Hirdetés
Hirdetés
timborcsa
timborcsaÚjonc2 perceSzerkesztveFrissítve2026. november 15., 12:34Közzétéve2026. november 15., 12:32

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)

Egy értéktelennek hitt kő, amely megváltoztatta a 19. századot.

Hallottál már arról az anyagról, hogy pechblende?
Hogyhogy nem?
Micsoda szégyen!
Én például már laza húsz perce tudok róla!
Hirdetés

Amúgy a fejemet teszem rá, hogy erről az anyagról a hivatásos vegyészek 90 százaléka sem tud semmit. Bár, ha egy másik, ismertebb nevén említeném, valószínűleg mindenki a homlokára csapna:

– Miért nem ezzel kezdted? Minek fárasztasz?

Le is fogom rántani róla a leplet, de csak egy picit később. Előbb inkább elmesélem, hogyan fedezték fel.

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)

Mit tudsz Szászországról azon túl, hogy a szász lovagok egykor két lábon járó bádogdobozokként grasszáltak Európa-szerte, és szó szerint meg átvitt értelemben is térdre kényszerítettek mindenkit, aki nem értett velük egyet? Persze amikor ugyanezzel a céllal próbálkoztak a szlávoknál, ők különösebb megerőltetés nélkül csavarták ki a kezükből a „térdre kényszerítőt”.

Valószínűleg azt is vágod, hogy Szászország a bányák földje. És ebben teljesen, abszolút, száz százalékig igazad is van. Szászország tényleg a hegyek és bányák vidéke. (Fel is merül a gyanú, hogy ezeket a hegyeket maguk a lovagok túrták fel, miközben újabb fegyverek után kutattak, de ezt azért ne vegyük készpénznek).

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)
Hirdetés

De viccet félretéve: Németországnak ebben a Drezda központú, viszonylag apró régiójában hatalmas szén- és vasérckészletek rejtőznek. Ennek megfelelően minden magára valamit is adó helyi lakos szent kötelességének érezte, hogy ásson egy saját tárnát, és kitermeljen belőle valami hasznosat.

Szászország hegyeit emiatt keresztül-kasul alagutak és árkok szabdalják. Bár rengeteg a szén és az érc, maguk a telérek nem túl vastagok. A fekete arany után kutatva hosszú és szűk járatokat kellett vájni, amik sokszor egyszerűen a semmibe vezettek: az érc elvékonyodott, és a kitermelése már egyáltalán nem érte meg a fáradságot.

Ilyenkor a járatot egyszerűen lezárták, és kerestek egy másikat. Ez így ment a végtelenségig. A régi bányákkal pedig nem sokat törődtek: némelyik magától beomlott, a többi meg csak ott tátongott a hegyoldalban, és évtizedekig – sőt, akár évszázadokig – a kutya sem nézett feléjük.

Elvégre mi a fenét is lehetne csinálni egy elhagyatott bányában?
Hogyhogy mit?
Hát persze, hogy bandázni és felfedezni!
Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)

Pontosan ezt tették a helyi gyerekek is. Hiszen mind tudjuk: a kalyibák, elhagyott építkezések, romos gyárak és sötét bányák – na, ez kell egy igazi, okostelefon-mentes gyerekkorhoz! Így aztán a szász srácok kedvenc időtöltése is az volt, hogy bemásztak valamelyik rozoga tárnába, és nagyokat kalandoztak.

1826-ban is épp egy ilyen elhagyatott szász bányában bandázott egy csapat srác, köztük egy Josef Riedel nevű fiúval. Josef volt a legidősebb a társaságban, akinek már nem igazán állt jól ez a poros bújócska, de hát mit meg nem tesz az ember a barátaiért, nem igaz?

És hogy mit csináltak ott a vaksötétben?

Nyilván futkostak, bújócskáztak és hülyéskedtek. Mígnem a bánya legmélyén Josef bele nem taposott valami sűrű, nyúlós trutyiba, ami feketés-zöld buborékok formájában tapadt a kövekre. A furcsa anyag rendkívül ragacsos volt, és leginkább a… gyantára emlékeztetett.

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)
Hirdetés

De vajon hogyan kerülhetett gyanta a hegy mélyére?

Ez a kérdés furdalta Josef oldalát is, hiszen ő egy több generációs üvegfúvó családból származott. Édesapjának egy kis műhelye volt, ami a legegyszerűbb, kifejezetten olcsó üvegedényeket gyártotta.

Ráadásul a fiú egy helyi szakiskolában épp vegyésznek tanult. Természetesen a sosem látott anyag azonnal beindította a fantáziáját. Fogta magát, és hazacipelte a követ a rátapadt „gyantahólyagokkal” együtt. A családja csak értetlenül széttárta a karját, és elküldték a fiút, hogy vigye be az iskolába, és mutassa meg a tanárának – ő majd biztosan megmondja, mi a csuda ez.

A tanárt azonban cseppet sem hozta lázba a fiú „hatalmas felfedezése”. Mint kiderült, ezt a titokzatos anyagot minden bányász, mérnök és… nos, minden valamirevaló vegyész nagyon is jól ismerte. „Pechblendének” hívták, amit magyarra „szurokércnek” vagy „szurkos álércnek” lehetne fordítani (a német Pech szurkot vagy gyantát, a Blende pedig valami megtévesztőt, álságosat jelent).

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)

Akkoriban igazából senki sem tudta, hogy mi ez, hogyan keletkezik, vagy hogy mire is lehetne használni. Egy haszontalan kacatnak tartották. Josefet is egyszerűen elhajtották, és azt az utasítást kapta, hogy vágja a „gyantáját” a legközelebbi szemetesbe.

Amit a fiú persze esze ágában sem volt megtenni.

Hazavitte a zsákmányt, majd egyszerűen felrakta a polcra, mondván: hátha jó lesz még valamire. Hátha mégsem csak egy darab értéktelen bányászati hulladék…

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)
Hirdetés

Aztán teltek-múltak az évek. Josef elvégezte a szakiskolát, majd vegyészként kezdett dolgozni apja műhelyében, idővel pedig ő vette át az egész gyár irányítását. Amikor pedig a saját kezébe került a karmesteri pálca, egyszer csak eszébe jutott a gyerekkori felfedezése, az a bizonyos különös „gyanta”.

Ez persze nem isteni szikra volt. A régióban rengeteg apró üveggyártó műhely működött, amelyek folyamatosan ölték egymást a piacon az olcsó, gyakran kifejezetten silány minőségű portékáikkal. Csak az maradhatott talpon, aki tudott valami újat mutatni. Josef ezt felismerve kísérletezni kezdett, hogy valami egészen egyedi, sosem látott színt adjon az üvegnek.

Ekkor villant be neki az ötlet:

– Mi lenne, ha beledobnék egy darabkát ebből az öreg szurokércből az olvadékba? Hátha kisül belőle valami érdekes!

És mennyire zseniális húzás volt!

Nemcsak hogy kisült belőle valami, hanem egyenesen beírta magát az ipartörténelembe!

Egy cseh fiú felfedezése egy elhagyott bánya mélyén a Szász-hegységben, ami megváltoztatta a világot (de ő a maga módján használta)

Amikor hozzáadta a titokzatos port az olvadt üveghez, az egy gyönyörű, sárgás-aranyos árnyalatot öltött magára. Különleges, lágy, szinte neonosan ragyogó fénye volt, amilyet korábban emberfia nem tudott előállítani. Ha pedig egy kicsit megemelte a „fűszer” adagját, a sárga üveg varázslatos, élénk sárgászöldre váltott.

A lélegzetelállító, zöld és sárga színben pompázó üvegeket Josef Riedel a felesége, Anna tiszteletére Annagrünnek (Anna-zöld) és Annagelbnek (Anna-sárga) nevezte el.

Amikor Riedel a nyilvánosság előtt is bemutatta a mesterművét, az valóságos bombaként robbant a piacon. A gyára egy csapásra világhírű lett, az Annagrün és Annagelb nevű csodákért pedig szó szerint sorban álltak a nemesek és a gazdag polgárok. Az emberek hajlandóak voltak bármennyi pénzt kifizetni ezért a misztikusan ragyogó üvegért.

A Riedel-gyár 1830 és 1848 között ontotta magából a különleges sárga és zöld üvegeket, miközben a gyártás titkát a világ legnagyobb kincseként őrizték. 1848-ban azonban egy szerencsétlen véletlen folytán lelepleződtek, amikor egy elismert berlini vegyész meglátogatta a műhelyt.

A szakember ugyanis egyetlen pillantás alatt felismerte az adalékanyagot. A rejtélyes „gyanta” nem más volt, mint… az urán.

Ilyen elképesztő gyönyörűségeket készített Josef Riedel az értéktelennek hitt szurokércből.
Ilyen elképesztő gyönyörűségeket készített Josef Riedel az értéktelennek hitt szurokércből.

Mint kiderült, az uránt magát már 1789-ben azonosította Martin Heinrich Klaproth német vegyész. Ő volt az, aki a szurokércből kinyert egy új, addig ismeretlen elemet, amit a nem sokkal korábban felfedezett Uránusz bolygó tiszteletére uránnak nevezett el.

Csaknem 110 évvel később, 1898-ban pedig a Curie-házaspár (Pierre és Marie Curie) egy darab, a csehországi Jáchymov bányáiból származó szurokércből vont ki uránt, polóniumot, valamint rádiumot, és ezzel felfedezték a radioaktivitás jelenségét is. Igen, jól sejted: a pechblende másik, ma használatos neve az uránszurokérc – de ezt direkt nem akartam lelőni a cikk elején.

Így esett hát, hogy egy kíváncsi fiú játéka – aki tulajdonképpen csak egy kis port akart keverni az olvadékba – végül ráirányította a figyelmet az uránra. Bár a világ legszebb üvegeit alkotta meg belőle, az anyag hamarosan a világ legfejlettebb laboratóriumainak fő kutatási tárgyává, mára pedig az emberiség egyik legfontosabb – és legveszélyesebb – elemévé vált.

Hirdetés
38K
1online
Beszélgetés indítása
Ezek is érdekelhetnek