Miért nem repülnek az emberek a Holdra: az 5 legnépszerűbb mítosz és 3 tény

Az első holdra szállás a 20. század egyik leggrandiózusabb eseménye volt, a technológiai fejlődés és az emberi zsenialitás természet felett aratott győzelmének szimbóluma. Aztán hirtelen csend következett: az emberiség felhagyott égi kísérőnk meghódításával. Joggal merül fel a kérdés: ha már rendelkezünk elképesztő modern technológiákkal, miért nem utazunk vissza a Holdra? Járjunk utána!

Röviden a holdutazásokról: az amerikai Apollo-program keretében 1969 és 1972 között összesen 6 olyan expedíció zajlott le, amelynek során sikeresen landoltak a Holdon. A NASA emberes holdrepülési programját végül hivatalosan 1975-ben zárták le.

Az első úttörő páros Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin volt (akik 1969. július 21-én léptek a Holdra az Apollo–11 küldetés során), míg társuk, Michael Collins a Hold körüli pályán maradt a parancsnoki modulban.

Az eddigi utolsó expedícióra 1972 decemberében került sor, az Apollo–17 fedélzetén Eugene Cernannel és Harrison Schmitt-tel. A Holdon tartózkodás időtartamának abszolút rekordját is ők tartják, hiszen több mint 3 teljes napot (közel 75 órát) töltöttek az égitest felszínén.

A legfrissebb adatok szerint a Holdon eddig megfordult emberek száma mindössze 12 fő, és kivétel nélkül mindannyian amerikai asztronauták.

A legelterjedtebb konteó szerint az Apollo-küldetések során az űrhajósok valami annyira megdöbbentőt tapasztaltak a Holdon, hogy emiatt döntöttek a további repülések azonnali leállítása mellett.

Az évek során felröppentek olyan vad elméletek is, melyek szerint asztronautáink idegen bázisokat, óriási bányagépeket, lezuhant földönkívüli űrhajókat, de még ősi űrutazók temetőjét is megtalálták. Sőt, pletykáltak titkos árnyékkormányokról, UFO-król és az Egyesült Államok, valamint egy idegen faj között köttetett titkos paktumokról is.

A valóság azonban ennél sokkal kiábrándítóbb. Mára mintegy 1,8 millió nagy felbontású fénykép készült a Hold látható és túlsó oldaláról (ezekből csaknem 170 ezret nyilvánosságra is hoztak), és ezeken jól látszik, hogy égi kísérőnk csupán egy kráterekkel szabdalt, élettelen pusztaság. Nincs semmiféle bizonyíték idegen bázisokra vagy temetőkre, a vad történetek pedig kizárólag az élénk fantáziájú bulvársajtó és a konteó-hívők agyszüleményei.

A második legnépszerűbb érv a leállásra az, hogy a holdi küldetések egyszerűen elveszítették a jelentőségüket.

Míg az első Holdra lépést sosem látott eufória és globális érdeklődés övezte, a későbbi expedíciók már egyre kevésbé hozták lázba a közvéleményt. Sokaknak úgy tűnt, ott fent már mindent láttunk, és az űrprogramra szánt csillagászati összegeket sokkal hasznosabb lenne a földi problémák megoldására fordítani.

Ráadásul elterjedt az a nézet, hogy a tudósok már minden lényeges információt kinyertek. A hat sikeres küldetés során az asztronauták laza 382 kilogrammnyi holdkőzetet cipeltek haza, amelyek elemzése alapjaiban formálta át a Hold geológiájáról és kialakulásáról alkotott képünket.

Ám valójában rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt. Szükség volt a víz jelenlétének végleges bizonyítására, a talaj összetételének még alaposabb elemzésére, valamint egy jövőbeli Hold-bázis lehetőségeinek feltárására. A legújabb kutatások ráadásul egyértelműen megerősítették, hogy a Hold sötét krátereiben nagy mennyiségű megfagyott víz található, ami hihetetlenül vonzóvá teszi egy esetleges kolonizáció szempontjából.

Emellett a folyamatos kutatások abban is segítenek minket, hogy jobban megértsük égi kísérőnk és egyben saját bolygónk kialakulásának folyamatát is. A tudományos világ tehát egy pillanatra sem vesztette el az érdeklődését a Hold iránt.

Szintén gyakran hangoztatott, mégis téves érv a megfelelő finanszírozás hiánya.

Kétségtelen, hogy az űrutazás brutálisan drága műfaj. Ha figyelembe vesszük az eredeti Apollo-program költségeit – amely akkoriban mintegy 25,8 milliárd dollárt emésztett fel, és mai árfolyamon számolva nagyjából 318 milliárd dollárt (kb. 115 ezer milliárd forintot) tenne ki –, egy újabb emberes holdprogram beindítása felfoghatatlanul hatalmas pénzügyi beruházást igényel.

Az Apollo-korszak lezárulta után az Egyesült Államok új elnöke lényegében kijelentette, hogy az űrverseny megnyerésével a program betöltötte politikai szerepét, a továbbiakban pedig csupán az adófizetők pénzének pazarlása lenne, ezért egyszerűen elzárta a pénzcsapot.

Ám az ilyen rövidlátó döntések figyelmen kívül hagyják a Hold meghódításában rejlő, óriási hosszú távú potenciált. A Holdon lévő víz például rakéta-üzemanyag előállítására, valamint egy jövőbeli bázis vízellátására is használható lenne. Emellett a felszín alatt rejlő ásványkincsek, mint a titán és a különböző ritkaföldfémek, hatalmas ipari és gazdasági értéket képviselnek.

Ráadásul az újrahasznosítható hordozórakéták és a modern űripari fejlesztések drasztikusan csökkentik a kilövések költségeit. A Hold iránti 21. századi, újjáéledő érdeklődés új lendület adott a technológiai innovációknak is, ezáltal a kísérőnk fenntartható – és akár nyereséges – gyarmatosítása egyre reálisabb célkitűzéssé válik.

Szintén gyakori, fura vélekedés, hogy egyszerűen elvesztek azok a műszaki tervek és tudásanyagok, amelyekkel régen embert juttattunk a Holdra. Tény, hogy a legendás Saturn V hordozórakétát évtizedek óta nem gyártják, egy ilyen elavult technológia újraélesztése pedig hatalmas költségekkel és műszaki akadályokkal járna.

Sokak szerint a régi program számos alkatrésze és specifikus dokumentációja mára ténylegesen elkallódott a raktárakban, emiatt pedig egy az egyben lehetetlen lenne újraépíteni a korabeli infrastruktúrát.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy visszazuhantunk volna a sötét középkorba. Az alapvető űripari és fizikai tervezési elvek nem változtak. A modern mérnököknek egyáltalán nincs szükségük a régi tervrajzokra, hiszen a mai, nagyságrendekkel fejlettebb technológiával, az új anyagokkal és számítógépes szimulációkkal sokkal hatékonyabb űrhajókat építhetnek, mint a 60-as években.

Erre remek példa a NASA gőzerővel zajló Artemis-programja is, melynek keretében a vadonatúj, gigantikus SLS (Space Launch System) hordozórakéta hamarosan ismét embereket fog juttatni a Holdra, sőt, a tervek szerint a Marsra is.

Sőt, a magánűripar villámgyors fejlődése új dimenziókat nyitott meg: az olyan vállalatok, mint például a SpaceX, jelenleg is olyan úttörő technológiákon dolgoznak, amelyekkel a jövőbeli űrutazás nagyságrendekkel olcsóbbá és biztonságosabbá válik.

Talán ez az összes közül a legkellemetlenebb és legnépszerűbb összeesküvés-elmélet: az amerikaiak valójában soha nem jártak a Holdon, az egész eseményt pedig csak egy hollywoodi stúdióban rendezték meg és vették filmre.

Elég csak visszatekernünk az időben, és belenéznünk a 60-as évek végének sci-fi filmjeibe: a korabeli hollywoodi vizuális effektek borzasztóan kezdetlegesek és primitívek voltak. A modern, élethű filmes trükköket alkalmazó stúdiók jóval az első holdra szállás után kezdték meg a működésüket.

Gondoljunk csak bele: George Lucas híres trükkstúdióját, az Industrial Light & Magic-et majdnem tíz évvel az Apollo–11 útja után alapították meg, de még a korai Csillagok háborúja filmek látványvilága is messze elmarad attól a kőkemény realizmustól és részletgazdagságtól, amit a holdi felvételeken látunk.

Ráadásul a „holdra szállás átverés volt” hívők valamiért mindig elfelejtik, hogy a NASA nemcsak az Apollo–11-gyel, hanem utána még öt másik küldetéssel is sikeresen landolt a Holdon. Teljes képtelenség lett volna hat különböző repülést stúdiókörülmények között úgy eljátszani és titokban tartani, hogy abban a NASA, a hadsereg és a beszállítók mintegy 400 ezer dolgozója is érintett volt.

Ráadásul mielőtt Neil Armstrong megtette volna azt a bizonyos történelmi lépést, hosszú, verejtékes tesztévek előzték meg a küldetést:

• 1961 és 1963 között 5 tesztindítást hajtottak végre a hordozórakéták fejlesztése során;
• számos ember nélküli űrszondát indítottak a Hold feltérképezésére;
• kőkemény teszteknek és ellenőrzéseknek vetették alá a felszereléseket;
• 1964 és 1965 között 12 különböző tesztet hajtottak végre az Apollo-űrhajók életnagyságú modelljeivel (többek között a kilövés megszakítását is gyakorolva);
• 1966 és 1967 között 4 tesztrepülést hajtottak végre a hordozórakéták felső fokozatával;
• 1966 és 1968 között 5 ember nélküli éles repülést hajtottak végre, melyek során le is tesztelték a parancsnoki és műszaki modulokat, bizonyítva, hogy a rakéta biztonságosan képes embereket juttatni az űrbe.

A leggyakoribb, már-már komikus kérdés a szkeptikusok részéről az szokott lenni: „Na, és ha Armstrong volt az első, aki kilépett a Holdra, akkor mégis ki vette őt kamerára kívülről?” Nos, a válasz végtelenül egyszerű: a holdkomp lábán elhelyeztek egy távirányítású kamerát, amit Armstrong belülről, egy kar meghúzásával nyitott ki, mielőtt egyáltalán elindult volna a létrán lefelé. Az amerikaiak több évet és milliárdokat áldoztak a programra, tényleg azt hisszük, hogy pont a történelmi felvétel elkészítésére nem gondoltak előre?

Noha évtizedek óta nem repültek asztronauták a Holdra, az égi kísérőnk automata űrszondákkal és holdjárókkal történő kutatása sosem állt le.

A leglátványosabb sikereket az utóbbi években Kína érte el: a Yutu–2 (Jáde Nyúl) névre keresztelt önvezető holdjárójuk 2019 januárjában landolt a Holdon a Csang-o–4 misszió keretében. Elődje, a Csang-o–3 már 2013-ban is sikeresen landolt egy roverrel, de a Yutu–2 sokkal fejlettebb volt, így minden eddiginél átfogóbb és részletesebb kutatásokat végezhetett el a felszínen.

A Csang-o–4 ráadásul olyat tett, amit korábban egyetlen másik ország sem: az emberiség történetében először sikeresen, puha landolással leszállt a Hold velünk ellentétes, túlsó (vagy sötét) oldalán. Mivel onnan fizikai képtelenség közvetlen rádiójeleket sugározni a Földre, a kínaiaknak egy speciális, Queqiao nevű kommunikációs átjátszó műholdat is pályára kellett állítaniuk, hogy azon keresztül tartsák a kapcsolatot a holdjáróval.

A gigantikus technikai kihívások ellenére a kínai űrprogram bebizonyította, hogy képesek megoldani a legbrutálisabb űripari feladatokat is, és kőkemény kihívói lettek az olyan klasszikus űrhatalmaknak, mint az Egyesült Államok vagy Oroszország.

A nemzeti űrügynökségek és a tőkeerős magáncégek jelenleg gőzerővel dolgoznak azon, hogy az emberiség hamarosan visszatérhessen a Holdra:

1. A NASA Artemis-programja határozottan azt a célt tűzte ki, hogy az elkövetkező években újra embert – köztük az első nőt – juttat a Hold felszínére, majd egy állandóan lakott bázist is kialakít ott.
2. Az Európai Űrügynökség (ESA) is gőzerővel részt vesz a holdkutatási projektekben és az amerikaiakkal közös nemzetközi űrmissziókban.
3. Az olyan magáncégek, mint a SpaceX (Elon Musk) és a Blue Origin (Jeff Bezos), olyan hatalmas űrhajókat és leszállóegységeket fejlesztenek, amelyek gigantikus méretű rakományt és több tucat utast is a Holdra tudnak juttatni. Ez hamarosan elhozhatja a Hold kereskedelmi célú kiaknázásának és ipari feltárásának korszakát.
4. Mindeközben Kína is bejelentette: a 2030-as évek elején saját űrhajósokat, úgynevezett tajkonautákat küldenek a Holdra, és önálló bázis építését is tervezik.

Az egyre sűrűsödő szondás és robotos küldetések kiválóan előkészítik a terepet az asztronauták számára. Az előre odaküldött automata gépek kiépíthetik az alapvető infrastruktúrát, minimalizálva ezzel az emberi áldozatok kockázatát, ráadásul lényegesen olcsóbbá téve a későbbi expedíciókat.

Szinte mindenki ismeri Neil Armstrong ikonikussá vált mondatát: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Noha több mint fél évszázad telt el az első Holdra lépés óta, a világunk felett ragyogó égitest varázsa ma is ugyanolyan erősen hat ránk. Ahogy azonban az emberiség egyre fejlettebbé válik, a puszta büszkeséget és a politikai presztízst lassan felváltják a tudományos, az innovációs és – ami a legfontosabb – az óriási haszonnal kecsegtető gazdasági érdekek.