A gízai Nagy Piramis annyira szokatlan, hogy már évszázadok óta próbálnak rá olyan magyarázatot találni, amely túlmutat a szokásos temetkezési építészeten.
Ma az egyik leglátványosabb elmélet Christopher Dunn gépészmérnöké. Szerinte a piramis nem csupán sírhely lehetett, hanem egy hatalmas rendszer, amelyben mechanikai rezgések, akusztikus rezonancia, kémiai reakciók és elektromágneses jelenségek kapcsolódtak egyetlen láncolattá.
Ez fantasztikusan hangzik. De ami igazán érdekes, az az, hogy azok a fizikai jelenségek, amelyekre a hipotézis épül, teljesen valósak. A kérdés az, hogy az ókori egyiptomiak valóban összeraktak-e belőlük egy működő gépet.
Mit tudunk egyáltalán a piramisról
A Nagy Piramis Hufu fáraó építménye, akit a görögök Kheopsznak neveztek. A IV. dinasztia idején épült, körülbelül az időszámításunk előtti XXVI. században. Az egyiptomi Idegenforgalmi és Régiségügyi Minisztérium egyértelműen Hufu sírjaként írja le. Belül több fő helyiség található: a Föld alatti kamra, a Királynő kamrája, a Nagy Galéria és a feljebb elhelyezkedő Király kamrája a gránitszarkofággal.
De maga az építészet valóban lenyűgöző.
A Nagy Galéria egy körülbelül 47 méter hosszú és mintegy 8,5 méter magas ferde folyosó. Falai lépcsőzetesen emelkednek, jellegzetes konzolos, vagy álboltozatos szerkezetet alkotva. Éppen ez a szokatlan kialakítás vált a piramis rendeltetésével kapcsolatos mérnöki hipotézisek egyik fő elemévé.
A Király kamráját hatalmas vörösgránit tömbök borítják. Felette tehermentesítő kamrák találhatók masszív gránitgerendákkal, amelyek csökkentik a felettük lévő falazat terhelését.
A régész számára mindez elsősorban egy temetkezési komplexum építészete.
A mérnök számára itt megkísérelhető egy mechanikai rendszer felfedezése.
Első ötlet: a piramis rezonálásra kényszerítése
Dunn hipotézisének megértéséhez tisztázni kell egy nagyon hétköznapi fizikai jelenséget, a rezonanciát.
Minden mechanikai rendszernek vannak saját rezgési frekvenciái. Ha egy periodikus hatás közel kerül az egyikhez, a rezgések amplitúdója jelentősen megnőhet.
Egyszerű példa a hinta. Ha a megfelelő pillanatban lökjük meg, a kis lökések fokozatosan egyre erősebben mozgatják a rendszert. Hasonló történik hangszereknél, hidaknál, épületeknél, sőt még molekuláknál is.
Dunn azt feltételezte, hogy maga a Nagy Piramis hatalmas mechanikai rezonátorként működhetett. A Földet folyamatosan mikroszkopikus rezgések érik: a szeizmikus zaj óceáni hullámokból, légköri folyamatokból, földrengésekből és más forrásokból származik.
Dunn verziója szerint a piramis szerkezetét úgy hangolták be, hogy kölcsönhatásba lépjen ezekkel a rezgésekkel, és energiát továbbítson a kőszerkezeten keresztül.
És itt jelenik meg a Nagy Galéria.
Miért kellenek a piramisnak Helmholtz-rezonátorok
A Nagy Galéria oldalsó részein valóban léteznek szabályosan elhelyezett bemélyedések. Rendeltetésüket nem sikerült hitelt érdemlően megállapítani.
Dunn azt feltételezte, hogy ezekben 27 pár akusztikus rezonátor lehetett. Ráadásul ezeket a Helmholtz-rezonátorokhoz hasonlította.
A Helmholtz-rezonátor egy teljesen valós fizikai eszköz. A legismertebb példa egy üres üveg. Ha ráfújunk a szájára, a benne lévő levegő egy bizonyos frekvencián kezd rezegni.
Fizikailag nagyjából ez a séma működik: a nyakban lévő levegő a rezgő tömeg szerepét tölti be, az üreg belsejében lévő levegő pedig egyfajta rugóét. Együtt egy rezgő rendszert alkotnak.
Feltételesen: üreg + szűk nyílás → saját frekvencia → felerősített válasz.
Ezért az üreg és a nyílás mérete számít. De itt van egy fontos probléma.
A kőben lévő bemélyedés még nem Helmholtz-rezonátor. Ahhoz megfelelő üregre van szükség nyakkal, a piramisban feltételezett eszközöket pedig senki sem találta meg.
Tehát a 27 pár bemélyedés egy valós objektum, de a „27 rezonátorbankká” alakításuk már Dunn értelmezése.
De vajon a földi rezgés átalakulhat-e erőteljes hanggá
Itt a hipotézis alapvető problémába ütközik. A rezonancia nem teremt energiát a semmiből.
Ha egy kis periodikus erő hat egy rendszerre a megfelelő frekvencián, a mozgás amplitúdója valóban megnőhet. De az energiának valahonnan érkeznie kell. A rezonátor csak lehetővé teszi a külső forrás energiájának hatékonyabb átvitelét és felhalmozását.
Ezért az az állítás, hogy „a piramis felerősítette a Föld rezgéseit”, önmagában még semmit sem bizonyít. Számítások nélkül a „rezonancia” szó lenyűgözően hangzik, de nem változtatja az építményt generátorrá.
A legérdekesebb rész – a gránit és a kvarc
A hipotézis következő szakasza a Király kamrájához kapcsolódik.
Falai és padlója vörösgránitból készültek. A gránit pedig valóban tartalmaz kvarcot. És itt megjelenik egy valós fizikai hatás, a piezoelektromosság.
Egyes kristályok, köztük a kvarc, mechanikai deformáció hatására képesek elektromos feszültséget létrehozni. Ez a kristályrácson belüli pozitív és negatív töltések elhelyezkedésének sajátosságai miatt történik.
Összenyomunk egy kristályt → töltésszétválás történik → potenciálkülönbség keletkezik.
És fordítva: elektromos mezőt alkalmaztunk → a kristály kissé deformálódott. Ezt nevezik közvetlen és fordított piezoelektromos hatásnak.
Ezért elvileg a „mechanikai rezgés → elektromos jel” ötlet teljesen valós. De van egy alapvető fenntartás.
A gránit nem egyetlen nagy kvarckristály.
Ez egy összetett kőzet, amely számos ásványból áll, beleértve a kvarcot, földpátokat és csillámokat. A közönséges gránitban lévő kvarckristályok különböző irányokba mutatnak. Piezoelektromos hatásaik nem adódnak össze automatikusan egyetlen erőteljes elektromos jellé.
Ahhoz, hogy észrevehető hasznos elektromos teljesítményt kapjunk, megfelelő geometriára, a piezoelektromos anyag tájolására és a töltés levételét lehetővé tevő elektródákra van szükség. A Király kamrájában semmi ilyesmit nem találtak.
Ezért a „a gránit rezeg és hatalmas piezoelektromos generátorrá változik” kifejezés túlságosan erős egyszerűsítés.
És honnan kellene jönnie a hidrogénnek
Itt Dunn munkája eredeti szövegének fordítása különösen erősen torzítja a valós kémiát.
Ebben „hidratált cink” vagy „hidratált cink-klorid” szerepel. De a cink-klorid önmagában sósavval nem fejleszt hidrogént.
A klasszikus reakcióhoz fémes cinkre van szükség.
Vagyis a cinkfém reagál a sósavval, cink-kloridot képezve és hidrogént fejlesztve.
Dunn hipotézisében valóban cink és hígított sósav szerepel, a Királynő kamrájának pedig a feltételezett rendszer kémiai részének szerepét tulajdonítja.
Fontos azonban megérteni, hogy bármilyen kémiai anyag nyomainak jelenléte még nem bizonyítja a hidrogéngenerátor létezését. Főleg, hogy a Királynő kamrájának aknáiban lévő nyomok későbbi kémiai értelmezései is vitatják az anyagok konkrét összetételét; az egyik publikált kémiai rekonstrukcióban HCl helyett kénsavat, a sók között pedig ammónium-kloridot és cink-kloridot vizsgálnak.
És itt megjelenik a plazma
Dunn hipotézise szerint a kapott hidrogénnek a felső helyiségekbe kellett volna kerülnie, ahol a rezgések és az elektromágneses mező energiája állítólag gerjesztette volna, majd a rendszer mikrohullámú sugárzással működhetett volna. Az eredeti változatban inkább rezonancián alapuló mikrohullámú generátorról van szó, mintsem egyszerűen egy „akusztikus erőműről”.
És ez fontos terminológiai korrekció.
Az ionizált hidrogén plazma, de a hidrogéngáz önmagában nem alakul át plazmává csak attól, hogy rezgésre kényszerítik.
Az atomok ionizálásához elegendő energiát kell közölni velük az elektronok kiütéséhez. Ez történhet például elektromos kisülésben vagy kellően erős elektromágneses mező hatására.
Minden átmenet konkrét fizikai mechanizmust igényel, és veszteségekkel jár.
És éppen itt válik a hipotézis különösen sebezhetővé: nemcsak az egyes jelenségek lehetőségét kell bizonyítani, hanem az egész láncolat lehetőségét elegendő teljesítménnyel.
És volt-e a piramisnak még egy vízi „turbinája” is
Van egy másik mérnöki verzió is.
Története Edward Kunkelhez kapcsolódik, aki a „fáraó szivattyúja” ötletét fejlesztette, és 1959-ben szabadalmat kapott egy hidraulikus kosra; a Pharaoh's Pump című könyv az 1960-as években jelent meg. Később ezt a vonalat John Cadman hidrológus fejlesztette tovább.
Itt a kulcsfontosságú helyiség a föld alatti kamra – egy befejezetlen helyiség, amelyet közvetlenül a piramis alatti mészkőbe vájtak. És itt a fizika nagyon érdekessé válik.
Hogyan működik a hidraulikus kos
A hidraulikus kos egy valós eszköz, amely képes motor és elektromosság nélkül vizet emelni.
Szüksége van egy bizonyos szintkülönbségű vízáramlásra.
A víz elkezd folyni a csőben. Aztán a szelep hirtelen bezárul.
Mivel a víz gyakorlatilag összenyomhatatlan, a mozgó vízoszlop nem állhat meg azonnal. Hirtelen nyomásugrás keletkezik – hidraulikus ütés, vagy water hammer. Éppen az ilyen átmeneti folyamatok hozhatnak létre nagyon nagy, rövid távú nyomásokat.
Aztán a szeleprendszer ezt az impulzust arra használja, hogy a víz egy kis részét nagy magasságba emelje.
Az energia eközben nem keletkezik a semmiből. A magasabb szintről leereszkedő víz potenciális energiájából származik.
A hidraulikus kosok valóban működnek, és már jóval az elektromos szivattyúk megjelenése előtt használták őket vízellátásra.
Lehet-e a föld alatti kamrából óriási hidraulikus kost csinálni
Cadman azt feltételezte, hogy igen.
Rekonstrukciójában a víznek a piramis föld alatti részébe kellett volna jutnia, az átjárók és a kamra geometriája pedig felhasználható lett volna ismétlődő nyomásimpulzusok kialakítására. Ebben az értelmezésben a hidraulikus ütés nemcsak a víz szivattyúzásának módja lett volna, hanem mechanikai impulzusok forrása, amely képes az egész szerkezet rezgéseit gerjeszteni.
De itt is van egy alapvető kérdés: hol van az összes szükséges hidraulika?
Egy működő koshoz vízforrásra, szintkülönbségre, szeleprendszerre, csővezetékekre és megfelelően kiszámított légkamrára van szükség. Maga a helyiség megléte, amelyet egy ilyen rendszer részeként lehet elképzelni, még nem mutatja, hogy ez a rendszer létezett.
Főleg, hogy a régészet nem talált semmilyen igazolt ókori Nílus-vízvezetéket a piramisba, óriási szelepet vagy egy ilyen eszköz működéséhez szükséges vízellátó rendszert.
Miért tűnik ez az elmélet annyira meggyőzőnek
Mert nagyon szépen összeköti a valós fizikai jelenségeket. A rezonancia létezik. A piezoelektromosság létezik. A hidraulikus ütés létezik. A hidrogén valóban előállítható cink és sav kémiai reakciójával. A gáz valóban ionizálható és plazmává alakítható.
A mikrohullámú rezonátorok valóban léteznek. És éppen ezért néz ki tudományosnak az elmélet.
De itt van egy nagyon fontos különbség a „minden részlet fizikailag lehetséges” és a „minden részletet valóban az ókori építők kötöttek össze egy géppé” között. Ezek teljesen különböző állítások.
Mit mond a régészet
Egyelőre a régészeti adatok sokkal jobban egybevágnak a piramis temetkezési rendeltetésével. Az egyiptomi Idegenforgalmi és Régiségügyi Minisztérium egyértelműen Hufu sírjaként tartja számon. A Király kamrájában található a gránitszarkofág, maga a piramis pedig egy hatalmas temetkezési komplexum része templomokkal, körmenetekkel, hajóárkokkal és nemesi temetőkkel.
Ugyanakkor maga a piramis valóban nem teljesen feltárt. 2017-ben müon-radiográfia segítségével egy hatalmas, korábban ismeretlen, legalább 30 méter hosszú üreget fedeztek fel a Nagy Galéria felett. Rendeltetését a mai napig nem állapították meg.
És ez sokkal érdekesebb, mint amilyennek látszik.
A modern fizika valóban segít a piramis kutatásában – de egyelőre nem erőműként, hanem kutatási objektumként.
A kozmikus sugárzás müonjai áthaladnak a kövön, és bizonyos valószínűséggel elnyelődnek benne. Mérve, hogy mennyi müon érkezik különböző irányokból, felfedezhetők az építmény belsejében lévő üregek anélkül, hogy lebontanák a falait.
Tehát ma a fizikusok szó szerint az Univerzum részecskéit használják röntgenként az ókori emlékhelyhez.
Tehát a Nagy Piramis erőmű volt
A mai napig nincs erre bizonyíték. Dunn hipotézise elsősorban az építészet szokatlan mérnöki értelmezéseként érdekes. Arra kényszerít, hogy a Nagy Galériát, a gránit Király kamráját, az aknákat és a föld alatti helyiségeket ne különálló elemekként, hanem potenciálisan összefüggő rendszerként lássuk.
De egy igazi erőműhöz nem elég szép egybeeséseket mutatni. Meg kell találni a mechanizmust, az energiaforrást, a munkaelemeket, a kémiai reakciók nyomait, az energiaátviteli rendszert és ami a legfontosabb – az eszköz működésének mérhető nyomait.
