Hogyan vették rá az embereket, hogy menjenek előre egy erőd ostroma során, ha az gyakorlatilag biztos halált jelentett?

A háború legfélelmetesebb helyszíne nem a csata sűrűje volt, hanem közvetlenül az ostromlott várfalak töve.

Amikor manapság elképzelünk egy középkori vagy kora újkori várostromot, szinte azonnal felrémlik a legkegyetlenebb pillanat: a falaknak támasztott létrák, miközben fentről kövek, forró víz, szurok, nyilak és számszeríjvesszők, később pedig puskagolyók záporoznak. Lent szűk a hely, fülsiketítő zaj és rettegés uralkodik, elsőként felmászni pedig maga a tiszta őrültség. Teljesen jogosan merül fel a kérdés: egyáltalán hogyan akadtak olyan emberek, akik hajlandóak voltak elsőként rohamra indulni?

A válasz messze nem olyan egyszerű, minthogy „kényszerítették őket” vagy épp „vakmerő hősök voltak”. A valóságban több tényező is közrejátszott: a pénz, a becsület, a nyers erőszakhoz való hozzászokás, a bajtársak nyomása, illetve egy nagyon fontos körülmény – a háborúzó ember nem feltétlenül érezte úgy, hogy a biztos halálba menetel. A kockázat persze óriási volt, de nem tekintettek rá százszázalékos halálos ítéletként.

Könnyű ezekre a történelmi epizódokra a modern ember szemüvegén keresztül tekinteni, aki számára az emberi élet abszolút érték. A múlt emberei számára azonban másképp működött a világ: a háború az élet természetes velejárója volt, a halál közelsége pedig mindennapos valóság. Ez különösen igaz volt a hivatásos harcosokra, zsoldosokra, lovagokra és a rohamcsapatok tagjaira. Számukra a veszély nem volt valami felfoghatatlan borzalom – egyszerűen ez volt a szakmájuk.

Ráadásul egy várostrom során a sor élén sosem egy reszkető, besorozott paraszt haladt, hanem a legedzettebb, legtapasztaltabb veteránok. Olyan helyzetekben, ahol a túlélés az ügyességen, az erőn, a páncélzat minőségén és a tűz alatti fegyelmen múlt, a parancsnokok értelemszerűen nem a leggyengébbeket, hanem a legelitebb egységeket küldték előre.

Más szóval: az élen haladó rohamcsapatok elit tagjai sok esetben éppen azok voltak, akik mindenki másnál jobban bíztak a saját képességeikben és túlélési esélyeikben.

Mi a legbiztosabb módja annak, hogy valakit rávegyenek az élete kockáztatására? Természetesen az, ha jó sok pénzt ígérnek neki. Ez a módszer a háborúkban mindig is tökéletesen működött. A különösen veszélyes bevetéseken részt vevőknek dupla zsoldot, extra zsákmányrészesedést, a város elsőként történő kifosztásának jogát, busás jutalmakat, adósság-elengedést vagy az uralkodó közvetlen kegyét ígérték.

Ez különösen jól megfigyelhető a későbbi korokban, amikor az erődök ostroma már a reguláris hadseregek feladatává vált. Európa-szerte léteztek úgynevezett „vakmerő csapatok” – olyan önkéntesekből álló egységek, akik elsőként vetették be magukat a várfalakon ütött résekbe. Az angol katonai szlengben később meg is honosodott erre a „forlorn hope” (kb. elveszett reménység) kifejezés. Ezeknek az alakulatoknak a túlélési esélyei konvergáltak a nullához, viszont a sikerért járó horribilis jutalom egy csapásra megváltoztathatta a szerencsés túlélők egész életét.

Egy nincstelen katona számára ez hideg matematikai számítás volt: vagy élete végéig egy senki marad, vagy hatalmasat kockáztat, és egyetlen sikeres rohammal megcsinálja a szerencséjét.

Persze nem minden csak a pénzről szólt. A múlt harcosai számára a becsület és a hírnév mindennél többet jelentett. A bátorság akkoriban nem holmi üres, romantikus fogalom volt, hanem komoly „társadalmi valuta”. Elsőként feljutni az ellenséges falra, elsőként betörni a résen, és elsőként állni az ellenség össztüzét – ez ugyan pokolian veszélyes volt, de egyben a leggyorsabb utat is jelentette az elismeréshez, a villámgyors előléptetéshez és a hadvezérek pártfogásához.

Egy büszke lovag, egy nemes úr vagy egy feltörekvő tiszt számára minden ostrom hatalmas esély volt a hősiesség bizonyítására. Ez sokszor még magánál az életnél is fontosabb volt. Megszégyenülni a bajtársak előtt, gyáván meghátrálni vagy mások háta mögé bújni – egy igazi katona számára ez ezerszer rosszabb sors volt a hősi halálnál.

Éppen ezért a hadvezérek nemcsak az erszényükre, hanem a büszkeségükre is apelláltak. Szavakkal is a katonák értésére adták: itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy bevonulj a történelembe, legendás nevet szerezz magadnak, és olyan hőssé válj, akiről még évszázadok múlva is dalokat zengenek.

Természetesen van egy sokkal kevésbé romantikus olvasata is a dolognak. A legtöbb esetben az egyszerű bakákat nem sokat győzködték, sokkal inkább parancsot adtak nekik. A múlt hadseregei egyáltalán nem a finom pszichológiára épültek. Ha a generális azt mondta, hogy előre, akkor bizony menni kellett. A nyílt parancsmegtagadás legtöbbször azonnali, brutális büntetéssel, korbácsolással, zsoldmegvonással, vagy sok esetben a helyszíni kivégzéssel járt.

Ráadásul maga a zárt csatasor is óriási nyomást gyakorolt a benne állókra. Amikor balról és jobbról is bajtársak szorongatnak, amikor mindenki árgus szemekkel figyeli a másikat, amikor a meghátrálás egyet jelent a nyilvános szégyennel – ráadásul közvetlenül a hátad mögött ott áll egy kivont kardú altiszt –, az egyéni mérlegelés lehetősége drasztikusan a nullára csökken. Ilyenkor a katona már nem azért rohan előre, mert annyira meg akar halni, hanem mert a háború könyörtelen gépezete magával sodorja.

Ezt a tömegpszichózist nagyon fontos megérteni: egy várostrom nem magányos hősök lovagi párbaja, hanem egy brutális, kollektív erőszak, ahol a halálfélelem megoszlik a tömegben. Egyetlen katona még viszonylag könnyen megfutamodhatna, de több száz vagy ezer egyszerre mozgó ember számára ez szinte lehetetlen.

Mert egy csatamezőn a katona ritkán gondolkodik hideg, racionális statisztikákban. Nem ül le a lövészárok szélére számolgatni, mondván: „A túlélésem valószínűsége alig 17 százalék, ezért logikusabb, ha kimaradok ebből.” A harc hevében a tisztek ordítása, az ágyúdörgés, a vérszag, az adrenalin, a düh és a csatasor elsöprő ereje egyszerre hat az emberre. És persze ott van a legfontosabb emberi érzés: a remény. Minden ütközet legkegyetlenebb igazsága, hogy miközben mindenki pontosan tudja, mi vár rájuk odafent, a lelke mélyén mindenki őszintén hiszi, hogy pont neki lesz szerencséje, és a mellette futó bajtársa esik majd el, nem ő.

A háborúk évszázadokon át erre a gyarló emberi reményre, és nem a hideg bizonyosságra épültek.

Végezetül fontos, hogy ne essünk túlzásokba. Bár egy várostrom első soraiban haladni a súlyos sebesülés vagy a halál óriási kockázatával járt, messze nem garantálta az azonnali pusztulást. A katonák saját szemükkel látták, hogy némelyik bajtársuk eléri a falat, túléli a létrázást, feljut a várfokra, és hősként, arannyal megrakodva tér haza. Amíg létezett legalább néhány ilyen élő példa, mindig akadtak újabb és újabb elszánt önkéntesek, akik próbára tették a szerencséjüket.

Pontosan emiatt tudtak a véres ostromok újra és újra megismétlődni a történelem során. Nem azért, mintha a korabeli emberek ostobák lettek volna és ne fogták volna fel a veszélyt, hanem azért, mert a háború az ősi halálfélelmet mesteri módon volt képes pénzéhséggé, fanatizmussá, hiúsággá és vakhitté kovácsolni.

Így vették hát rá a múlt katonáit, hogy elsőként rohanjanak a halálba: tengernyi pénzzel, dicsőséggel, kíméletlen parancsokkal, és azzal a nagyon is ősi emberi illúzióval, miszerint a Kaszás ugyan ott arat a közvetlen közeledben, de téged most biztosan elkerül.