöttek, hogy felveszik a kesztyűt; nem megyek bele a részletekbe, legyen elég annyi, hogy a küzdelem a mai napig tart.
Sok baseballjátékos a mai napig gőzerővel köpködi a dohányt, bár rengetegen áttértek már a sima rágóra. A feldagadt kép és az állandó rágás vagy köpködés azonban a baseball elválaszthatatlan hagyományává vált.
