Dzsungelmesék: A keserű igazság az állatok által felnevelt gyerekekről

„Egy vérből valók vagyunk, te meg én.” Ez az egyszerű mondat Kipling A dzsungel könyve című művéből úgy hangzik, mintha el akarná törölni a határokat ember és természet, vagy épp Maugli és a vadon között. Bár az állatok által nevelt kisfiú története csupán mese, mi, emberek mégis szeretünk hinni abban, hogy a természet képes nemcsak befogadni, de meg is óvni egy gyermeket.

Csodák azonban nincsenek: a valóság élesen eltér az irodalmi idilltől. Az állatok által felnevelt emberekről szóló történetek vagy puszta mítoszok, vagy az emberi elszigetelődés kőkemény tragédiái. Boldog befejezés és társadalmi beilleszkedés nélkül.

A vadon élő gyermekekről szóló legendák és beszámolók jóval Kipling műve előtt megjelentek. A legismertebb talán Róma alapításának mítosza, mely szerint a Romulus és Remus ikerpárt egy anyafarkas szoptatta. Egyikükből később a mai Olaszország fővárosának alapítója lett, a város jelképévé pedig éppen ez az anyafarkas vált.

Ezek azonban mind legendák – ahogy a vadonban nevelkedett gyermekekről szóló történetek túlnyomó többsége is. Ha rendszerezzük a tényeket, világossá válik: a valóságban szinte egyetlen olyan eset sem ismert, amikor állatok neveltek volna fel egy gyermeket. Ezzel szemben bőségesen akadnak beszámolók olyan kicsikről, akik kénytelenek voltak hosszú ideig a vadonban túlélni, valamint olyan szerencsétlenekről, akik a többi embertől teljesen elszigetelve nőttek fel. A Maugli történetére emlékeztető esetek rendkívül ritkák, és bár néhány valóban megtörtént, a részletek hitelességét szinte lehetetlen ellenőrizni.

A legelső dokumentált eset a 17. századból származik. Egy feltételezhetően 10–12 éves fiút 1644-ben fogtak el a parasztok Liège közelében, a mai Belgium területén. A híresztelések szerint a gyermek egy farkasfalkával élt: négykézláb futott, farkas módjára üvöltött, nyers hússal és puszta kézzel fogott apróvadakkal táplálkozott, az emberekre pedig agresszívan vicsorgott.

Az eset felkeltette a helyi püspök érdeklődését, így a John névre keresztelt fiút a püspöki palotába vitték. Megpróbálták szocializálni, de a gyermek továbbra is a padlón evett és aludt, és folyamatosan a szabadságba vágyott. Néhány hónap elteltével sikerült elszöknie az erdőbe. A liège-i John további sorsa ismeretlen: egyes források szerint soha többé nem látták, mások szerint később újra elfogták, de a fogságban meghalt.

Az esetről szóló eredeti dokumentumokat a modern korban találták meg a városi levéltárban. Ezek megerősítik ugyan a fiú létezését, ám az olyan részleteket, mint a „csecsemőkortól tartó farkasnevelés”, egyértelműen csak később költötték hozzá a történethez. Az antropológusok ma úgy vélik, hogy John egy elhagyott gyermek volt, aki feltehetően 5–7 éves korától küzdött az erdőben a túlélésért. Biztosan nem egy anyafarkas szoptatta – ez ugyanis biológiai szempontból is teljességgel valószínűtlen.

De miért is olyan valószínűtlen ez, amikor elvileg „egy vérből valók vagyunk”, hiszen mindannyian emlősök vagyunk? Ha egy kutya fel tud nevelni egy kiscicát, vagy egy anyafarkas képes befogadni egy kutyakölyköt, vajon az embernél miért nem működik ez a trükk?

A válasz nem abban keresendő, hogy az ember valamilyen különleges lény lenne, aki „a természet felett” áll. Egyszerűen arról van szó, hogy az állatok anyai ösztönei meghatározott jelzésekre – specifikus szagokra, hangokra és viselkedésformákra – vannak hangolva. Egy embercsecsemő nem bocsát ki ilyen jelzéseket, így a ragadozó számára csupán egy furcsa tárgy, vagy rosszabb esetben: zsákmány. Sosem fogja a sajátjának tekinteni, és eszébe sem jut majd szoptatni.

A viselkedési tényezőkön túl a nyers biológia is közbeszól. Az emberi csecsemő élete első 6–12 hónapjában olyan sajátos összetételű tejre szorul, amely laktózt és bizonyos immunglobulinokat tartalmaz. Ezzel szemben például a farkastej rengeteg fehérjét, de minimális szénhidrátot tartalmaz, ráadásul jóval zsírosabb is az emberi anyatejnél. Egy csecsemő számára az ilyen tej fogyasztása azonnali, súlyos hasmenéshez és kiszáradáshoz vezetne, ami megfelelő táplálás híján 2–4 napon belül halálos kimenetelű lenne.

A ferális, vagyis az emberi társadalomtól elszigetelten felnőtt gyermekeket kutató evolúciós biológusok szerint a tudomány által ismert összes „Maugli-gyereket” legalább hároméves kora után hagyták magára. Ők a természetben fellelhető bogyókon és apró táplálékokon maradtak életben, és csak később, nagyobb korukban csapódtak különféle állatokhoz.

A legismertebb eset 1867-ből származik. Az indiai Uttar Prades államban vadászok egy hozzávetőleg hatéves kisfiúra bukkantak, aki négykézláb közlekedett egy farkasfalkával, és velük együtt őrizte a barlangot. A vadászok füsttel hajtották ki a ragadozókat, majd lelőtték őket, a gyermeket pedig a legközelebbi faluba vitték, ahonnan hamarosan egy árvaházba került.

Itt a Dina Sanichar nevet kapta, a gondozók pedig azonnal megpróbálták emberhez méltó életre nevelni. Az erdőben eltöltött évek azonban túlságosan is mély nyomot hagytak a fiún. Soha nem tanult meg összefüggően beszélni, továbbra is nyers hússal táplálkozott, letépte magáról a ruhákat, és morgott, ha valami nem tetszett neki. Idővel az indiai „Maugli” ugyan megtanult két lábon járni, hajlandó volt ágyékkötőt hordani és egy tálból enni, de az emberi világ sohasem vált az otthonává. Dina egész életében társadalmilag elszigetelt maradt, és végül mindössze 29 éves korában, tuberkulózisban hunyt el az árvaház falai között.

Története azonban korántsem volt egyedi. A 19. századi Indiában szinte egymást érték a vadon élő gyermekekről szóló beszámolók – 1843 és 1933 között legalább tizenhat hasonló esetet regisztráltak. Alaposabb vizsgálatok után azonban a legtöbb történetről kiderült, hogy óriási túlzás. Érdekesség, hogy a zseniális író, Rudyard Kipling akkoriban épp Indiában dolgozott újságíróként, így közvetlen forrásból hallhatott ezekről a legendákról. Szinte biztosra vehető, hogy pontosan Dina és a hozzá hasonló gyerekek elbeszélései ihlették A dzsungel könyve megírását.

Két indiai kislány, Kamala és Amala története a „vadon élő gyermekek” egyik legismertebb, ugyanakkor talán a leginkább vitatott esete. Mindössze egyetlen ember beszámolóján alapul, és már első hallásra is erős túlzásnak, vagy egyenesen kitalált mesének tűnik.

A történet szerint 1920 őszén a Nyugat-Bengálban járó misszionáriusok a dzsungelben bujkáló, kísértetszerű „ördögökről” hallottak a helyiektől. Hamarosan kiderült, hogy nem démonokról, hanem két kislányról van szó (egyikük 8, a másik 2 éves lehetett), akik állítólag farkasokkal éltek. A gyermekeket kiszakították a falkából, és egy árvaházba vitték őket, ahol az idősebb a Kamala, a fiatalabb pedig az Amala nevet kapta. Beilleszkedésük emberfeletti feladat volt, és hamar tragédiába torkollott. A kis Amala kilenc hónap múlva elhunyt – szervezete valószínűleg képtelen volt feldolgozni a főtt emberi ételeket. Kamala 18 éves koráig élt, és nagy nehezen megtanult ugyan két lábon állni, de ezt csak akkor tette meg, ha kifejezetten kérték tőle. Egyébként négykézláb rohangált az árvaházban, a konyhában pedig folyamatosan nyers húsért könyörgött. Kortársai helyett sokkal jobban érezte magát a kiskutyák és a tyúkok társaságában. Élete során mindössze 50 szót sajátított el, bár Singh misszionárius feleségéhez nagyon ragaszkodott. Végül 1929-ben, veseelégtelenségben hunyt el.

Tökéletes hollywoodi történet lehetne: két kislány, akiket farkasok neveltek fel a sötét indiai dzsungelben. Ha azonban egy kicsit is mélyebbre ásunk, az idilli kép hamar darabokra hullik. A történet egyetlen forrása, a már említett J. Singh misszionárius kerek 13 évvel Kamala halála után rukkolt elő a szenzációs sztorival. Bár a mellékelt fényképek valódiak, semmi sem bizonyítja rajtuk egyértelműen, hogy tényleg „farkasgyermekeket” ábrázolnak. Ráadásul Singh beszámolója telis-tele van olyan fantasztikus képtelenségekkel, amelyek minden ismert biológiai ténnyel szembemennek.

A misszionárius például abnormálisan hosszú szemfogakról fantáziált, valamint arról, hogy a lányok a nyári hőségben – a kutyákhoz hasonlóan – lógó nyelvvel hűtötték magukat. (Természetesen az embernek semmi szüksége erre: mi nem vagyunk vastag szőrrel borítva, ellenben kiválóan működő verejtékmirigyekkel rendelkezünk). Sőt, Singh szerint a lányok szeme világított a sötétben, ami megint csak fizikai képtelenség: az emberi szemben nem fejlődnek ki éjszakai fényvisszaverő sejtek pusztán attól, hogy valaki farkasokkal hál.

Maguk a farkasszülők is egyértelműen a mesék birodalmába tartoznak. A kutatók és biológusok egybehangzó véleménye szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Amala és Kamala súlyosan sérült, esetleg fogyatékkal élő gyermekek voltak, akiket a saját édesanyjuk adott be az árvaházba. A farkasokról szóló misztikus történetet pedig a dörzsölt Singh egyszerűen azért találta ki, hogy adományokat gyűjtsön, és jó pénzt keressen rajta.

Egy jóval modernebb példa Okszana Malaja, az ukrán kislány esete, aki a hírek szerint csaknem öt éven át élt kutyák között. Ha azonban megvizsgáljuk a tényeket, ismét tetten érhető a túlzás: valódi állati „nevelésről” itt sem beszélhetünk, és a kislány sem valami gonosz, mesébe illő kegyetlenség miatt került a négylábúak közé.

A valós történet a következő: alkoholista szülei 1986 egyik fagyos éjszakáján véletlenül kizárták a házból a kislányt a Herszoni területen lévő falujukban. A mindössze hároméves Okszana jobb híján bemászott a kutyaházba, ahol a család kutyája, Najda „befogadta”, melegítette őt a fagyban, sőt, még a maradék ételét is megosztotta vele. Ez az állapot mintegy öt éven át tartott, míg végül 1991-ben, a szomszédok bejelentése nyomán Okszanát kiemelték a családból, és egy bentlakásos intézetbe szállították. A nő a mai napig is egy ilyen intézményben él, és továbbra is sokkal szívesebben barátkozik állatokkal, mint az emberekkel.

De vajon mi sántít ebben a történetben? Természetesen az az öt évnyi néma csend, ami a kutyaházban fagyoskodó gyermek felháborító esetét övezte. A szomszédok ugyanis végig tudtak Okszanáról, mégis csak 1991-ben tettek panaszt a hatóságoknál. Hogy lehetséges ez? A válasz kiábrándítóan egyszerű: a valóságban a gyermeket soha senki nem üldözte el otthonról. Okszana csupán azért mászott be Najdához azon a bizonyos éjszakán, mert az eszméletlenségig részeg szülei miatt egyszerűen nem tudott bejutni a házba. A kutya melengető társasága azonban annyira megtetszett a magányos és elhanyagolt kislánynak, hogy onnantól kezdve már önszántából, egyre gyakrabban járt ki aludni a kutyaházba.

A szülők természetesen bűnösen elhanyagolták a gyereküket, de szó sem volt arról, hogy öt évre kizárták volna az udvarra. A történet körüli hatalmas szenzációt csupán a kiéhezett újságírók fújták fel 1992-ben: lefilmezték, ahogy a lány az intézet udvarán négykézláb mászkál, ugat, és foggal szedegeti magáról a képzelt „bolhákat”. A valóság azonban az, hogy bár az állatokkal való hosszas kapcsolat a legzsengébb korban nyilvánvalóan nem múlt el nyomtalanul, a szó szoros értelmében vett kutyák általi „nevelésről” ez esetben sem beszélhetünk.

Maradjon hát Maugli csupán egy gyönyörű mese. A vadonban kallódó gyermekek sajnos a mi zord valóságunk részei voltak és maradnak, de ezekben a történetekben soha nincs boldog befejezés, sem romantikus visszatérés a falkához. Az emberség ugyanis kizárólag emberek között képes kialakulni – lehet, hogy ez csak egy elcsépelt közhely, de éppen ebben rejlik a legnagyobb igazsága.