A világ legnehezebb épülete és története

A már felépült épületek súlyának megmérése elsőre abszurd ötletnek tűnhet, de valójában komoly mérnöki munka rejtőzik mögötte.

Amikor egy épületet bővíteni kell, fel kell mérni a talaj süllyedését, vagy éppen meg kell határozni egy történelmi építmény földrengésállóságát, a szakemberek mindig kiszámítják a teljes épület súlyát.

Ha pedig már végeznek ilyen számításokat, hogyan is maradhatnának el a ranglisták? Tudjuk, melyik a bolygó tíz legmagasabb, legnagyobb alapterületű vagy térfogatú épülete. Miért pont a súly maradna ki?

A listákat általában a kínaiak és az arabok vezetik a maguk hatalmas, többfunkciós központjaikkal és felhőkarcolóikkal. A súly tekintetében a második helyen a Kheopsz-piramis áll. De az első helyen...

Bukarest és egyben egész Románia legkolosszálisabb épülete a Ceaușescu-rezsim monumentális emlékműve: a Parlament Palotája (Palatul Parlamentului), amely a főváros központjában, a Spirii-dombon magasodik. A súlya eléri a 4 millió tonnát – ez abszolút világrekord. Az összes helyiség együttes alapterületét (365 ezer négyzetméter) tekintve pedig az egész világon csak az amerikai Pentagon előzi meg.

Ma a Palota ad otthont a román parlamentnek, több egyetem kihelyezett tagozatának, az Alkotmánybíróságnak, tucatnyi bérelhető konferenciateremnek, egy könyvtárnak, éttermeknek, kormányzati intézményeknek és rengeteg kiszolgáló helyiségnek. Mégis, a Palota alapterületének több mint a fele jelenleg is üresen áll – egyszerűen nincs kivel és mivel megtölteni.

Nicolae Ceaușescunak azonban sosem kellett ezzel a problémával szembesülnie, hiszen az ő elképzelése szerint a dombon magasodó kolosszusnak a Nép Házává (Casa Poporului) kellett volna válnia – a rezsim nagyságának szimbólumává és a kommunista eszme diadalává.

Az építkezés ötlete a szocialista Románia diktátorának fejéből pattant ki az 1977-es pusztító földrengés után, amely letarolta Bukarest régi központját, és 33 többszintes épületet döntött romba. Nagyjából ebben az időben Ceaușescu Észak-Koreában is tett egy látogatást, és valósággal lenyűgözte, ahogy Kim Ir Szen átalakította Phenjan városképét. A koreai vezető nyitott és ünnepélyes várost hozott létre, széles sugárutakkal, tágas terekkel és gigantikus hivatali épületekkel.

Ceaușescu pontosan ezt akarta megvalósítani Bukarestben is, ráadásul a tökéletes ürügy is tálcán kínálta magát: fel kellett számolni a földrengés okozta károkat. A projekt a Centrul Civic (Polgári Központ) nevet kapta. Ennek keretében a városközpont szinte összes régi épületét lebontásra ítélték, hogy a helyükön egy monumentális közigazgatási és kulturális épületekből álló komplexum jöjjön létre. Ezeket a „Szocializmus Győzelme sugárút” kötötte volna össze, amelynek szélességben egyszerűen le kellett pipálnia a párizsi Champs-Élysées-t.

A sugárút egy olyan hatalmas térbe torkollott, amelynek a nevét Ceaușescunak már nem volt ideje kitalálni. A tér fő meghatározó eleme és egyben egész Bukarest ékköve pedig maga a gigantikus épület, a Nép Háza lett volna.

Korábban ezen a helyen egy alacsony kiemelkedés, a Spirii-domb állt, tetején egy történelmi katonai laktanyával. A tervek szerint a domb felét egyszerűen elhordták, a maradékot pedig természetes talapzatként használták fel Bukarest és egész Románia leendő büszkeségéhez.

A projekt főépítésze egy 28 éves nő, Anca Petrescu lett. Ő egy egyszerű családból származó, fiatal építész volt, ami nagyon szimpatikus volt Ceaușescunak és feleségének, ugyanis mindketten ki nem állhatták a magabiztos, nyugatias értelmiségieket. Érdekes tény, hogy a román forradalom után Anca kénytelen volt Párizsba emigrálni az ellene indult boszorkányüldözés miatt. Mivel a diktátor már halott volt, őt tették meg bűnbaknak a történelmi Bukarest elpusztításáért és a rezsim kiszolgálásáért. Később azonban hazatért, és egészen élete végéig – egy 2013-as autóbalesetben vesztette életét – ő irányította a Palota befejezési munkálatait.

Igen, a Nép Házát a mai napig nem fejezték be teljesen. Pedig annak idején elképesztő erőket mozgósítottak a felépítésére. Az építkezésen naponta 20 ezer ember – jelentős részben három műszakba beosztott kiskatona – dolgozott. Ez volt a kelet-európai kommunista korszak egyik legmonumentálisabb építészeti beruházása; talán csak a legnagyobb szovjet gigaprojektekhez lehetne mérni, csakhogy itt sokkal rövidebb idő állt rendelkezésre, és a tempó miatt jóval keményebbek voltak a munkakörülmények.

A Palota alapkövét 1984-ben rakták le, és a feszített tempónak köszönhetően mindössze öt év elteltével már nagyjából 80%-ban el is készült. Az épület monolit vasbetonvázas szerkezettel épült, amely 700 ezer tonna cementet és kétmillió tonna homokot nyelt el. Ezen felül felhasználtak még közel félmillió tonna acélt, ezer tonna bazaltot, egymillió köbméter márványt és 200 ezer négyzetméter üveget. A Palota elképesztő súlyát csak a modern időkben számolták ki pontosan, és kiderült, hogy bolygószintű rekord: kereken 4 millió tonnát nyom. Ebben ráadásul nemcsak a puszta építőanyagok vannak benne, hanem a belső díszítéshez használt közel egymillió köbméter értékes faanyag és 4000 tonna kristály is.

Csak szőnyegből 200 ezer négyzetméternyire volt szükség. Ezt úgy a legkönnyebb elképzelni, mintha a Fővárosi Állatkert egészét letakarnád, vagy akár négyszer egymás után beborítanád a Hősök terét. A legnagyobb, ezer négyzetméteres főszőnyeget közvetlenül a benti teremben kellett megszőni, mert fizikai képtelenség lett volna az ajtókon bevinni. Jelenleg ez a szőnyeg nemcsak Európa egyik legnagyobb, egy darabban szőtt szőnyegének számít, de 3 tonnás súlyával a legnehezebbek közé is tartozik.

A homlokzat egyes részei, a mintegy 1100 helyiség nagyjából harmada, valamint a palota földalatti része végül befejezetlenül maradt. A kolosszust ugyanis nyolc földalatti szinttel tervezték, amelyek egészen 92 méter mélyre nyúltak volna le. A felsőbb pinceszinteken gigantikus parkolókat és garázsokat alakítottak ki, alattuk a gépészeti helyiségeket, a legalsó szinten pedig az atomtámadás esetére tervezett bunkerek kaptak volna helyet – ez tulajdonképpen egy önellátó miniváros lett volna saját, titkos metróvonallal. Na, pont ezeket nem volt idejük befejezni a diktatúra bukásáig.

Amikor 1989-ben kitört a forradalom, Ceaușescu és felesége helikopterrel próbált elmenekülni. Később elfogták őket, majd egy rögtönítélő bírósági tárgyalás után Târgoviște városában, egy katonai laktanya falánál kivégezték a házaspárt. Az építkezés ekkor természetesen azonnal leállt. Később nagy vita folyt róla, de végül nem volt kérdés, mi legyen az épület sorsa: egyértelmű volt, hogy be kell fejezni, hiszen a masszív betonmonstrum lebontása szóba sem jöhetett, és amúgy is annyiba került volna, mint maga az építkezés. Az új hatalom első lépéseként a Nép Házát átnevezte a Parlament Palotájára, második lépésként pedig az egész törvényhozást beköltöztették az elkészült, szőnyegekkel borított szárnyakba. A föld alatti szintek befejezését viszont elhalasztották.

Ennek eredményeként a Parlament Palotáját az elkövetkező évtizedekben csak apránként pofozták helyre, a földalatti szinteken pedig a pletykák szerint még napjainkban is dolgoznak. Oda a turistákat szigorúan tilos beengedni, legfeljebb a tévéstábokkal és az újságírókkal tesznek nagy ritkán kivételt.

Így történhetett, hogy 2009-ben a legfelső földalatti szinteken forgatták a híres Top Gear című tévéműsor egyik epizódját. A műsorvezetők különleges engedélyt kaptak, hogy behajtsanak a sportautóikkal, és a gigantikus, föld alatti alagutakban versenyezzenek. Ezt a videórészletet a mai napig gyakran megosztják: elképesztő látvány, ahogy a srácok a végtelen, szürke betonfolyosókon száguldoznak, túráztatják a motorokat és üvöltenek a gyönyörtől.

A legalsó, bunkernek szánt szintekről viszont semmilyen nyilvánosan elérhető fotó nem létezik. A „nukleáris” objektumok minden bizonnyal továbbra is titkos helyszínek, akárcsak az a feltételezett, metróhálózathoz vezető menekülőalagút, amelyről Romániában a mai napig sokat cikkeznek a lapok, de a saját szemével még soha senki nem látta.

A felszín feletti, befejezett részeken viszont napi szinten tartanak vezetett túrákat. A turistákat végigviszik a Palota főbb termeinek egy töredékén, ahol az embert minden lépésnél letaglózza a felfoghatatlan luxus: gigantikus márványoszlopok, aranyozás, aprólékosan faragott faburkolatok és nem kevesebb, mint 480 hatalmas kristálycsillár, amelyek úgy csüngenek a mennyezetről, mint valami méretes jégcsapok. A legnagyobb csillár önmagában majdnem 3 tonnát nyom.

Ezeket a monstrumokat amúgy ritkán kapcsolják fel, és úgy általában is igyekeznek mellőzni a díszvilágítás indokolatlan használatát a Palotában, az áramköltségek ugyanis az egekbe rúgnak. Hogy mégis mennyibe kerül a fenntartása? Nos, ez a gigantikus épület még „takarékos üzemmódban” is annyi áramot fogyaszt, mint egy átlagos, 12 ezer fős román kisváros. A sajtóba és a parlamenti jelentésekbe időnként kiszivárgó adatok szerint csak az áram- és a fűtésszámla körülbelül évi 4 millió eurót (kb. 1,6 milliárd Ft) emészt fel. Ez havonta nagyjából 300 ezer euró (kb. 120 millió Ft), vagyis napi 10 ezer euró (kb. 4 millió Ft).

Így egy meglehetősen ironikus helyzet állt elő: az épület, amelyet a nép nagyságának szimbólumaként emeltek, ma a nép adójából egy teljes kisváros kiadásaival vetekedő költségvetést emészt fel. A helyiek azzal szoktak viccelődni, hogy a palota karbantartása még ma is stabilabb megélhetést biztosít az ott dolgozó villany- és vízvezeték-szerelőknek, mint amennyit Ceaușescu az egész népnek ígért a 80-as években.

És ha már a pénznél tartunk: ennek a kolosszusnak a felépítése felfoghatatlan összegbe került. A hivatalos becslések szerint a munkálatok az 1980-as évek árain mintegy 3 milliárd dollárt (kb. 1100 milliárd Ft) emésztettek fel (ami az inflációt is beleszámítva ma nagyjából 3–4 milliárd eurónak felel meg). Ez az irdatlan összeg az ország akkori nemzeti költségvetésének több mint egyharmadát tette ki. Miközben a boltok polcai sokszor üresek voltak, a diktátor ezt a rengeteg pénzt szó szerint márványba, betonba és kristályba öntötte.

A legmegdöbbentőbb mégis az, hogy ebből a rengeteg pénzből hiába építettek fel egy 1100 helyiségből álló, sosem látott palotát, a helyiségek nagy része (egyes becslések szerint 60-70%-a) a mai napig üresen áll. Bár a parlament valóban itt ülésezik, és egy egész szárnyat a Kortárs Művészeti Múzeum foglal el – míg máshol kormányzati szervek kaptak helyet, és termeket adnak ki konferenciáknak –, a gigantikus teret egyszerűen képtelenség teljes egészében funkcióval megtölteni.

A többi rész – a kilométeres folyosók, a hatalmas lépcsőházak és a feleslegesen túldíszített termek – azóta is üresen konganak, árasztva magukból a diktatúrák megalomániájának kísérteties, elhagyatott monumentalitását.