A közúti balesetek története szinte egyidős az automobilok megjelenésével. Amint a járművek sebessége túllépte a gyalogos tempót, és elkezdtek elszaporodni az utakon, sajnálatos módon megugrott a halálos kimenetelű balesetek száma is.
Manapság az autógyártóknak szigorú biztonsági előírások és szabályok végeláthatatlan sorának kell megfelelniük. A mai járművek által képviselt biztonsági szint azonban egy hosszú és rögös út eredménye, amely nagyjából az 1970-es évek elején vette kezdetét. Ezt megelőzően senki sem szabályozta szigorúan, hogyan is kellene autókat építeni, így a gyárak kapuin kigördülő modellek mind formájukban, mind méreteikben és műszaki megoldásaikban elképesztő változatosságot mutattak.
A klasszikus autók szerelmesei számára az egyik legizgalmasabb korszak az 1960-as évek, amelyet az Egyesült Államokban az izomautók (muscle cars) megjelenése fémjelzett. Ezek az elképesztően erős és gyors gépek a nagyközönség számára is elérhető áron kerültek piacra, lenyűgöző dizájnjuk pedig még ma is azonnal magára vonzza a tekinteteket, ha nagy ritkán felbukkannak a modern forgalomban. Ám ahogy a vadonban lenni szokott: ami túlságosan feltűnő, az gyakran életveszélyes is. Aligha tizedelte meg bármely más kategória annyira a fiatal amerikai sofőröket, mint ezek a megfizethető aszfaltszaggatók. Most bemutatjuk azt a tíz leghalálosabb izomautót, amelyeknek a gyártói pontosan tisztában voltak a modelljeik veszélyeivel, mégis inkább a profitot választották az emberéletek védelme helyett.
Íme az autótervezés aranykorának tíz legveszélyesebb, karburátoros, négykerekű ragadozója!
10. Plymouth Cuda
Ez nem csupán egy autó volt, hanem egy határozott üzenet a világnak: „Már megírtam a végrendeletemet.” 1970-ben egy húszéves fiatal gond nélkül besétálhatott egy Plymouth-kereskedésbe, és hazavihette ezt a 425 lóerős V8-as szörnyeteget. Az értékesítő persze diszkréten elhallgatta, hogy az újdonsült büszkeség aerodinamikája egy téglafaléval vetekszik, a fékeket pedig egy feleakkora tömegű autóból guberálták össze. A Cudának egyetlen feladata volt: eszeveszettül gyorsulni. Ezt remekül hozta is, méghozzá egyenesen oszlopokba, falakba, árkokba és a szembejövő forgalomba.
Bár a 0-ról 100 km/h-ra történő gyorsulás mindössze 5,6 másodpercet vett igénybe, a fékútja körülbelül addig tartott, mint felépíteni egy új metróvonalat. A gyártás négy éve alatt a Cuda 847 tulajdonosnak váltott egyirányú jegyet a másvilágra. Ráadásul – ahogy az a cég belső dokumentumaiból később kiderült – a fékrendszer hiányosságaival pontosan tisztában voltak. Bár a gyáriak arra hivatkoztak, hogy a hiba csak versenypályán jelentkezik, sokaknak elég volt csupán hirtelen befékezniük egy piros lámpánál. A legszomorúbb statisztika, hogy az ebben a típusban elhunytak többsége még a 25. születésnapját sem élte meg.
9. Chevrolet Chevelle SS 454
Az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő amerikai izomautó, amely papíron a kategória csúcsát képviselte. 450 lóerő, klasszikus, vagány vonalvezetés és viszonylag megbízható hírnév (bármit is mondjanak a Ford-rajongók). Akkor mégis hogyan csavarodott fel egy fára 923 ember ebben a modellben, méghozzá abban az egyetlen évben, amíg gyártották? A válasz a fizika törvényeiben keresendő, amelyeket Detroitban akkoriban elegánsan figyelmen kívül hagytak. Amikor a gigantikus, 454 köbhüvelykes V8-ast bepréselték a középkategóriás kupé orrába, a súlyelosztás és az irányíthatóság azonnal mehetett a kukába.
A tapadás legapróbb megingása – egy kis nedves aszfalt vagy egy rosszul időzített fékezés – elég volt ahhoz, hogy a Chevelle fittyet hányjon a kormánymozdulatokra, és azonnal kitörjön a hátulja. Az 1970-es tesztjelentések is egyértelműen rávilágítottak, hogy autópálya-tempónál a jármű életveszélyesen instabil. Ha azt hinnéd, hogy a Chevrolet emiatt lépéseket tett, hatalmasat tévedsz. A kezelési útmutatóba mindössze annyit írtak be jótanácsként, hogy „vezetés közben fokozott óvatosság ajánlott”. Az igazi lavina akkor indult meg, amikor a biztosítótársaságok (amelyek amúgy imádják a pénzt) elkezdték sorra visszautasítani a kötelező biztosítás megkötését, amennyiben a tulajdonos még nem töltötte be a 25. életévét.
8. Mustang Boss 429
Ezt a vadállatot eredetileg azért építették, hogy megfeleljenek a NASCAR szabályozásainak, ám a márkakereskedésekben aztán bárki szabadon hazavihette. A Ford mérnökei szó szerint fogtak egy kőkemény versenymotort – amelynek a megzabolázása képzett pilótát igényelt volna –, és belerakták egy utcai autóba. Mi sülhetett volna el rosszul? Nos, körülbelül annyi, hogy 1247 ember halt meg a Boss 429-esekben. Úgy döntöttél, hogy a piros lámpánál legyorsulod a melletted állót? Semmi gond! Egyetlen kövér gáz, és máris 150 km/h-val száguldottál ott, ahol 60 volt a megengedett. A probléma akkor kezdődött, amikor ezt az erőt meg kellett volna fogni egy olyan fékrendszerrel, amit mintha egy 100 lóerős, fapados bevásárlóautóról akasztottak volna le.
A Boss 429 rongyos 5,1 másodperc alatt katapultált 100-ra, a fékútja viszont 100-ról nullára 55 méter volt. Csak összehasonlításképpen: egy modern, hétköznapi Honda Civic (ami messze nem sportautó) ugyanezen a tempón 36 méter alatt megáll. Ez a közel 20 méteres különbség sok esetben azt döntötte el, hogy a sofőr egy kórházi ágyon ébred-e gipszben, vagy a temetőben. A Ford persze pontosan tisztában volt a fékek csapnivaló hatásfokával, de úgy döntöttek, nem dobnak ki felesleges pénzt az ablakon ilyen „apróságokra”.
7. Dodge Charger RT 440
Ez az a modell, amit Hollywood tett igazán halhatatlanná. Miután a mozik bemutatták a Bullitt (San Franciscó-i zsaru) című klasszikust a filmtörténelem egyik legikonikusabb autós üldözésével, hirtelen mindenkinek azonnal kellett egy ilyen Dodge. Sajnos sokan nem élték túl, miután a nehezen megspórolt pénzüket a bivalyerős változatra költötték. A 440-es modell lelkén 1456 halálos áldozat szárad (és tegyük hozzá, ez még csak nem is a csúcsmodell volt, a legendás Hemi ritkább, de még durvább volt). Ezt a látszólag vérbeli sportkocsit (ami persze akkora volt, mint egy repülőgép-hordozó, de ez volt a divat) a spórolás változtatta guruló koporsóvá.
A futóművet ugyanis gondolkodás nélkül átemelték egy sima családi szedánból, és meg sem próbálták a 375 lóerős V8-as motor brutális erejéhez hangolni. Mintha egy bevásárlókocsira szereltek volna sugárhajtóművet. 120 km/h felett egy apró úthiba vagy aszfaltfolt is elég volt ahhoz, hogy az autó egy pillanat alatt lerepüljön az útról. Ha pedig valaki ki akarta próbálni a 200 km/h feletti végsebességet, az aerodinamika még jobban megbosszulta magát. A karosszéria jellegzetes hátsó kialakítása miatt olyan vákuum keletkezett, ami szó szerint elkezdte megemelni a jármű hátulját. Nem véletlen, hogy a versenypályákra később kénytelenek voltak megépíteni a Daytona változatot a maga 60 centis hátsó szárnyával, hogy a földön tartsák. A Dodge persze tudta a megoldást, hiszen a sportfutómű már létezett, de nem akarták rontani az eladásokat: ez a kis extra autónként 200 dollárral (kb. 72 000 Ft) dobta volna meg a vételárat. Inkább spóroltak rajta. Az a bizonyos 1456 ember viszont az életével fizetett ezért a fukarságért.
6. Pontiac GTO Judge
A név kötelez: a „Judge”, azaz Bíró becenévre hallgató különleges kiadás annak az 1678 vásárlónak az esetében nemcsak bíró, hanem esküdtszék és hóhér is lett egy személyben. A 400 köbhüvelykes, 370 lóerős motor 1969-ben rongyos 5,8 másodperc alatt lőtte ki 100 km/h-ra az 1,6 tonnás vasat. Semmiféle vezetéstámogató rendszer nem vigyázott a rutintalan sofőrökre – márpedig rengeteg fiatal és tapasztalatlan vásárló ült a volán mögé. Míg a többi izomautó többnyire padlógázon, egyenes úton akart megölni, a GTO sokkal alattomosabb volt.
A gyári szakzsargon ezt az apró hibát „lift-off oversteer”-nek, vagyis gázelvételre fellépő túlkormányzottságnak hívta. Ha túl gyorsan érkeztél egy kanyarba, és ijedtedben hirtelen leléptél a gázról, a hátsó tengely tehermentesült, a feneke azonnal kitört, és az autó menthetetlenül megcsúszott. Ha nem voltál profi pilóta, a következő pillanatban már a szemközti sávban vagy egy oszlopra felcsavarodva találtad magad. A kézikönyvben persze itt is elintézték a dolgot egy apró lábjegyzettel: „Kérjük, vezessen fokozott figyelemmel!”
5. Mercury Cougar Eliminator
A beszédes Eliminator (Megsemmisítő) név tragikusan prófétainak bizonyult: 1834 tulajdonos életét oltotta ki a volán mögött. A Mercury márka a Ford számára olyasmi volt akkoriban, mint ma a Lexus a Toyotának, vagy az Infiniti a Nissannak. A modellt elegáns, prémium izomautóként hirdették azoknak, akik a Lincolnt túl öregesnek, a Mustangot pedig túlságosan is tucatautónak érezték. A hosszú motorháztető egy igazi fenevadat, a 428 köbhüvelykes, 335 lóerős Cobra Jet motort rejtette. Erőből tehát nem volt hiány, de a fékekről és a megfelelő futóműről sajnos teljesen megfeledkeztek a mérnökök.
A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a Ford polcain 1969-ben ott hevertek a komolyabb, nagy teljesítményű fékrendszerek, de nem akarták „holmi” 150 dollárral (kb. 54 000 Ft) növelni a gyártási költségeket. Ezt a spórolást a vevők fizették meg az életükkel. Hogy mennyire nem volt fék az autón? A Road & Track magazin korabeli tesztjében feketén-fehéren leírták, hogy a ’69-es modell 100 km/h-ról kereken 60 méter alatt állt meg. Egy akkori, első generációs Volkswagen Bogárnak ehhez kevesebb mint 50 méter is elég volt.
4. American Motors Javelin AMX
A negyedik helyet egy felénk kevésbé ismert modell, az AMC Javelin AMX foglalja el, ami tökéletes bizonyítéka annak, hogy nem kell iparági óriásnak lenni egy életveszélyes autó megalkotásához. Bár az AMC (American Motors Corporation) az eladási számokban meg sem közelítette a detroiti „Nagy Hármast”, a halálos áldozatok terén döbbenetesen „jól” teljesített: 2156 elhunyt fűződik a nevéhez. A modellt kifejezetten azoknak szánták, akik már ráuntak a minden utcasarkon szembejövő Mustangokra és Camarókra, és valami egyedi, kompakt, kétüléses izomautóra vágytak. Csakhogy amíg a nagy gyártók komoly dollármilliókat öltek a mérnöki munkába, az AMC gyakorlatilag a raktár hátuljában sepregetett, és a megmaradt alkatrészekből legózott össze egy járművet.
Az AMX-nek volt egy döbbenetes konstrukciós hibája: elég volt egy kisebb koccanás, vagy néha akár egy durvább kigyorsítás ahhoz, hogy a karosszériát érő terhelés miatt a teherhordó szerkezeti elemek egyszerűen eltörjenek. Nem elhajoltak – konkrétan kettétörtek. Amikor a gyár tudomást szerzett erről az „aprócska” bosszúságról, a legnagyobb titokban megerősítették a vázat, remélve, hogy senki nem veszi észre a dolgot. Ezt a csendes módosítást viszont csak az 1971-es modelleken hajtották végre, a korábbi (1968–1970) évjáratokat soha, egyetlen visszahívási kampányban sem javították ki. Így az a bizonyos 2156 tulajdonos sok esetben már csak a halála pillanatában szembesült a végzetes hibával.
3. Oldsmobile 442 W30
Meglepő lehet az Oldsmobile nevét olvasni egy ilyen listán, hiszen a márkát mindig is a racionális, megfontolt, sehová sem siető polgárok autójának tartották. Számukra a kényelmes célba érés sokkal fontosabb volt a száguldozásnál. De ahogy a mondás tartja: kivétel erősíti a szabályt. Ez az egyetlen kivétel pedig 2847 embert küldött a másvilágra. A vásárlók többsége nem is sejtette, mekkora fenevadat vitt haza: a 442-es igazi farkas volt báránybőrben. A W30-as kódjelű, brutális változat lökettérfogatát 455 köbhüvelykre növelték, a gyári adatok szerint 370 lóerős teljesítménnyel.
A gyár azonban szemérmetlenül hazudott a prospektusokban: az autó valós teljesítménye valahol 420 lóerő felett volt. Hogy miért füllentettek? Nos, a biztosítótársaságok akkoriban már nem voltak hajlandók biztosítást kötni a 400 lóerő feletti modellekre, elkerülve a borítékolható kárkifizetéseket. A hatalmas V8-as miatt a jármű orra rettenetesen nehéz lett, 60-40 százalékos arányban terhelve az első tengelyt. Ez az iszonyatos orrnehézség azt eredményezte, hogy egy vészfékezésnél a hátsó kerekek szinte azonnal blokkoltak, az autó pedig irányíthatatlanul megcsúszott, és pörögni kezdett. Természetesen ezt is elintézték egy apróbetűs résszel a kezelési kézikönyvben, jelezve, hogy „a modellt kifejezetten profi vezetőknek ajánlják”. Sajnálatos módon 2847 vásárló reflexei bizonyultak kevésnek ahhoz, hogy a Földön tartsák ezt az autót, így ők már egy jobb világban csiszolhatták tovább a vezetési tudásukat.
2. Chevrolet Camaro Z28 1967–1969
Ez a modell eredetileg azért született meg, hogy letaszítsa a trónról a Fordot a versenypályákon. A küldetést részben teljesítette, a közutakon viszont 3421 tulajdonos életét is kioltotta. Célpontjai a fiatalok voltak; azok, akik egy kompromisszumok nélküli, vérbeli sportkocsit akartak. A Chevrolet tálcán kínálta nekik: miközben a marketing a friss jogosítványos középiskolásokat és egyetemistákat célozta meg, a valóságban ez az autó profi pilóták reflexeit követelte volna meg. A Z28 lényegében egy utcára szabadított versenyautó volt, amely valami adminisztrációs baki folytán kaphatott rendszámot.
A magas fordulatszámra kihegyezett, 302 köbhüvelykes motor egy kezdő sofőr kezében kész tömegpusztító fegyverré vált. A legnagyobb probléma a már említett alattomos túlkormányzottság volt: ha a lelkes fiatal túl gyorsan esett be a kanyarba, majd ijedtében leugrott a gázról, a hátulja abban a pillanatban, minden előzetes jelzés nélkül kitört. Még időd sem maradt korrigálni, a történet pedig tragédiával végződött. Szívszorító adat, hogy a Camaro Z28 volánja mögött elhunyt áldozatok átlagéletkora mindössze 22 év volt.
1. Ford Mustang Mach 1 428 Cobra Jet (1969)
És hogy kié az első helyezés ezen a sötét listán? Ismét a Fordé. Ez volt az amerikai autógyártás történetének legkegyetlenebb izomautója. A gyártósoron töltött mindössze két röpke év alatt 4850 ember váltott vele egyirányú jegyet a másvilágra. Képzeld magad a korba: 1969-et írunk, besétálsz a szalonba, és ott csillog előtted egy lélegzetelállító Mustang vagány légbeömlővel, versenycsíkokkal és minden földi jóval. Az eladó persze rögtön rád tapad, és ódákat zeng a négyfokozatú váltóról, meg a brutális, 428-as Cobra Jet motorról (amit amúgy a Pontiactól kölcsönöztek). Azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy épp most készülsz hazavinni az Egyesült Államok legveszélyesebb, engedéllyel forgalmazott négykerekűjét. Papíron 335 lóerős volt a fenevad, de a valóságban ez is bőven 400 lóerő felett teljesített – mindezt a biztosítótársaságok kijátszása miatt füllentették. Ám a valódi gyilkos itt sem maga az erő volt, hanem a Ford mindent átható spórolása. Természetesen a fékrendszeren húzták meg a nadrágszíjat. Mit szólsz egy 70 méteres fékúthoz 100 km/h-ról? Ez még a korabeli viszonylatban is borzalmas, egy mai, hatalmas F-150-es pickup például 40 méter alatt megáll. Ez az ordító alultervezettség már nem is egyszerű hiba volt, hanem egyenesen bűnös hanyagság. A pokoli gyorsulás és a szinte inexisztens fékrendszer (valamint a zéró passzív biztonság) párosa még a mai tapasztalt sofőröket is halálra rémisztené.
Ám akárhogy is szépítjük, az amerikaiak vitték ezeket az autókat, mint a cukrot. Tudott a hatóság a tömeges tragédiákról? Kétségtelenül, hiszen a közlekedésbiztonsági hivatalhoz (NHTSA) futott be az összes baleseti statisztika. Maguk az autógyárak is hajszálpontosan ismerték a saját modelljeik életveszélyes gyerekbetegségeit. Mégsem lépett senki. Miközben a hullaházakban körmölték a halotti bizonyítványokat, addig a zárt ajtók mögött titoktartási szerződések köttettek, a detroiti autóipari lobbisták pedig pontosan tudták, kinek a zsebébe kell csúsztatni a kenőpénzeket, hogy minden csendben maradjon. A helyzet csak 1975 körül vett gyökeres fordulatot.
Ekkor ugyanis szigorú törvényi szabályozások léptek életbe, amelyek végre rákényszerítették a gyártókat a minimális biztonsági sztenderdek betartására. A mai modern izomautók – legyen az Mustang, Camaro vagy Challenger – jóval erősebbek és brutálisabbak, mint klasszikus felmenőik, a biztonság terén azonban ég és föld a különbség köztük. Légzsákok armadája, ABS, modern menetstabilizálók és fejlett gyűrődőzónák vigyáznak az utasokra. A hatóságok évtizedes, szívós munkájának köszönhetően végül csak sikerült beleverni a detroiti óriások fejébe az egyértelmű igazságot: a saját vásárlóik tömeges legyilkolása nem túl etikus üzletpolitika.
Te mit gondolsz a témáról? Szerinted jogos kizárólag a gyártókat hibáztatni, vagy legalább ekkora szerepe volt a tragédiákban a rutintalan, felelőtlen fiatal sofőröknek is? Írd meg nekünk a véleményedet kommentben!
