Máltán rejtélyes kőzetbe vágott barázdák találhatók. Sokan találgatják, mikor és hogyan keletkeztek. Egyesek szerint kerekek koptatták ki a vájatokat a puha mésztufában, mások szerint benyomódott nyomokról van szó, amelyek még akkor keletkeztek, amikor a kőzet képlékeny volt – akár a neogén időszakban, több millió évvel ezelőtt, vagy éppen egészen a közelmúltban.
A Málta mészkőfennsíkjait átszelő, „szekérnyomokként” (cart ruts) ismert ősi vájatok évtizedeken át a mediterrán régészet legizgalmasabb rejtélyei közé tartoztak. Egyes kutatók az újkőkorhoz, mások a bronzkorhoz, megint mások a középkorhoz kötötték őket. Egy 2026 októberében közzétett nagyszabású új tanulmány azonban bizonyítékokkal szolgál arra, hogy e rejtélyes utak túlnyomó többsége a római korban keletkezett.
A tanulmány szerzője, Joel Grima régész, a Máltai Egyetem Klasszika-filológiai és Régészeti Tanszékének munkatársa, a szigetcsoport 228 lelőhelyén 2628 különálló keréknyom-nyomvonalat elemzett. Ez az eddigi legnagyobb ilyen jellegű adatbázis, amelyet drónok, 3D-modellezés és térinformatikai rendszerek segítségével hoztak létre. A kutató következtetése átírja a megrögzött elképzeléseket: egyetlen olyan máltai keréknyompár sincs, amelyet megbízhatóan a történelem előtti időkre lehetne datálni.
Ezzel szemben a rétegtani és földrajzi összefüggések arra utalnak, hogy ezek az utak olyan közlekedési hálózatot alkottak, amely a föníciai, pun, római és bizánci településeket szolgálta ki körülbelül Kr. e. 750 és Kr. u. 870 között.
A római kori datálás melletti fontos érv a barázdarendszer más régészeti objektumokkal való kapcsolata. 112 esetben jegyezték fel, hogy az akkori kőfejtők vagy átvágták a korábbi keréknyomokat, vagy éppen ellenkezőleg, a már meglévő barázdákat használták fel útjaik alapjául. Ez azt jelenti, hogy az utak egy része még a kőbányák megnyitása előtt létezett, maguk a kőfejtők azonban a pun-római korhoz tartoznak.
Vannak azonban paradox helyek is: egyes római kori építmények közvetlenül a kőbe vájt barázdákra épültek.
Vagyis ezeken a pontokon úgy tűnik, hogy a kőben lévő nyom jóval ősibb, mint maga a római épület.
A keréknyomok hálózata nem volt kaotikus. A kutatás rávilágít, hogy az útvonalak a mezőgazdasági területeket kötötték össze a feldolgozó központokkal és a piacokkal. A nyomvonalak olyan római villák felé futottak össze, mint Tal-Qares és Ta' Kaċċatura, biztosítva a termények és áruk elszállítását. Az ókori Melite térségében (amelynek helyén később Mdina és Rabat kialakult) némelyik keréknyom iránya megegyezik a városkapuk és az utcahálózat tájolásával. Az mdinai Domvs Romana területén a barázdák olyan utcasorokat követnek, amelyeket későbbi római burkolatok fedtek le. Ez arra utal, hogy a vájatok szervesen beépültek a várostervezésbe.
Külön figyelmet érdemel a keréknyomok és a temetkezési emlékek kapcsolatának elemzése. A szakemberek 1690 ókori sír elhelyezkedését vizsgálták meg. Az eredmény statisztikailag szignifikáns lett: a sírok 34%-a a keréknyomoktól számított 50 méteren belül fekszik. Ez megfelel annak a klasszikus szokásnak, hogy a nekropoliszokat utak mentén létesítették, ami tovább erősíti a barázdák pun-római kori közlekedési infrastruktúraként betöltött szerepét.
Megdől az őskori keltezés híveinek egyik fő érve is, miszerint víz alatti keréknyomok léteznek, amelyek állítólag az őskori tengerszint-emelkedés következtében kerültek víz alá. A kutatás rámutat, hogy az elmúlt két évezredben a régióban mintegy 1,3 méterrel emelkedett a tengerszint. Ebből következően a jelenleg 30 centiméterrel a víz alatt lévő nyomok a Római Birodalom idején még teljesen a szárazföldön voltak, így magyarázatukhoz nincs szükség történelem előtti datálásra.
Fontos hangsúlyozni: a tanulmány nem állítja, hogy kivétel nélkül az összes barázda egy időben keletkezett volna. Némelyiküket a későbbi korszakokban, egészen a középkorig is használhatták, egyes szakaszokat pedig a természetes erózió mélyíthetett el. Miközben másfél évszázadon át magától értetődő tényként kezelték a nyomok őskori eredetét, ma a kutató szerint egyetlen megbízható rétegtani bizonyíték sincs, amely igazolná, hogy már a föníciai gyarmatosítás előtt is léteztek.
Jó, hogy a kutatók nem mentek el a kőbe vájt keréknyomok jelentős régészeti rejtélye mellett. Hiszen nemcsak Máltán találhatók ilyenek, hanem Törökországban, Spanyolországban, Észak-Amerikában (a Mormon-ösvény mentén), valamint a Kaszpi-tenger partjainál is.
A máltai kőbe vájt utak datálása azonban még csak a kezdet. Érdemes lenne megválaszolni azt a kérdést is, hogyan keletkeztek. Világos ugyanis, hogy ez nem a szekérkerekek általi kopás eredménye. Ezek benyomódások egy olyan, még képlékeny kőzetben, amely azon a területen olyan volt, mint az agyag. Erre a tudósok nem fordítanak figyelmet, mivel ez a feltételezés ellentmond a geológiának. A kőzet ugyanis millió évekkel ezelőtt szilárdult meg.
Nem kizárt, hogy a mésztufa a felszínre tört anyagok kiömlésével keletkezett, és a mészhabarcshoz hasonlítható. A levegő szén-dioxidjával érintkezve lassan nyerte el szilárdságát. Ebben az esetben geológiai léptékben mérve egészen a közelmúltban jelent meg a felszínen. Ez ismét ellentmondásban áll a geokronológiával, ezért a régészek még csak nem is vizsgálódnak ebben az irányban.
E verzió mellett szólnak a szekerek kőben hagyott nyomai, karcolásai is. Ilyet puszta kopással szilárd kőzetben nem lehet létrehozni.
Egy ilyen kőzet (geobeton) fontos szerepet játszhatott számos római építmény nagyszabású és gyors felhúzásában. A kész anyag ott hevert a lábuk előtt. Egyszerű szerszámmal kivágták, falakba illesztették, és a kő már a falazatban nyerte el végső szilárdságát. Még utakon is felhasználták. Ott sem sikerült mindig időben megszilárdulnia, így a kővel burkolt utakon is megmaradt a keréknyom.
Amikor pedig ez a kőzet mindenütt úgy megszilárdult, hogy egyszerű kéziszerszámmal már lehetetlenné vált a megmunkálása, a világ áttért a téglagyártás technológiájára.
