Jobban belegondolva, rendkívül embert próbáló lehet végigutazni rajta.
Kezdjük is egy idevágó, témához illő viccel:
Az útépítők kimennek a mezőre aszfaltozni. Megkérdezik a főnököt, merre építsék az utat.
– Arra, teljesen egyenesen! – mutat a főnök egy távoli szénakazalra.
A munkások egész nap keményen dolgoznak, majd este hazamennek pihenni. Éjszaka a helyi traktoros észreveszi, hogy az út egyenesen a szénakazlja felé tart, ezért gyorsan arrébb viszi a kazlat.
Reggel visszatérnek a munkások, és meglepődve látják, hogy a kazal jóval balra van. Csóválják a fejüket: „Hogy lehettünk tegnap ennyire bénák, hogy ilyen ferdén építettük?” – majd újra célba veszik a kazlat.
Másnap éjjel a traktoros megint arrébb húzza a szénát. Reggel az útépítők ismét módosítják az irányt. Ez így megy napokon keresztül.
A hétvégén megérkezik a főnök, hogy átvegye a munkát, és látja, hogy a nyílegyenes út helyett egy Forma-1-es kanyargós tesztpálya épült. Tajtékozva kérdezi:
– Ezt meg hogy hoztátok össze?! Mondtam, hogy egyenesen a szénakazal felé építsétek!
– Főnök, mi pontosan úgy is építettük! – vonják meg a vállukat a munkások.
Bár ez csak egy fárasztó vicc, az igazság az, hogy a nyílegyenes, tökéletesen sima utak valóban ritkák nálunk. Felénk az utakat a terepviszonyokhoz igazítva építik, és persze úgy, hogy minden létező falut érintsenek – így születnek a végtelen kanyargások.
Ausztráliában viszont egészen más a helyzet. Ott a lakosság túlnyomó része a keleti parton él, a kontinens peremén pedig elszórtan találunk városokat és falvakat. Ausztrália kellős közepe viszont – ahogy azt sejteni lehet – gyakorlatilag teljesen lakatlan.
A kontinens belseje egy végtelen sivatagos pusztaság: nincsenek emberek, falvak, sem városok, csak hatalmas nemzeti parkok és rezervátumok. Ausztrália közepén még normális, aszfaltozott út sincs, csak poros földutak szelik át a kietlen sivatagot, ahol több száz kilométeren át egyetlen teremtett lélekkel sem találkozni. A beszédes nevű Nagy Központi Út is inkább csak egy nyomvonal: évente mindössze tízezer jármű halad át rajta, ami azt jelenti, hogy átlagosan jó, ha óránként feltűnik egyetlen autó.
Ha kényelmesen, aszfalton szeretnél eljutni az egyik parti városból a másikba, kénytelen vagy a kontinens szélén haladni, amivel több száz kilométeres kerülőket teszel. Ennek a gigantikus „körgyűrűnek” az egyik legikonikusabb szakasza az Eyre Highway (Eyre autópálya) – az egyetlen aszfaltozott útvonal, amely Nyugat- és Dél-Ausztráliát összeköti.
Ha az egész ausztrál kontinenst nézzük, az Eyre Highway valahogy így fest a térképen:
A teljes autópálya hihetetlenül hosszú, összesen 1664 kilométer. Nevét Edward John Eyre felfedezőről kapta, aki az 1840-es évek elején a világon elsőként szelte át gyalogosan a hírhedt Nullarbor-síkságot. Ez a kietlen, félsivatagos vidék annyira kopár, hogy még a növényzet is ritkaságszámba megy. Eyre a túlélés érdekében gyíkokon és kígyókon élt, vizet pedig a kiszáradt növények gyökereiből préselt ki.
A vöröslő talaj valójában egy hatalmas, egybefüggő mészkőréteg, amelyen szinte képtelenség bárminek is megélnie. Még a legszívósabb fák és bokrok is olyan ritkák, mintha rég kihaltak volna.
Mezőgazdaság, állattenyésztés és úgy általában az emberi élet szempontjából ez a hely finoman szólva sem ideális. Egy tökéletesen egyenes és végtelenül hosszú autópálya építéséhez viszont keresve sem találhattak volna jobbat – az ausztrálok pedig éltek is a lehetőséggel.
Az Eyre Highway-en haladva a legbiztosabb dolog, amivel garantáltan találkozni fogsz, az a horizontba vesző, soha véget nem érő aszfaltcsík:
A fenti képen a látható horizont durván 50 kilométerre van, az út pedig nyílegyenesen szeli át a tájat. Ez a nyílegyenes szakasz egészen pontosan 146 kilométeren keresztül tart. Az ember legszívesebben csak rádobna egy téglát a gázpedálra, rögzítené a kormányt, és beiktatna egy jó másfél órás szundítást.
Viccet félretéve, ezek a végtelen egyenesek közlekedésbiztonsági szempontból valójában borzalmasak: a sofőrök egyhangúság miatt nagyon könnyen elalszanak a volán mögött. Ebből a szemszögből nézve a mi hazai, kátyús és kanyargós útjaink kész életmentők: ott aztán senki sem alszik el vezetés közben, mert garantáltan éberen tartják az embert!
Az ausztrálok amúgy szinte már magyaros mentalitással álltak neki az autópálya építésének: irgalmatlanul sokáig tervezték, de aztán pikk-pakk összedobták. Bár Eyre felfedezése után kereken egy évszázadot kellett várni a munkálatokra, amikor 1941-ben végre nekiláttak, kevesebb mint egy év alatt lezavarták mind az 1664 kilométert.
Igaz, az út akkoriban inkább hasonlított egy szélesebb ösvényre, mintsem egy igazi autópályára: aszfaltról szó sem volt, csupán egy földmunkagéppel letarolták a terepet, egy masszív földutat hátrahagyva. Az aszfaltozást csak a hatvanas években kezdték el, és végül 1976-ra fejezték be. Később kiszélesítették, majd sorra épültek a benzinkutak, gumiszervizek, útmenti motelek és büfék. Ennek ellenére még ma is könnyen előfordulhat, hogy a több mint ezerhatszáz kilométeres úton hosszú órákon át a civilizáció legapróbb szikrájával sem találkozol.
Bár az Eyre Highway 146 kilométeres egyenese elképesztő teljesítmény, ma már nem ez a világ leghosszabb nyílegyenes útja: az araboknak sikerült rálicitálniuk az ausztrálokra.
Szaúd-Arábiában ugyanis megépült a 10-es számú autópálya (Highway 10), amelynek van egy kísértetiesen hasonló, de sokkal durvább szakasza. Ez az út ugyanis megdöbbentő módon 240 kilométeren keresztül vág át nyílegyenesen a kietlen Rub al-Hálí sivatagon.
Te bevállalnád, hogy végigvezetsz egy ilyen semmibe vesző úton?
