Az emberiség történelmében vannak legendás városok, de egyik sem vált ki olyan ellentmondásos érzéseket, mint Babilon. Egyszerre volt a világcivilizáció központja és a földi bűn megtestesítője, a sosem látott szépség és az elképzelhetetlen kegyetlenség városa. Neve a bűnös gőg és a kicsapongás szinonimájává vált, bukása pedig leckeként szolgált minden későbbi birodalom számára.

Babilon (akkád nyelven: Isten kapuja) az ókor mélyén, időszámításunk előtt a 23. század körül keletkezett a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny földeken, Mezopotámiában (a mai Irak területén). Igazi virágzását és a legnagyobb birodalom fővárosává válását Hammurapi királynak (i. e. 1793–1750) köszönhette, aki a történelem első írott törvénykönyvét adta a világnak, de hatalma és dicsősége csúcsát II. Nabukodonozor (i. e. 605–562) uralkodása alatt érte el.

Az ókor metropolisza volt, olyan vastag küklopszi falakkal körülvéve, hogy rajtuk két, négy ló által húzott harci szekér is kényelmesen elfért egymás mellett. A város szívén keresztülfolyt az Eufrátesz, a partokat pedig hatalmas hidak kötötték össze. Szemiramisz függőkertje (a világ hét csodájának egyike), az Etemenanki zikkurat, a Marduk isten aranyban csillogó temploma – Babilon pompája elvakította és elnyomta az embereket.

Ám e homlokzat mögött más valóság rejtőzött. Babilon a hódítás és az asszimiláció gépezete volt. Az ismert világ minden tájáról ide szállították a kincseket és a rabszolgákat. Királyai a leigázott népek tömeges deportálását gyakorolták (mint például a zsidók esetében), hogy eltöröljék identitásukat. A város egy óriási olvasztótégely volt, ahol a kultúrák keveredtek, a hagyományok pedig eltűntek. Ez félelmet és gyűlöletet szült a szomszédokban: Babilont nem egyszerűen ellenségként, hanem valami idegen, démoni dologként érzékelték, amely felfalja a népeket...

Babilon nem egyik napról a másikra bukott el. Nabukodonozor halála után a birodalom gyengülni kezdett. A döntő csapást a perzsa Nagy Kürosz mérte rá, aki i. e. 539-ben szinte harc nélkül vette be a várost. Megkímélte Babilont, amely fontos központ maradt, de már nem főváros.
Lassú halálát Nagy Sándor gyorsította fel, aki meghódította Babilont, és arról álmodozott, hogy világbirodalma fővárosává teszi. Itt is halt meg i. e. 323-ban. Birodalmának felosztása után a város hanyatlásnak indult. Az új uralkodók más fővárosokat építettek (Szeleukeia), a kereskedelmi útvonalak eltolódtak. A fenséges épületek olcsó téglaforrássá váltak a környező települések számára. Az Eufrátesz megváltoztatta folyását, a környező földek elszikesedtek és mocsarasodtak.

Az időszámításunk kezdetére a legnagyobb városból már csak élettelen dombok (tellek) maradtak, amelyek homokrétegek alatt rejtették a romokat. Babilon fizikailag eltűnt, de tovább élt az emberiség emlékezetében, mint örök figyelmeztetés: még a leghatalmasabb birodalom is, amelyet a gőg és a gazdagság csúcsára emeltek, porrá válhat, és csupán tanulságos legendává lehet.
Túl nagy, túl gonosz és túl bűnös volt ahhoz, hogy a világ egyszerűen elfelejtse. Ezért Babilon örökre velünk maradt – nem agyagból és téglából épült városként, hanem az abszolút hatalom ördögi vonzerejének és elkerülhetetlen bukásának mítoszaként. De miért éppen Babilon hagyott ilyen sötét nyomot az emberiség kollektív emlékezetében, és nem más nagyvárosok? Sokan ismerik a Bábel tornyát is – ez a Teremtés könyvéből származó kép az emberi gőg, az egek elérésére és az Istennel való vetélkedésre irányuló törekvés szimbólumává vált. Bár a közvetlen kapcsolat a valós Etemenanki zikkurattal nem bizonyított, a mítosz tökéletesen illeszkedett Babilon megítéléséhez. Ez volt az a város, amely méreteivel, uralkodóinak arroganciájával, valamint a nyelvek és népek keveredésével valóban dacolt az egekkel. A torony a határtalan, semmivel sem korlátozott emberi hatalom veszélyének metaforájává vált.

A babiloni szajha egy másik élénk apokaliptikus kép János jelenéseiből, amely végleg rögzítette a város hírnevét az egyetemes gonoszság központjaként. A Római Birodalom által üldözött korai keresztények számára Babilon Róma – a hatalmas, kicsapongó és kegyetlen birodalom – titkos neve volt. A fenevadon ülő, aranypohárból utálatosságot ivó babiloni szajha a bűnös, Isten-ellenes hatalom jelképévé vált, amely elcsábítja a népeket és szörnyű bukásra ítéltetett. Így adott a történelmi Babilon nevet a romlás és a bűn archetípusának.



