Néhány napja írtam egy cikket arról, hogyan mentett meg több száz embert a cunamitól egy kislány, aki figyelmesen hallgatta a földrajztanárát az órán. Most pedig arról a bizonyos megacunamiról szeretnék mesélni, amely több mint húsz éve történt, 14 ország partvidékét érintette, és 300 ezer ember életét követelte.
2004. december 26-án, egy korai vasárnap reggelen, amikor az Indiai-óceán partvidékének lakói a karácsonyi ünnepek után ébredeztek, a thaiföldi és Srí Lanka-i strandokon tartózkodó turisták pedig az idillt élvezték, a Szumátra nyugati partjainál a Föld mélyén bolygószintű esemény történt: lezárult egy évszázadok óta tartó tektonikus folyamat. 00:58-kor (világidő szerint) az Indiai-ausztrál tektonikus lemez egy hatalmas darabja hirtelen elmozdult az Eurázsiai-lemez alatt.
Az Indo-ausztrál tektonikus lemez lassan, évi körülbelül 5-6 centiméteres sebességgel csúszott az Eurázsiai-lemez alá. A lemezek nem csúsznak simán, mert a széleik a súrlódás miatt összeakadnak, miközben a lemez többi része tovább mozog. Ez ahhoz vezet, hogy a lemezek határán lévő kőzet hatalmas rugóként görbül meg, évtizedeken és évszázadokon át halmozva fel az energiát.
Egy bizonyos ponton a felgyülemlett feszültség meghaladta a kőzetek szilárdságát. A lemezek érintkezési felületén, mintegy 1200-1300 kilométer hosszan és akár 150 kilométer szélességben szakadás történt. A felső (Eurázsiai) lemez, amely addig a nyomás alatt lefelé görbült, hirtelen több métert (különböző becslések szerint 5-től 11 méterig) visszapattant felfelé.
Nem minden tenger alatti földrengés okoz pusztító cunamit. Ebben az esetben a döntő tényező a tengerfenék elmozdulásának függőleges komponense volt. A több kilométer vastag óceáni fenék hirtelen megemelkedése több százezer négyzetkilométeres területen azonnal kiszorította a felette lévő kolosszális mennyiségű vizet. Képzeld el, hogy hirtelen felemelsz egy hatalmas falapot a fürdőkád aljáról: a víz felette azonnal felfelé tör. Az óceánban ez egy akkora hullámot hozott létre, amely megismételte a megemelkedett tengerfenék formáját és méretét. A víz persze igyekezett visszatérni az egyensúlyi állapotba, ami cunamit gerjesztett.
A hullámhegyek közötti távolság elérte a több száz kilométert. A nyílt tengeren lévő hajókon a cunami szinte észrevehetetlen volt, mert a hajó lassan emelkedett és süllyedt az alig egy méter magas, lapos óceáni hullámokon. Az Indiai-óceán mélyvízi részén a hullámok 700-800 km/h sebességgel száguldottak, de a part közelében a sebességük tíz kilométer/órára csökkent. A hullám hátsó részei, amelyek még nagy sebességgel mozogtak a mély vízben, ráúsztak a lelassult elülső részre. Így a hullám felmagasodott, és 15-30 méteresre nőtt.
A 9,1–9,3-as magnitúdójú földrengés az instrumentális megfigyelések történetének második legerősebbje volt.
A legelső és legsúlyosabb károkat az indonéziai Aceh tartomány szenvedte el, amely mindössze 100-150 kilométerre feküdt az epicentrumtól. Az óriási hullám már 15-20 perccel a földrengés után lecsapott a partra, semmi esélyt sem hagyva az embereknek a menekülésre. Banda Aceh városa gyakorlatilag eltűnt a föld színéről, negyedei iszappal és törmelékkel kevert fa- és betonhalmokká váltak.
Másfél-két óra elteltével a cunami elérte Thaiföld és Srí Lanka partjait. Thaiföldön, a népszerű Phuket, Phi Phi és Krabi üdülőhelyeken sok turista és helyi lakos, látva, hogy a víz szokatlanul gyorsan és messzire visszahúzódik a parttól, kíváncsian kiment a szabaddá vált tengerfenékre, nem tudva, hogy ez a cunami legklasszikusabb és legveszélyesebb előjele. Saját tudatlanságuk áldozatai lettek. A strandokra lecsapó hullám hirtelen, elkerülhetetlen és mindent elsöprő volt. Srí Lankán a víz ereje akkora volt, hogy felborította a „Tenger Királynője” elnevezésű többkocsis személyvonatot, közel ezer ember halálát okozva, akik a szerelvényen utaztak.
Ezután a hullám lecsapott India keleti partjaira, elérte a Maldív-szigeteket, és hét órával a földrengés után az utórezgései kis, de még mindig veszélyes hullámok formájában még az afrikai Szomália partjait is elérték, több ezer kilométerre az eseménytől.
A katasztrófa szörnyű következményeit tovább súlyosbította, hogy az Indiai-óceánon teljes mértékben hiányzott egy olyan cunami-előrejelző rendszer, mint amilyen a Csendes-óceánon már évtizedek óta működött. Bár a világ szeizmológusai szinte azonnal észlelték az erős földmozgást, nem voltak sem mechanizmusaik, sem protokolljaik az összes érintett ország parti szolgálatának sürgősségi riasztására. Nem volt mélytengeri bójahálózat, amely nyomon követhette volna a hullám mozgását a nyílt óceánon.
Az emberek védtelenek maradtak az érkező elemi csapással szemben, ami hatalmas emberáldozatokhoz vezetett. Különböző becslések szerint 230 és 300 ezer közöttire tehető az áldozatok száma, több mint ötmillióan váltak hajléktalanná, a gazdasági és környezeti kár pedig több tízmilliárd dollárra rúgott.
Ez a tragédia fordulópontot jelentett a globális közösség számára. Ez váltotta ki a történelem legnagyobb nemzetközi humanitárius műveletét, és ami még fontosabb, cselekvésre kényszerítette a világot. Már 2005-ben, az UNESCO égisze alatt elindították az Indiai-óceáni Cunami-előrejelző Rendszert (IOTWS).
Ma szeizmográfok, mareográfok és mélytengeri bóják hálózata valós időben követi a helyzetet, a nemzeti központok pedig összeköttetésben állnak egymással az adatok azonnali megosztása érdekében. Ezzel párhuzamosan világszerte nagyszabású kampányokat indítottak a lakosság tájékoztatására a cunami közeledtére utaló jelekről.
