A Szovjetunió idején két dologtól rettegtek igazán: az atomháborútól és a másodszor felforralt víztől.
A nagyi annyit mondogatta, hogy „nem szabad kétszer felforralni a vizet”, mintha egyszer már eltemetett volna valakit emiatt. Forralás után mindig ki is öntötte a vizet a kannából. Anyu pedig azt hajtogatta: „Tilos másodszor is felforralni a vizet, mert méreg halmozódik fel benne!”
Te meg ott állsz a konyhában, bámulod a kihűlt vizet, és azon agyalsz:
„Hát nem lehet benne méreg… Ez nem instant leves.” Ismerős a helyzet? Nekem igen.
Úgy döntöttem, pontot teszek az i-re, és végére járok a dolognak: szakemberekhez, vegyészekhez fordultam információért.
Egy „süket telefon” története
A Szovjetunió idején az újbóli forralásról szóló tévhit öröklődött, akárcsak az étkészletek.
1968-at írunk. Viljam Pohlebkin, a híres szovjet gasztronómiai szakíró megírja „A tea: típusai, tulajdonságai és fogyasztása” című könyvét. Ebben ad egy egyszerű tanácsot: ne önts friss vizet a már felforralt vízhez, és ne forrald fel újra ezt a keveréket. Miért? Mert a tea keserű és ízetlen lesz tőle.
Figyeld meg: egy szó sem esik az egészségről. Csak az ízről.
A tanács azonban útjára indult az egész Szovjetunió és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa területén. És néhány év alatt a felismerhetetlenségig mutálódott.
Valaki a nagyon okosak közül (idézőjel nélkül, az illető tényleg értett a kémiához és a fizikához) hozzáadta a listához a „nehézvizet”. Más megtudta, hogy veszélyes deutérium keletkezhet. Egy harmadik csoport rákkeltő anyagokról és nitrátokról kezdett beszélni. Mindez persze igaz, de komoly fenntartásokkal – erről mindjárt beszélünk.
A hetvenes évek közepére minden lakásban tudták: kétszer forralni a vizet annyi, mint megmérgezni a családot. Ez a tézis pedig erősebben beivódott a köztudatba, mint a huzattól való félelem.
Mint kiderült, a deutérium koncentrációja minden forralással tényleg nő, de csak elhanyagolható mértékben, és még több tucat ciklus után sem éri el a káros szintet.
A „Kémia és Élet” folyóirat később leleplező cikket közölt. Igor Petrjanov-Szokolov akadémikus leült és kiszámolta: ahhoz, hogy a deutérium koncentrációja egy literes teáskannában legalább a tízszeresére nőjön, a Föld tömegét 300 milliószor meghaladó vízmennyiséget kellene elforralnod.
Olyan toxinok, mint a dioxinok vagy szerves klórvegyületek képződése csak rossz minőségű, szennyezett víz esetén lehetséges, normál esetben a reakciók minimálisak.
A kanna műanyagából kioldódó formaldehid ritka eset, és csak az olcsó modelleknél fordul elő. És ahhoz is sokat kell forralni.
Szofja Eliasjevics vegyész, az Orosz Egészségügyi Minisztérium Terápiás és Megelőző Orvostudományi Központjának étkezési szokásokat vizsgáló laboratóriumából így nyilatkozott:
„A deutérium aránya annyira csekély, hogy egészségügyi hatásokról nem beszélhetünk. A vízkő nem káros az egészségre. A csapvíz tisztított, és forraláskor nem képez mérgező anyagokat.”
De ki olvas tudományos folyóiratokat és hallgat a tudósokra, ha a nagyi mást mond? A mítosz győzött. És a mai napig él.
A kínaiak radikális teszt mellett döntöttek
A kínaiak elhatározták, hogy ellenőrzik a tévhitet, és azt mondták: „Mi lenne, ha addig forralnánk, amíg a víz meg nem adja magát?”
A kínai tudósok nem hittek sem a mítoszoknak, sem a számításoknak. Úgy döntöttek, elvégeznek egy kísérletet, ami mindent tisztáz. Vettek 15 liter átlagos csapvizet. És elkezdték forralni. Újra és újra. Ciklusról ciklusra. Minden forralás után megmérték az összes lehetséges szennyezőanyagot. Ólom, arzén, nitrátok, kloridok, nátrium, kálium.
Az eredmények még a szkeptikusokat is megdöbbentették.
Ahhoz, hogy a nehézfémek koncentrációját veszélyes szintre emeljük, a vizet 140-szer kellene egymás után felforralni. A nitrátok bizonyultak a „legveszélyesebbnek” – ezeknél elég 36-40 forralás.
De ezt technikailag szinte lehetetlen kivitelezni. Mivel a víz fizikailag már a 18. ciklusnál teljesen elpárolog. Vagyis egyszerűen hamarabb tűnik el, minthogy akár csak egy kicsit is károssá válhatna.
Tehát ahhoz, hogy a deutérium veszélyessé váljon, tovább kellene forralni a vizet, mint ameddig maga a víz létezik.
Kémiai paradoxon: a víz lágyabb lesz, nem keményebb
Amikor vizet forralsz, a kannában egy egyszerű reakció zajlik le. A kalcium- és magnézium-hidrogén-karbonátok (Ca(HCO₃)₂ és Mg(HCO₃)₂) oldhatatlan karbonátokká (CaCO₃ és MgCO₃) alakulnak. Ezeket jól ismered, mivel fehér vízkő formájában lerakódnak az alján.
Fehérorosz kutatók kiderítették, hogy ha ugyanazt a vizet másodszor is felforralod, a sók koncentrációja nem nő, hanem csökken. Mivel az első forralás után a sók nagy része már kivált. Nincs mit másodszor forralni. A víz lágyabb lesz, nem keményebb.
Ebből az következik, hogy a víz újbóli felforralása még jobb is a kannának – kevesebb új vízkő képződik.
Ezért, ha a kanna normális műanyagból készült, és a víz nem koszos, nyugodtan felforralhatod akár tízszer is.
Ha a víz több mint egy napig áll, és szaga lett – akkor igen, öntsd ki. De ez a levegőből származó baktériumszennyezés kérdése, nem a forralásé.
Úgyhogy forrald, amennyit csak akarod. A kanna minőségére figyelj, ne a forralások számára.
