A Himalájában élő óriásméhek olyanok, mintha nem is a mi bolygónkról származnának. Ezek a hatalmas, hüvelykujjnyi méretű rovarok népes kolóniákban élnek a hegyek szinte függőleges lejtőin. Kaptáraik sokszor egy egész ajtó méretét is elérik, és sűrű fürtökben lógnak egymás mellett a sziklafalakon.
Félelmetes méretük és ijesztő megjelenésük ellenére a helyiek szó szerint az életüket kockáztatják azért, hogy begyűjtsék tőlük a mézet. A kora tavasszal pergetett nedű ugyanis – finoman szólva – meglehetősen izgalmas utazásra küldhet a tudatalatti mélységeibe.
Ahogy a közönséges méheknél megszokhattuk, egy új kaptár élete a királynővel és maroknyi kíséretével kezdődik, akik új otthont építenek maguknak. A himalájai óriásméheknél (Apis laboriosa) azonban itt nagyjából véget is ér a normalitás. Ezek a dolgozók akár 3 centiméteresre is megnövő, valóságos minihelikopterek, amelyek 2500 és 4100 méter közötti magasságban, közvetlenül a sziklafalakra építik a fészkeiket! A magasság miatt ezek a kaptárak szinte teljesen védettek a szárazföldi ragadozók támadásaival szemben, a levegőből érkező betolakodókkal pedig a több ezer harcias rovar bánik el hatalmas fullánkjával.
Maga a kaptár felépítése is rendkívül szokatlan. Az egész fészek egyetlen hatalmas, függőlegesen lógó lépből áll, ami mögött akár egy felnőtt ember is kényelmesen el tudna bújni. És ez cseppet sem költői túlzás: a mézeslép szélessége megközelítheti a másfél métert, a magassága pedig akár a két métert is elérheti.
Az óriásméhek gigantikus fészkei nem ritkán 60 liternyi, viszonylag híg, erjedésre hajlamos mézet is rejthetnek. A hagyományos méhészet mércéjével mérve ez ugyan nem számít kifejezetten prémium minőségű terméknek, de még ennek a mennyiségnek az előállításához is a teljes virágzási időszakban szorgalmasan kell járniuk a vidéket. A Himalájában ez a szezon február elejétől egészen november végéig tart!
Ezek a különleges rovarok egyetlen év leforgása alatt többféle mézet is termelnek; ezek íze és összetétele attól függően változik, hogy a méhek éppen mely növények virágairól gyűjtötték a nektárt. Ezek közül a legelső, a kora tavasszal pergetett úgynevezett vörös méz a legkeresettebb a helyiek és a kalandvágyók körében. Ez az anyag ugyanis nemcsak veszélyes és enyhén mérgező, de meglehetősen erős pszichedelikus hatással is bír!
A vörös mézet a tavasz elején virágzó rododendron (havasszépe) nektárjából gyűjtik a méhek. Ez a nektár graianotoxint (más néven andromedotoxint) tartalmaz, ami a méhekre teljesen ártalmatlan, a gerincesek szervezetében viszont blokkolja az idegrendszer normál működését. Fogyasztása heves szívverést, bénulást, extrém esetben pedig akár halált is okozhat. Noha magában a mézben viszonylag alacsony a toxin koncentrációja, már egyetlen kanálnyi belőle is komoly mérgezéses tüneteket válthat ki.
Jól olvastad: ez a fajta méz pontosan azért olyan népszerű, mert vannak, akik szó szerint imádják tudatosan mérgezni magukat vele. A titok a toxin által kiváltott „enyhe” mérgezés egészen sajátos tüneteiben rejlik. A fizikai kellemetlenségek – mint például a túlzott nyálképződés, az izzadás vagy az ólmos fáradtság – mellett a fogyasztó elképesztően erős hallucinációkat is átélhet. A méreg hatására megváltozik a vizuális érzékelés: a repkedő, fénylő foltoktól kezdve egészen a konkrét, felismerhető formákig bármit láthat az ember – torz arcokat, különös állatokat vagy ezek bizarr keverékeit. Mindezt zavart tudatállapot, viselkedészavar, a tér- és időérzék teljes elvesztése, valamint a kontroll hiánya kíséri. Ezen tünetek összessége egy felejthetetlenül szürreális – és gyakran meglehetősen ijesztő – élményt nyújt.
Fontos kiemelni, hogy az őrült méz hatása alatt az ember nem érez klasszikus eufóriát; sokkal inkább a megmagyarázhatatlan szorongás és a rettegés uralkodhat el rajta. A gyakran 12–24 óráig is elhúzódó hallucinációkat ráadásul egy rendkívül súlyos, kínzó „másnaposság” követi. A garantáltan kellemetlen fizikai és mentális utóhatások ellenére azonban mindig akadnak olyan vakmerő kísérletezők és turisták, akik hajlandók kisebb vagyonokat is kifizetni ezért a bizarr élményért.
A folyamatos kereslet miatt a nepáliaknál évszázados, kőkemény hagyománya és „iparága” van az óriásméhek mézének begyűjtésének. A mézvadászok először sűrű füsttel kábítják el a rovarokat, majd rozzant, kézzel font kötélhágcsók és bambuszlétrák segítségével másznak fel a szédítő magasságú, függőleges sziklafalakon. Mindezt természetesen védőfelszerelés és bármiféle biztonsági kötél nélkül teszik.
Az így megszerzett „őrült méz” méregdrága, átlagosan 1 dollárt (kb. 360 Ft-ot) is elkérhetnek grammonként, ám az igazi hasznot a kereskedők és a feketepiac zsebeli be. Maguk a hegymászó mézvadászok ebből a halálosan veszélyes munkából gyakran épp csak annyit keresnek, amennyiből szűkösen eltarthatják a családjukat.
Az utóbbi évtizedekben ez az ősi mesterség lassan hanyatlásnak indult. Részben persze a kegyetlen munkakörülmények miatt, de nem ez a fő ok. A himalájai óriásméhek száma ugyanis drasztikusan csökken a kíméletlen erdőirtások, a klímaváltozás és az egyre inkább elterjedő, agresszív növényvédő szerek használata miatt. A méhek eltűnése láncreakciót indít el, ami miatt a vadon élő hegyi növények terméshozama is visszaesik. De talán van ebben valami sorsszerű is: így kevesebb kalandor mérgezi meg magát a piacon feketén vett mézzel, a békén hagyott óriásméhek pedig talán végre kapnak egy esélyt a túlélésre és az állományuk helyreállítására. Búcsúzóul jöjjön még néhány lenyűgöző fotó erről a különleges világról:
