A Hold túloldalán található egy hely, amely a Naprendszer történetének egyik legpusztítóbb katasztrófájának nyomát őrzi. Ez a Déli-sark–Aitken-medence, egy hatalmas, nagyjából 2500 kilométer átmérőjű becsapódási kráter.
Leegyszerűsítve: ez a medence annak az eredménye, hogy a Hold egy hatalmas égitesttel ütközött. A legérdekesebb azonban nem is ez a felszíni „sebhely”, hanem az, ami alatta rejtőzik.
2019-ben a kutatók egy hatalmas tömeganomáliát fedeztek fel a Déli-sark–Aitken-medence alatt. Ez egy olyan mélyben lévő terület, ahol az anyag jóval sűrűbb vagy nagyobb mennyiségű, mint a Hold többi részén átlagosan.
A felfedezést a NASA GRAIL missziójának adatai alapján tették. Ennek során két űrszonda keringett a Hold körül egymás nyomában, és példátlan pontossággal mérték az egymás közti távolságot. Amikor egy picivel erősebb gravitációjú terület fölött haladtak el, a mozgásuk megváltozott, és ezekből az apró eltérésekből a tudósok elkészítették a Hold gravitációs térképét.
Ahhoz viszont, hogy a térkép a lehető legpontosabb legyen, önmagában a gravitáció nem elég. Számításba kell venni a domborzatot is: hol vannak hegyek, hol vannak völgyek, hol vastag és hol vékony a kéreg. Ezért a GRAIL adatait összevetették a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter űrszondája által gyűjtött domborzati adatokkal. És ekkor bukkant fel egy furcsaság: a gigantikus medence alatt egy olyan hatalmas tömeg bújik meg, amit a felszín formája önmagában nem indokol.
A becsült érték egészen elképesztő lett: legalább 2,18 × 10¹⁸ kilogramm. Ez többszöröse a Hawaii-szigetvilág legnagyobb szigetének tömegének. Tehát egy bolygóméretű tömeggel van dolgunk, amely egyetlen lokális struktúrába koncentrálódik, és a modellek alapján több mint 300 kilométeres mélységben található.
Az egyik legizgalmasabb és egyben leginkább megalapozott magyarázat szerint a Hold túloldala alatt egy ősi becsapódó égitest fémes anyaga rejlik – pontosan azé a testé, amely évmilliárdokkal ezelőtt a Holdba csapódott, és létrehozta a Déli-sark–Aitken-medencét.
Ha ez a becsapódó test fémekben gazdag volt, akkor a sűrű anyagának egy része ahelyett, hogy elpárolgott vagy apró darabokra szakadt volna, mélyen befúródhatott a holdi köpenybe. Lényegében az is elképzelhető, hogy egy idegen égitest maradványa lapul a Hold belsejében.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Déli-sark–Aitken-medence alatt egy egybefüggő fémköteg pihen, amit csak úgy ki lehetne ásni. Egy ekkora ütközés után a becsapódó égitest anyagának és a holdi kőzeteknek meg kellett olvadniuk, össze kellett keveredniük, majd részben a mélybe süllyedniük.
Létezik azonban egy másik teória is.
Eszerint a másik teória szerint a tömeganomália nem egy becsapódó test maradványa, hanem maga a Hold fejlődése során létrejött sűrű kőzetek és oxidok halmaza. A Naprendszer hajnalán, amikor a Föld fiatal kísérője még forró és részben olvadt volt, a belső rétegei sűrűség szerint fokozatosan szétváltak. A nehezebb anyagok a mélybe süllyedtek – emiatt alakul ki a bolygók fémes magja is. Mivel azonban a Hold gyorsabban hűlt ki, a felesleges tömeg megrekedhetett a középpont felé vezető úton.
Pontosan ezért annyira izgalmas ez a felfedezés. Nem ad egyszerű választ, de ismét emlékeztet minket arra, hogy még a hozzánk legközelebb eső égitest is olyan rejtélyeket őriz, amelyek megoldásán még tudósok generációi fognak dolgozni.
Elvégre a tudomány pedig nem más, mint egy lenyűgöző utazás a „kérdéstől” egészen a „válaszig”.
