Egy apró földdarab a Csendes-óceán kellős közepén. Kilenc angol tengerész, hat tahiti férfi és tizenkét nő. Úgy tűnt, tökéletes körülmények egy paradicsomi élethez, távol a civilizációtól. Utópia helyett azonban ezek az emberek földi poklot hoztak létre: néhány év múlva már csak egyetlen felnőtt férfi maradt életben, özvegyekkel és gyermekekkel körülvéve.
Ez nem egy hollywoodi kalandfilm forgatókönyve, hanem a Pitcairn-szigetek valós története, ahová a történelem leghíresebb tengeri lázadásának túlélői menekültek. Egy történet, amely egy kenyérfával kezdődött, és holttestek hegyével ért véget. Egy kegyetlen mese arról, hogyan építettek maguknak börtönt a paradicsomban a szabadságra vágyó emberek.
Rabszolgáknak szánt élelem, amely sorsokat pecsételt meg
A 18. század végén járunk. A Brit Birodalom elveszíti amerikai gyarmatait, de a Karib-térségben még mindig hatalmas cukorültetvényeket működtet. Egyetlen apró probléma akad csak: miből etessék a több ezer rabszolgát? Az anyaországból szállított élelem ugyanis egy vagyonba került.
Ekkor jutott eszébe valakinek a polinéz szigeteken honos, különleges kenyérfa. Úgy tartották, a termése olyan laktató és tápláló, mint a burgonya, ráadásul különösebb gondozás nélkül is megterem. Keresve sem találhattak volna jobb megoldást a zsugori ültetvényeseknek.
1787-ben a háromárbócos HMS Bounty hosszú útra kelt, fedélzetén 46 emberrel. A cél viszonylag egyszerű volt: elhajózni Tahiti szigetére, kenyérfa-csemetéket gyűjteni ebből a csodafából, majd leszállítani azokat a Karib-térségbe. Az expedíciót a tapasztalt tengerész, William Bligh vezette, aki korábban még a legendás James Cook kapitány mellett is szolgált.
Akkoriban még senki sem sejthette, hogy ez a békésnek induló botanikai küldetés a hajózás történetének egyik legvéresebb és legdrámaibb fejezetévé válik.
Fél év a paradicsomban, ami megtörte a legkeményebb fegyelmet is
1788 októbere. A Bounty horgonyt vetett Tahiti partjainál. A tengerészek, akik hosszú hónapokon át semmi mást nem láttak a sós óceánon és az unalmas hajódeszkákon kívül, egy teljesen más, meseszerű világba csöppentek.
A helyi, tahiti nők a puritán Anglia fiai számára elképzelhetetlen nyitottsággal fogadták a messziről jött vendégeket. Egyetlen marék szögért vagy egy darab rongyért a matrózok nemcsak bőséges ételt kaptak, de gyakran egy egész éjszakát is eltölthettek egy egzotikus szépség társaságában. Trópusi gyümölcsök, friss halak, perzselő napsütés, és gyönyörű nők. Semmi katonai fegyelem, és sehol az a fojtogató, hideg angliai köd.
Ami gyors és egyszerű megállónak indult, végül közel fél évig elhúzódott. Hivatalosan a legénység a kenyérfa csemetéit gyűjtötte a szigeten. A valóságban viszont a matrózok többsége állandó szeretőt talált magának, néhányan pedig már azt is komolyan fontolóra vették, hogy örökre ezen a földi paradicsomban maradnak.
Még a kapitány elsőtisztje, Fletcher Christian is fülig beleszeretett egy tahiti nőbe, Maimitibe. Amikor Bligh kapitány végül kiadta a parancsot az indulásra való felkészülésre, az Christian és a legénység számára egy valóságos halálos ítélettel ért fel.
Lázadás a hajnalhasadásban
1789. április 28., hajnal. A legénység egy csoportja fegyverekkel a kézben rontott be a kapitány kabinjába. Minden ellenállás hiábavaló volt. Bligh-t álmából verve megkötözték, és fellökték a fedélzetre.
A kapitányt 18 hozzá hű emberével együtt egy apró csónakba kényszerítették, majd a nyílt óceánra lökték őket. A víz- és élelmiszerkészletük csupán néhány napra volt elegendő, miközben a legközelebbi ismert európai település több ezer kilométerre feküdt tőlük. Ez a gyakorlatban egyet jelentett a biztos halállal.
Bligh azonban rendkívül kemény fából volt faragva. Embertelen akaraterővel, több mint 6700 kilométeren át navigálta a nyitott csónakot a könyörtelen óceánon, mire sikerült eljutniuk egy holland gyarmatra, Timor szigetére. Ez a mai napig a tengerhajózás történetének egyik legnagyobb és leginkább tisztelt navigációs bravúrja.
Eközben Christian visszafordította a Bountyt Tahiti felé. A lázadók pontosan tudták: a britek előbb-utóbb hadihajókat küldenek a felkutatásukra, és ha elfogják őket, mindannyiukra az akasztófa vár. Olyan menedéket kellett találniuk, ahová a brit királyi igazságszolgáltatás keze már biztosan nem ér el.
Eltűnni a föld színéről
A lázadók kétségbeesetten böngészték a tengerészeti térképeket. Olyan szigetre volt szükségük, amely elég távol esik a forgalmas kereskedelmi útvonalaktól, mégis alkalmas arra, hogy fenntartson egy emberi kolóniát.
1790. január 15-én végül feltűnt a horizonton a parányi Pitcairn-sziget: egy mindössze 4,5 négyzetkilométeres vulkanikus szikla a végtelen óceán közepén. A legnagyobb előnye az volt, hogy az akkori tengeri térképek pontatlansága miatt (több száz mérfölddel elrajzolva szerepelt a térképen) a hajósok számára szinte teljesen láthatatlan volt.
Termékeny talaj, édesvíz, trópusi éghajlat, és az emberi jelenlét legapróbb nyomának a hiánya. Ez volt a tökéletes, háborítatlan menedék.
Magukkal hozva Tahitiről hat polinéz férfit, tizenkét nőt és néhány kisgyermeket, a lázadók partra szálltak. Legelső dolguk az volt, hogy a part mentén felgyújtották és elsüllyesztették a Bountyt. Jól tudták: ha a nyomozó hajók valaha is rábukkannának a sziluettjére, minden nyom egyenesen a szigetre vezetne.
Így vette kezdetét a világ ma is legelszigeteltebb közösségének véres története.
Amikor a földi paradicsom kimutatja a foga fehérjét
Az első hónapokban még minden zökkenőmentesen alakult. A föld bőséges termést hozott, a klíma kedvezett a gazdálkodásnak, a brit törvények és a kegyetlen hajós fegyelem pedig már csak egy távoli, rossz emlék volt.
Hamarosan azonban felszínre törtek a közösség felépítéséből fakadó, mélyen gyökerező problémák. A kilenc angol matróz a sziget teljhatalmú urának tekintette magát, a hat tahiti férfit pedig csupán rabszolgaként kezelték. Ráadásul nőből mindössze tizenkettő jutott a tizenöt férfira. A féltékenység és a hatalmi harcok elkerülhetetlenek voltak.
A helyzetet tovább rontotta, hogy az egyik skót matróz, William McCoy felfedezte, hogyan tud erős pálinkát lepárolni a szigeten termő ti-növény gyökeréből. Részegen McCoy igazi szörnyeteggé vált: verte a nőket, erőszakkal elvette őket a tahiti férfiaktól, és terrorizálta a közösséget.
A tahitiak egy darabig még hallgattak, de napról napra csak gyűlt bennük a sérelem és a megaláztatás. Az angolok érezték a robbanásig feszült légkört, a hatalmat mégsem voltak hajlandóak megosztani. A sziget egyetlen hatalmas puskaporos hordóvá változott, és már csak egyetlen szikra hiányzott.
Vér a paradicsomi partokon
1793-ban a tahiti férfiak végül fellázadtak. Egy összehangolt, váratlan rajtaütés során öt angolt gyilkoltak le – köztük magát a vezért, Fletcher Christiant is. Az évekig tartó megaláztatásokért gyors, kíméletlen és véres bosszút álltak.
A megmaradt európaiak azonban hamar feleszméltek. A tahiti nők segítségével – akik meglepő módon az angolok mellé álltak – ellentámadást szerveztek, és az összes tahiti férfit lemészárolták. A szigeten így már csak mindössze négy angol férfi, a tahiti nők és a tőlük született gyermekek maradtak életben.
Azt hihetnénk, hogy ezzel a véres leszámolással végre beköszöntött a béke, és véget ért a mészárlás. De nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Matthew Quintal matróz egyszerűen nem bírta el a folyamatos lélektani nyomást és a gyilkosságok súlyát. Egyre őrültebben kezdett viselkedni, és azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit megöl, ha nem kapja meg a meghalt társak feleségeit. Önvédelemből a két társa kénytelen volt baltával agyonverni őt.
McCoy, az iszákos pálinkafőző matróz eközben önkezével vetett véget az életének: egy újabb delirium tremenses rohamában egyszerűen a tengerbe vetette magát egy szikláról.
Nem sokkal később Edward Young matróz is lassan elsorvadt: a párás, trópusi éghajlaton súlyosbodó asztmája vitte el.
1800-ra (amely állapot egészen 1808-as felfedezésükig kitartott) már csak egyetlen felnőtt férfi maradt életben a szigeten: John Adams. Vele együtt tíz tahiti özvegyasszony, és huszonhárom különböző korú, félvér gyermek élt az elszigetelt világban.
A sziget utolsó férfija
Adams kemény választás előtt állt: vagy megőrül a magánytól és a társai halála felett érzett bűntudattól, vagy felelősséget vállal a hátrahagyott nőkért és gyermekekért. Végül az utóbbit választotta.
Még a Bounty kifosztása során magukhoz vettek egy régi Bibliát a hajóról. Adams, az egykori analfabétához közeli lázadó matróz – e véres és erőszakos történet kulcsszereplője – a szentírás hatására a közösség vallási vezetőjévé formálódott. Ebből az egyetlen könyvből tanította meg a gyerekeket írni és olvasni, vasárnapi istentiszteleteket tartott, és szigorú erkölcsi szabályokat vezetett be a szigeten.
A véres múltú szigeten fokozatosan valami egészen különleges csoda született: egy aprócska, puritán keresztény közösség, amely a legszigorúbb erkölcsi elvek szerint élt. A gyerekek a kölcsönös segítségnyújtás, az istenfélelem és a szorgalom légkörében nőttek fel. A nők pedig megkérdőjelezhetetlen családfőként és védelmezőként tisztelték a megtért Adamst.
Amikor 1808-ban a Topaz nevű amerikai fókavadász hajó véletlenül kikötött a szigetnél, Mayhew Folger kapitány olyan megdöbbentő látvánnyal szembesült, amire a legkevésbé sem számított. Vademberek, kannibálok vagy lecsúszott, vérszomjas bűnözők helyett egy világos szabályokkal bíró, békés, mélyen vallásos és tökéletesen szervezett, angolul beszélő közösséget talált.
Világszenzáció
A Bounty lázadóinak elveszett, majd csodával határos módon megtalált szigetéről szóló hír futótűzként járta be Európát. A brit Tengernagyi Hivatal hamarosan több hivatalos expedíciót is útnak indított a térségbe.
Frederick Beechey kapitány, aki 1825-ben járt Pitcairnen, rendkívül részletes beszámolót készített a látottakról. A szigeten ekkor már 66-an éltek: a Bounty angol lázadóinak és a tahiti nőknek a félvér leszármazottai. Az angol és a tahiti nyelv egy sajátos, fura keverékét beszélték (ez a mai pitkern nyelv), a legszigorúbb keresztény hitet követték, és példátlanul békés, idilli életet éltek.
John Adams addigra már egy megbecsült, ősz hajú pátriárkává vált, akit rajongó gyermekei, unokái és dédunokái vettek körül. Meglepő módon a szigorú brit hatóságok teljes kegyelemben részesítették őt. A tengeri bűnöző, aki aktívan részt vett a birodalom leghíresebb lázadásában és az azt követő értelmetlen vérontásban, végül azzal érdemelte ki a korona bocsánatát, hogy a semmiből egy tökéletes, mintaszerű társadalmat hozott létre.
A szigetre érkező látogatók kivétel nélkül megdöbbentő légkörről számoltak be: a kolónián gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt a bűnözés, az embereket őszinte, önzetlen segítségnyújtás és mély hit jellemezte. A vérből, káoszból és erőszakból végül egy hihetetlenül harmonikus társadalom született.
Egy elfeledett hely a világ végén
Ma a Pitcairn-szigetek az Egyesült Királyság utolsó megmaradt tengerentúli területe a Csendes-óceánon. A Bounty romantikája azonban már régen elillant.
A szigeten jelenleg is csupán alig 50 ember él, ráadásul a többségük idős. A fiatalok a jobb élet reményében mind Új-Zélandra és Ausztráliába költöznek. Hiszen kinek kellene a magányos élet egy világtól elzárt, apró földdarabon, amikor a modern világban egyetemek, fényes karrier és végtelen lehetőségek várnak rájuk?
A maroknyi közösség jórészt a brit kormány pénzügyi támogatásaiból tartja fenn magát. A turisták száma elenyésző, hiszen a szigetre való eljutás még a mai modern világban is túlságosan hosszú és méregdrága. A szigetlakók fő bevételét ma már leginkább a fanatikus gyűjtőknek szánt, különleges postai bélyegek és kézműves termékek internetes értékesítése jelenti.
A Pitcairn-sziget napjainkra szinte egy élő, szabadtéri múzeummá vált. Egy távoli, misztikus hely a térképen, ahol még mindig annak az elszánt 18. századi legénységnek a leszármazottai élnek, akik több mint két évszázaddal ezelőtt egy földi paradicsomot próbáltak építeni, de a békéhez vezető úton előbb meg kellett járniuk a maguk által teremtett poklot.
A HMS Bounty lázadásának története egyáltalán nem egy klasszikus, hepienddel záruló kalandregény. Ez a nyers valóság arról, hogyan is mutatkozik meg az igazi emberi természet a legszélsőségesebb körülmények között: a maga teljes, állatias kegyetlenségével, szánalmas gyengeségével, végül pedig a megbocsátásra és a megújulásra való csodálatos, isteni képességével.
