Ha volt már kertesházban tartott macskád, biztosan észrevetted ezt az érdekes paradoxont. Hiába áll tiszta vizes tál a teraszon, a macska sokkal szívesebben iszik pocsolyából vagy bármilyen más, látszólag koszos forrásból. Vajon miért teszi ezt?
Ez nézőpont kérdése. Számodra a pocsolya vize kerülendő, de a macska ősi túlélési ösztönei számára ez a zavaros víz valójában sokkal biztonságosabb, mint az étel mellett elhelyezett csillogó, tiszta tál.
A vadonban a macskák szigorúan elkülönítik az ivóvizet az élelemforrástól. A friss zsákmány közelében lévő vízforrás ugyanis nagy valószínűséggel szennyezett a tetem baktériumaival.
Mivel a legtöbb házi macska ételét és vizét egymás mellé teszik, az ösztöneik azt súgják, hogy a víz szennyezett lehet. Amikor kimennek a szabadba és találnak egy távoli pocsolyát, azt biztonságos ivóhelyként azonosítják.
Emellett a macskák szaglása rendkívül érzékeny, ezért a csapvíz gyakran taszítja őket. A vezetékes vízben lévő vegyszereket, amelyeket az ember nem érez, a macskák túl erősnek találják. Az esővíz ezzel szemben kezeletlen, a föld, a levelek és a szerves anyagok természetes illata pedig azt jelzi a macskának, hogy a víz ismerős és természetes.
A tál fizikai kialakítása is fontos szerepet játszik. A macskáknak nagyon érzékeny bajszuk van, amely tele van idegvégződésekkel. Ha szűk vagy mély tálból isznak, a bajszuk folyamatosan hozzáér a tál falához, ami szenzoros túlterhelést, úgynevezett bajuszfáradtságot okoz. A pocsolya ezzel szemben széles és lapos felület, így kényelmesen ihatnak anélkül, hogy kellemetlen nyomás érné az arcukat.
Az is érdekes, hogy a macskáknak nehéz észrevenniük az álló, tiszta vizet. A tiszta csapvíz kevés vizuális támpontot ad, így nehezen állapítják meg, hol kezdődik a vízszint. A pocsolyák ezt a problémát könnyen megoldják: a természetes tükröződések, a szél keltette fodrozódás és az úszó törmelék pontosan jelzi a víz felszínét.
Szóval a kerti slag alatt keletkezett pocsolya a macska szemében afféle prémiumvíznek számít, nem pedig koszos, zavaros lének.
