Ha a cirkuszi akrobata a levegő ura, az idomár az állati természetet hajtja uralma alá. A négylábú fellépők között a tigrisek és az oroszlánok a leggyakoribbak, farkasokkal viszont szinte sosem találkozhatsz a porondon. Bár a cirkusztörténet ismer néhány ritka „farkasos” műsorszámot, ezek emberfeletti munka, leleményesség és páratlan kölcsönös megértés gyümölcsei. Hogy miért van ez így? Ennek több oka is van.
Pszichológiai különbségek
Az oroszlánok a saját hibáikból tanulnak, nem a másokéból. Náluk nem létezik a „kulturális tapasztalatok” átadásának bonyolult rendszere. Az oroszlánkölykök gyakorlatilag végtelen lehetőséget kapnak arra, hogy újra és újra elkövessék ugyanazokat a hibákat. Ebből fakad a külvilág iránti őrült kíváncsiságuk is: „Mmm, egy mozgó kaktusz? Ezt közelebbről is meg kell néznem!” Aztán persze ott ül, és a tarajos sül tüskéit piszkálja ki a mancsából.
Egy oroszlán számára egy ismeretlen tárgy nem fenyegetést, hanem új kihívást, sőt, akár játékot jelent. Pontosan ez az újdonságokra való nyitottság és felfedezési kedv teszi a pszichéjét olyan könnyen formálhatóvá az idomárok számára.
A farkas pszichológiája azonban egészen más. A megszokott környezetének és valóságának legapróbb megváltoztatása is mélységes rettegést ébreszt benne. Náluk a neofóbia (az újdonságoktól való félelem) nem egy üres kifejezés! Ez persze nem gyávaság, hanem az evolúció évmilliói során gondosan kifejlesztett túlélési mechanizmus.
A farkas világában minden új és ismeretlen dolog egy potenciális veszélyforrás: egy csapda, egy hurok, egy másik ragadozó vagy épp egy ember leshelye. A belső ösztöne folyamatosan azt kiáltja neki: „Ne nyúlj hozzá, ne menj oda, menekülj!”. Ez az ismeretlentől való zsigeri félelem az, ami alapvetően meggátolja a farkast abban, hogy együttműködjön az emberrel.
Valljuk be, az emberek nem igazán járnak tömegesen a farkasok csapásain. Az erdő, a csend és a természettel való egység számukra az igazi otthon. Egy cirkuszi porond, az ováció és a vakító reflektorok viszont egy ismeretlen világ legrosszabb rémei. Számukra ez egy brutális szenzoros túlterhelés, egy igazi rémálom az idegrendszernek. A pattogatott kukorica szúrós szaga, a több száz ismeretlen illat és az erős fények nemcsak elvonják a figyelmét, hanem fizikai szinten is pánikot keltenek benne. És hiába szokik hozzá nagy nehezen a zenéhez, amikor az váratlanul megszólal, minden egyes alkalommal hatalmas sokként éri.
Minél nagyobb a rémület, annál hevesebb az agresszió. Ilyen körülmények között kiszámíthatatlan a ragadozó viselkedése, márpedig az idomítás a stabilitásra és a következetességre épül. Éppen ezért mond le a legtöbb szakember a farkasokkal való munkáról.
Intellektuális szakadék
Mind az oroszlánok, mind a farkasok a társas életforma hívei. A sörényes nagymacskák fő elve azonban az egészséges egoizmus: együtt élnek ugyan, de szigorúan a saját játékszabályaik szerint. Egy oroszlánfalka valójában nem más, mint egy hatalmas hárem, aminek az élén egy, legfeljebb két felnőtt vezérhím áll. Az ő fő feladatuk kimerül a terület védelmében a rivális hímekkel szemben, na meg persze a fajfenntartásban.
A vadászatban csak ritkán vesznek részt, ezt a „piszkos munkát” nagyrészt a nőstényekre hárítják. A falkatagok emellett előszeretettel kapnak hajba azon, hogy ki kapja a legfinomabb falatokat a zsákmányból, vagy ki kerülhet épp közelebb a „királyhoz”.
Amikor az idomár jutalomfalatot ad egy helyesen végrehajtott trükkért, azzal valójában az oroszlán amúgy is hatalmas egóját és hiúságát táplálja. Számára a tréner dicsérete és a közönség tapsa a saját rangjának és dominanciájának folyamatos megerősítését jelenti: megmutathatja, hogy ő a jobb, az erősebb és a rátermettebb a többieknél. Ez pedig tökéletes motiváció számára a feladatok folytatására. Az oroszlán szemében az idomár nem barát és nem is ellenség, sokkal inkább egy új, hatalmasabb és dörzsöltebb „király”, akinek úgy vetheti alá magát, hogy közben a saját büszkesége sem csorbul.
Míg az oroszlán elméje a hierarchikus egyeduralomra van kódolva, addig a farkas társadalma sokkal közelebb áll egyfajta köztársasági modellhez. A falkájuk rendszere úgy épül fel, hogy a lehető leghatékonyabban osszák be a közös erőforrásaikat. A farkasfalka nem egy hárem, hanem egy vérbeli család, amelynek élén egy szülői alfapár áll (ők a falkatagok többségének tényleges szülei). Az ő tekintélyük pedig nem a nyers fizikai erőből, hanem a bölcsességből, a tapasztalatból és a fiatalokról való gondoskodásból fakad.
Egy farkasfalka minden egyes tagja egy tökéletesen működő társadalmi gépezet fogaskereke, amely kizárólag a közösség fennmaradását és védelmét szolgálja.
A tagok közötti kommunikáció kifinomult testbeszéden keresztül történik: a faroktartásnak, a fülek állásának, a tekintetnek és a testtartásnak is mind konkrét jelentése van. Az üvöltés például egyszerre önmeghatározás, riadóztatás és egyfajta helyzetjelentés a többiek számára az elvégzett feladatokról. Arról nem is beszélve, hogy akár egyetlen apró pillantás mögött is elképesztő mennyiségű információ rejtőzhet.
A farkasok bonyolult nyelve az emberi elme számára gyakorlatilag megfejthetetlen. Miközben az idomár az egyik állat tekintetét figyeli, nem látja a másikét. Abban a pillanatban a farkasok némán akár arról is egyeztethetnek, hogyan vitelezzék ki a leghatékonyabban a végső támadást.
Egy ilyen ősi, tökéletesen bevált rendszert átformálni pusztán az ember kedvéért egyszerre rettentő nehéz és teljesen felesleges próbálkozás.
Az örökmozgó és a közönyös
Vajon mi képes kizökkenteni az oroszlánokat a napi húszórás alvásból? Kizárólag az éhség! Azonban még a zsákmány üldözése során is roppant lustának bizonyulnak. Egy 150-200 méteres sprintet még lenyomnak, bízva a szerencsében, de ha nem sikerül, inkább hagyják az egészet, és új célpont után néznek. Ha megvan az új áldozat, a szavanna királyai lassú, megfontolt cserkészésbe kezdenek, szigorúan ügyelve arra, hogy a végső ugrás a lehető legközelebbről történjen.
Ráadásul az oroszlánok végtelenül makacsok tudnak lenni. Képesek napokig kitartóan ugyanahhoz a kiszáradt itatóhoz járni, amíg maguk is rá nem jönnek, hogy a környéken már rég nincsenek patások. Ha viszont ahhoz, hogy teletömjék a hasukat, csak át kell ugraniuk egy égő karikán, zokszó nélkül megteszik! Energiagazdálkodási szempontból egy 15 perces cirkuszi fellépés a garantált vacsoráért cserébe ugyanis sokkal jobban megéri, mint egy több órás, gyakran kudarccal végződő fárasztó hajsza a szavannán. Nem kell lopakodni, rohanni, vagy túlzottan megerőltetniük magukat. Éppen ezért működik náluk olyan hibátlanul a pozitív megerősítésen alapuló idomítás.
Szokták büntetni az oroszlánokat a cirkuszban? Természetesen! Ám a kegyetlen idomítási módszerek ma már szerencsére egyre inkább visszaszorulóban vannak. Egy rosszul teljesítő állat fő büntetése ma már nem annyira fizikai, sokkal inkább szociális jellegű: megvonják tőlük a figyelmet és a finom falatokat, miközben látványosan megjutalmaznak egy másik állatot. Az oroszlán ugyanis nem az ostortól retteg a legjobban, hanem attól, hogy elveszíti a kiváltságos státuszát – és vele együtt a finom falatokat.
Ezzel szemben az erdő őre egyetlen pillanatra sem áll meg. Egy átlagos farkas akár 70 kilométert is képes megtenni egyetlen éjszaka alatt: folyamatosan járőrözik a területén, prédát űz, vagy egyszerűen csak együtt vonul a falkájával. Még ha úgy is tűnik, hogy a vezérfarkas épp békésen szundikál, az csak a látszat. Számukra a vadászat nem ér véget a jóllakottsággal. A reflexeket és a képességeiket szüntelenül élesíteni kell: a farkasok ugyanis genetikai szinten a folyamatos cselekvésre vannak kódolva.
Számukra a bezártság felér egy valóságos kínzással. A le nem vezetett, felgyülemlett energia gyorsan stresszé, súlyos neurózissá és kiszámíthatatlan agresszióvá alakul át bennük.
Vajon hogyan várhatnánk el ezektől az örökmozgó állatoktól fegyelmezett türelmet? Márpedig pont erre a tulajdonságra lenne a legnagyobb szükségük ahhoz, hogy koncentrálni tudjanak a kiképző által kiadott feladatokra. Egy nyughatatlan vadállat egész egyszerűen képtelen sokáig egy helyben várakozni – pláne egy számára teljesen értelmetlen cél érdekében! Emellett persze ott van a zavaró és ijesztő ingerek folyamatos, elviselhetetlen jelenléte is. Mivel ezeket az akadályokat lehetetlen teljesen kiiktatni, a cirkuszi porond sztárjai között soha nem fogunk farkasokat látni!
