Nemrég ünnepelte 65. születésnapját az akciófilmek kultikus alakja, Jean-Claude Van Damme.
Ha a 80-as és 90-es években nőttél fel, a nevét szinte minden játszótéren hallhattad. Ő volt a videókazettás korszak ikonikus arca, a hálószobafalak és a videotékák állandó sztárja, az akkori kisfiúk legmenőbb akcióhőse.
Híres spárgáját és védjegyévé vált pörgőrúgását még azok is ismerték, akiket egyébként hidegen hagytak a harcművészetek.
Ma azonban már más a helyzet. Ha szóba kerül Van Damme neve, sok fiatal csak megvonja a vállát: „Az meg kicsoda?”. Ellentétben a kortársakkal – például Sylvester Stallonéval vagy Arnold Schwarzeneggerrel –, akik nemcsak megmaradtak a köztudatban, de sikeresen alkalmazkodtak az új idők elvárásaihoz is, Van Damme mintha a saját múltjának foglya maradt volna: egy egykori sztár, akinek a karrierje menthetetlenül ott ragadt a 90-es években.
De hogyan történhetett, hogy valaki, aki egykor a csúcson volt, hirtelen ennyire elveszíti a népszerűségét? Mi történt a világ egyik legismertebb akcióhősével, miért fordult el tőle Hollywood, és milyen szerepet játszott ebben a lejtmenetben egyetlen konkrét film?
A felemelkedés: a nincstelen kidobótól az akciósztárig
Jean-Claude Van Damme 1960. október 18-án látta meg a napvilágot a belgiumi Brüsszelben.
Kiskorában vékonyka, szemüveges és meglehetősen gyenge fizikumú fiú volt, aki ráadásul beilleszkedési gondokkal is küzdött. Apja végül megelégelte a dolgot, és beíratta őt shotokan karatézni, majd kick-boxolni. Emellett Van Damme balettozni is kezdett – ez az a ritka kombináció, ami később lehetővé tette számára, hogy olyan páratlanul hajlékony és akrobatikus mozdulatokat mutasson be a vásznon.
Hihetetlen tempóban fejlődött: harcművészeti versenyeken indult, sorra nyerte a bajnoki címeket, ami sziklaszilárd alapot teremtett a későbbi filmes karrierjéhez.
A fiatal Jean-Claude hamar rájött, hogy sporttudásából akar megélni. 18 éves korára megszerezte a fekete övet, nemzeti bajnok lett karatéban, majd merész elhatározásra jutott: az Egyesült Államokba költözik, hogy meghódítsa Hollywoodot és az akciófilmek világát.
A 80-as évek elején azonban az USA-ban még csak egy a sok ismeretlen, akcentussal beszélő európai bevándorló közül, aki arról álmodozott, hogy egy nap filmsztár lesz.
Kidobóként, sofőrként és dublőrként dolgozott, alkalmi munkákból tartotta fenn magát, miközben kisebb szerepekre vadászott. Ilyen volt a „Monaco mindörökké” (1984), ahol egy rövid táncos jelenetben tűnt fel, vagy a „Nincs meghátrálás, nincs megadás” (1986), amelyben egy Ivan Kraschinsky nevű brutális szovjet karatést alakított.
Bár a szerep kicsi volt, itt csillogtathatta meg először védjegyévé vált hihetetlen hajlékonyságát, gyorsaságát és a harci jeleneteinek azt a furcsa, szinte táncszerű plasztikusságát.
Az igazi áttörést azonban az 1988-as „Véres játék” megjelenése hozta meg.
A „Véres játék” gyártása finoman szólva sem ment zökkenőmentesen: a Cannon Films stúdió egyáltalán nem hitt a sikerben a furcsa vágás és a film vontatottsága miatt. A producerek eleinte mozikba sem akarták küldeni, egyenesen a VHS-piacra szánták. Van Damme azonban hihetetlen kitartásról tett tanúbizonyságot. Szó szerint kikönyörögte a stúdiónál a nyersanyagot, hogy saját maga vághassa újra a filmet. Ekkorra már – hála kaszkadőri múltjának – pontosan tudta, milyennek kell lennie egy jól kinéző, dinamikus harci jelenetnek.
Heteket töltött a vágószobába zárkózva: kíméletlenül megnyirbálta a gyenge részeket, felpörgette a tempót, és teljesen átalakította a küzdelmek dinamikáját. Hozzáadta azt az egyedi „ritmust”, amiért később a rajongók annyira imádták a filmet. Amikor a producerek megnézték az új verziót, leesett az álluk: az unalmas anyagból egy látványos, feszes és vérbeli akciófilm kerekedett.
Végül úgy döntöttek, mégis mozikba küldik a filmet – ez a lépés pedig sorsfordítónak bizonyult.
A mindössze 1,5 millió dolláros (kb. 540 millió Ft) aprópénzből leforgatott „Véres játék” csak az Egyesült Államokban több mint 11 millió dollárt (kb. 3,96 milliárd Ft) kaszált. Világszerte óriási kultuszfilm lett belőle a videotékákban, a belga harcművészt pedig szó szerint egyetlen éjszaka alatt A-listás akciósztárrá repítette.
Ezt követően futószalagon érkeztek az ikonikus szerepek: „Cyborg – A robotnő” (1989), a felejthetetlen „Kickboxer – Vérbosszú Bangkokban” (1989), a „Dupla dinamit” (1991), majd a nagyszabású „Tökéletes katona” (1992). Csupa kasszasiker, amelyek bebetonozták őt a közönség kedvencei közé, és magának a 90-es évekbeli akciófilmes műfajnak a szimbólumává tették.
Van Damme ezzel hivatalosan is egy polcra került Sylvester Stallonéval és Arnold Schwarzeneggerrel. A globális hírnévvel együtt azonban megérkezett az a démon is, ami sok hollywoodi csillag vesztét okozta már: a kontrollálhatatlan sztárallűrök és a drogok.
A bukás kezdete: pénz, drogok és konfliktusok a rendezőkkel
A 90-es évek elejére a „brüsszeli izom” (Muscles from Brussels) Hollywood egyik legjobban fizetett színésze lett. Elkezdte elhinni magáról, hogy ő a világ legfontosabb filmsztárja, és szép lassan teljesen elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Saját bevallása szerint a sikerei csúcsán heti 10 000 dollárt (kb. 3,6 millió Ft) pörkölt el kokainra. Rendszeresen másnaposan vagy bedrogozva támolygott be a forgatásokra, próbákat lógott el, és komplett munkanapokat tett tönkre megbízhatatlanságával.
A hongkongi akció-legenda, John Woo által rendezett „Tökéletes célpont” (1993) utómunkálatainál már nyíltan visszaélt a hatalmával: kihasználva a szerződésébe foglalt „utolsó vágás jogát”, kíméletlenül belenyúlt a filmbe.
Ragaszkodott hozzá, hogy a végeredményt az ő egójához és ízléséhez igazítsák. Simán kivágatta azokat a jeleneteket, amelyek túl sok figyelmet irányítottak a remek mellékszereplőkre – elsősorban a Lance Henriksen és Arnold Vosloo által zseniálisan hozott gonosztevőkre –, pedig ezek a pillanatok John Woo kedvencei voltak.
A helyzet természetesen hatalmas színfalak mögötti botrányt kavart. Woo évekkel később egy interjúban el is árulta: élete első amerikai rendezése maga volt a pokol Van Damme állandó okoskodása és hatalmi harcai miatt. Bár a botrányok ellenére a „Tökéletes célpont” szép üzleti siker lett (világszerte 70 millió dollárt, azaz nagyjából 25,2 milliárd forintot termelt), a színész szakmai hírneve ekkor kezdett visszafordíthatatlanul megroppanni. A hollywoodi stúdiók egyre inkább problémás, kezelhetetlen sztárként tekintettek rá, akinek az egója már a produkciók rovására megy.
1994-ben azért még robbantott egy hatalmasat az „Időzsaru” (Timecop) című sci-fi akciófilmmel: a 20 millió dolláros (kb. 7,2 milliárd Ft) büdzséből készült mozi világszerte több mint 100 millió dollárt (kb. 36 milliárd Ft) kaszált. Utólag visszanézve azonban egyértelmű, hogy ez volt karrierje utolsó igazi, A-listás nagy dobása. Ami ezután következett, az a teljes szakadék.
A „Street Fighter” – avagy a káosz egy kultikus videojáték-adaptáció mögött
A 90-es évek közepén Van Damme luxushelyzetben találta magát: egyszerre kapott főszerep-ajánlatot a „Mortal Kombat” és a „Street Fighter” moziadaptációjára. Hogy melyiket választotta? Természetesen azt, amelyik vastagabb csekket ígért. A 8 millió dolláros (kb. 2,8 milliárd Ft) gázsi és a játéksorozat akkori brutális népszerűsége miatt a „Street Fighter” mellett döntött, ami papíron bombabiztos üzletnek tűnt.
A valóságban viszont a forgatás maga volt a tömény káosz. Van Damme rendszeresen felszívódott a thaiföldi forgatási helyszínekről, ipari mennyiségben fogyasztotta a kokaint és az alkoholt, közben pedig viharos (és állítólag meglehetősen botrányos) viszonyba kezdett partnernőjével, Kylie Minogue-gal. A rendezőnek, Steven E. de Souzának folyamatosan, menet közben kellett átírnia a forgatókönyvet a jelenetekhez, pusztán azért, mert a belga sztár egyszerűen méltóztatott nem megjelenni a felvételeken.
A végeredmény egy fájdalmasan gyenge, az akciófilm és a kínos karikatúra mezsgyéjén egyensúlyozó mozi lett, amit a kritikusok kíméletlenül ízekre szedtek. Bár a videojáték elvakult rajongói miatt a film végül nem lett totális anyagi csőd, Hollywoodban ekkorra betelt a pohár. Van Damme neve végérvényesen összeforrt a megbízhatatlansággal, a sztárallűrökkel és a pénznyelő forgatási balhékkal.
Rendőrségi ügyek és mentális problémák
A „Street Fighter” bemutatóját követően meredek lejtmenetbe kapcsolt a magánélete is. Több rendőrségi ügybe belekeveredett: letartóztatták családon belüli erőszak, ittas vezetés és agresszív viselkedés miatt, miközben újra és újra megjárta az elvonókat, minimális sikerrel. Az ekkoriban készített filmjeit (pl. Hirtelen halál, Mindhalálig) a sajtó rendre földbe döngölte, a mozipénztáraknál is egyre kisebbet szóltak, a nagy stúdiók pedig gyakorlatilag feketelistára tették, mint főszereplőt.
A 90-es évek végén ráadásul bipoláris zavart diagnosztizáltak nála. Bár ez az állapot utólag sok mindent megmagyarázott (a hirtelen dühkitöréseket, a mély depressziós időszakokat és az irracionális karrierdöntéseket), a diagnózis már későn jött. Később ő maga is többször elismerte egy-egy őszintébb pillanatában, hogy a kezeletlen mentális betegsége a kokainfüggőséggel párosulva gyakorlatilag porig égette mindazt, amit felépített.
Ekkorra már túl volt négy váláson, számtalan elrontott iparági kapcsolaton és súlyos anyagi gondokon. „Egyszer belenéztem a tükörbe, és egyszerűen nem ismertem meg azt az embert, aki visszanézett rám” – mesélte egy későbbi, ritka mély interjúban. „Teljesen elveszítettem önmagamat.”
A kegyelemdöfés: „Tökéletes katona – A visszatérés”
A sors fintora, hogy a kegyelemdöfést pont az a franchise adta meg a karrierjének, amelyik egyszer már a csúcsra repítette. A „Tökéletes katona – A visszatérés” (1999) lehetett volna a nagy visszatérés, az esély, hogy tisztára mossa a nevét és újra betörjön a hollywoodi mainstreambe.
A film azonban kolosszálisat bukott. A közel 40 millió dolláros (kb. 14,4 milliárd Ft) költségvetés és a jól csengő cím ellenére hazai pályán mindössze siralmas, 10,7 millió dolláros (kb. 3,85 milliárd Ft) bevételt tudott összekaparni. A kritikusok egyenesen gyűlölték: a Rotten Tomatoes-on jelenleg is 5%-os, botrányos értékelésen áll, a Metacriticen pedig a padlót súrolja a pontszáma.
Bár a 90-es évek végére a klasszikus, „egy egyszemélyes hadsereg mindenkit szétlő” típusú akciófilmek amúgy is kezdtek kimenni a divatból, a „Tökéletes katona 2” bukásáért kár a korszellemet hibáztatni. A történet nevetségesen gyenge volt, a harci koreográfiák messze elmaradtak a várttól, Van Damme megtépázott hírneve pedig már önmagában kevés volt ahhoz, hogy becsábítsa az embereket a mozikba.
A következmények kíméletlenek és azonnaliak voltak: A film után a megmaradt nagy hollywoodi stúdiók (a Universal, a Columbia és az MGM) gondolkodás nélkül kihátráltak mögüle és szerződést bontottak vele. A mozivásznak ajtaja végleg bezárult előtte, hősünk pedig kénytelen volt átigazolni az alacsony költségvetésű, egyenesen a videopiacra gyártott „ZS-kategóriás” akciófilmek világába.
Innentől kezdve szinte minden újabb produkciója azonnal a DVD-turkálókban kötött ki. Olyan, jobbára felejthető filmek következtek, mint „A replicáns” (2001) vagy „A rend” (2001), amelyekért már a mozipénztárak helyett a videotékák hátsó polcain kellett lehajolni.
Egykori 8–10 millió dolláros (kb. 2,8–3,6 milliárd Ft) álomgázsija pillanatok alatt néhányszázezerre zuhant, a hollywoodi stúdiók hiányában pedig egyre gyakrabban kényszerült Európában vagy Kelet-Európában, gyanús hátterű produkciókban haknizni.
Az új évezred: visszatérési kísérletek és útkeresés
A 2000-es évek csendes útkereséssel és sok felejthető produkcióval teltek, egészen 2008-ig. Ekkor látott napvilágot a „JCVD – A Van Damme menet” című zseniális, formabontó dráma. Van Damme ebben saját, kiégett önmagát alakította: egy megtört, idősödő, adósságokkal és magánéleti válsággal küzdő egykori sztárt, aki véletlenül egy bankrablás kellős közepén találja magát.
A kritikusok egyöntetűen élete legfantasztikusabb, legőszintébb alakításaként méltatták a produkciót. A belga izomkolosszus végre megmutatta a világnak, hogy nemcsak spárgázni és verekedni tud, de meglepően jó színész, ha megfelelő drámai szerepet kap. Bár a film szakmailag hatalmas elismerést hozott, a blockbusterek világába már nem tudta visszaröpíteni őt.
A nagyvászonra – és igazi, széleskörű mozipremierre – csak 13 évvel később tért vissza a „The Expendables – A feláldozhatók 2.” (2012) főgonoszaként. Bár csodálatos volt újra a nagyok között látni, ez a szereposztás inkább Sylvester Stallone bajtársiasságának és az egykori legendáknak szóló nosztalgiának volt köszönhető, nem pedig Van Damme húzóerejének.
Az elmúlt években a belga sztár leginkább a kisköltségvetésű produkciókra, illetve az öniróniára épít. Irigylésre méltó kitartással dolgozik, bár a régi csillogás már a múlté. Zseniális önironikus sorozatot forgatott az Amazonnak (Jean-Claude Van Johnson, 2016), meglepően sötét és komoly alakítást nyújtott „A kidobó” (2018) című thrillerben, hangját adta a „Kung Fu Panda” mozifilmekhez, 2021-ben pedig „Az utolsó zsoldos” című francia akció-vígjátékban próbált szerencsét a Netflixen.
Sajnos az utóbbi próbálkozás is hamar a feledés homályába merült.
Jean-Claude Van Damme számára a hatalmas gázsik és a dollárszázmilliókat felemésztő hollywoodi blockbusterek kora végleg leáldozott. Ám hiába nem kap már főszerepeket a mozikban, a rajongótábora és a 90-es évek VHS-korszakában felnőtt nézők tisztelete – és nosztalgikus szeretete – a mai napig megmaradt iránta.
Életútja tökéletes hollywoodi tanmese arról, hogyan válhat a hirtelen jött hírnév és a korlátlan pénz pusztító átokká, ha az ember nem tudja kordában tartani a saját démonait. Bár tehetsége, elképesztő szorgalma és karizmája a semmiből repítette a legfényesebb csúcsra, a kísértések és a rossz döntések mindent leromboltak, és a mélypontról már sosem sikerült igazán visszakapaszkodnia.
Manapság Van Damme sokkal nyugodtabb életet él: megszállottan edz, próbál vigyázni az egészségére, mentett kutyákkal foglalkozik, és néha feltűnik egy-egy kisebb filmben. A rajongók a világ minden táján a mai napig imádják, de a „Tökéletes katona – A visszatérés” örökre az a fekete folt marad az életrajzában, amely jelentette a végállomást a 20. század egyik legikonikusabb akciósztárjának.
