Miben különbözik a modern ember az ősi elődeitől?
Amikor az ősember valami megmagyarázhatatlannal találkozott, ami meghaladta az értelmi képességeit, elment a törzsi sámánhoz, aki közérthetően elmagyarázta neki, hogy mindez az istenek keze munkája. Kiégett a termés? Megharagudtak az istenek. Nem sikerült mamutot ejteni a vadászaton? Az istenek büntetése egy rejtélyes ballépésért. Győzedelmeskedtek a szomszéd törzs felett? Az istenek megjutalmazták őket.
A modern ember viszont, amikor valami furcsát és megmagyarázhatatlant lát, felmegy a YouTube-ra vagy más netes oldalakra, ahol halálos komolysággal elmagyarázzák neki, hogy mindezt egy földönkívüli civilizáció csinálta (értsd: az istenek), és különben is, mindenről a retrográd Merkúr tehet.
Jól látszik tehát, hogy bár az őseink és a kortársaink módszerei különböznek, a végső magyarázat valahogy mindig ugyanoda lyukad ki.
Éppen ezért most hanyagoljuk a kis zöld emberkékről és az isteni büntetésekről szóló elméleteket. Főleg azért, mert abban a történetben, amit most elmesélek, az istenek őszintén szólva cseppet sem voltak barátságosak. Sőt, kifejezetten kegyetlenek voltak.
A mexikóvárosi Nemzeti Antropológiai Múzeumban, a Kolumbusz előtti Amerika történetét bemutató legelső terem közepén áll egy kis vitrin, benne egy kerámiapolccal. Ezen a polcon öt apró, matt fekete anyagból készült orsó pihen.
A szűkszavú felirat csupán ennyit árul el róluk:
„Obszidián orsók”.
És semmi több, egyetlen extra szót sem fűztek hozzájuk. De vajon miért kapott ez az öt apró tárgy ennyire rejtélyes leírást?
A helyzet az, hogy nagyon sokáig úgy vélték: ezek az orsók csupán modern hamisítványok. A későbbi vizsgálatok azonban egyértelműen bebizonyították a valódiságukat. Sőt, kiderült, hogy a felfedezésük idején a korabeli technológiákkal gyakorlatilag lehetetlen lett volna elkészíteni őket.
Magyarán szólva: a 19. századi szerszámokkal még a legtapasztaltabb mesterember sem lett volna képes ilyen precíz orsókat faragni.
Ma már – a kételkedő internetes kommentekkel ellentétben – természetesen képesek vagyunk pontosan ilyen, sőt még sokkal precízebb orsókat is készíteni. De 50–70 évvel ezelőtt egy ilyen szintű megmunkálás még fizikai képtelenségnek számított.
A titok nyitja magában az anyagban rejlik. Az obszidián egy természetes vulkáni üveg, ám az „üveg” szó itt leginkább csak a megjelenésére utal. Szerkezetét tekintve ugyanis az obszidián egy rendkívül kemény kőzet: a Mohs-féle keménységi skálán 6-os értéket ér el. Ha ezt a fémek világába szeretnénk átültetni, a keménysége nagyjából a titánéval vetekszik.
Ennek a keménységnek, valamint annak köszönhetően, hogy az obszidián megfelelő megmunkálással molekuláris szinten élessé tehető, a modern sebészetben időnként obszidián szikéket is használnak a finomabb szívműtétek során. Ezek a pengék ugyanis szó szerint elvágják a szöveteket, ellentétben az acélszikékkel, amelyek mikroszkopikus szinten inkább „fűrészelnek”.
Az obszidiánnak ezt az egyedülálló tulajdonságát az őseink is pontosan ismerték. Gondoljunk csak a hírhedt azték macuahuitlra, amellyel egyetlen csapással le lehetett vágni az ellenfél fejét. Maga a fegyver tulajdonképpen csak egy fából faragott „kard” volt, amelynek az éleibe éles obszidiánszilánkokat rögzítettek. A hódító spanyolok eleinte kinevették ezeket a fabotokat, de néhány elveszített fej után hamar megtanulták tisztelni őket. Új fejet növeszteni ugyanis a spanyolok sem tudtak.
De térjünk vissza magára az anyagra és a rejtélyes orsókra.
Az emberiség történelme során az obszidiánt jellemzően csak kétféleképpen tudták megmunkálni: vagy úgy, hogy a nagy tömböket kisebb darabokra törték, vagy úgy, hogy az élekről óvatosan, pikkelyszerűen lepattintgatták a felesleget.
Ennek eredményeként nagyjából ilyesmi jött létre:
Ha a mesterember igazán megerőltette magát, és rengeteg időt szánt a filigrán munkára, akkor is legfeljebb ezt a szintet tudta elérni:
Észrevetted, hogy milyen a felülete ezeknek a pengéknek?
Pontosan: egyenetlen és csorbult, akárcsak egy törött üvegé (ami valljuk be, nem is áll messze az igazságtól). Ezzel szemben a mexikói orsók felülete így néz ki közelről:
Egy ilyen tökéletes orsót kiesztergálni, tükörsimára csiszolni, és ilyen hajszálpontos barázdákat húzni rá mindössze egyetlen módon lehetséges: egy legalább 7000–8000-es percenkénti fordulatszámmal pörgő gyémántfejes maróval. Az utólagos, finomszemcsés pasztákkal végzett polírozást most hagyjuk is, elvégre rongyokban és finom homokban valószínűleg nem szenvedtek hiányt az indiánok.
De hogy honnan szereztek volna modern, gyémántbevonatú marófejeket az ókorban? Na, ez az a kérdés, ami máig teljesen zavarba hozza a modern tudományt! Más módja ugyanis fizikailag sincs egy ilyen orsó kifaragásának: még a legdurvább fémreszelők és acélszerszámok is csak karcolnák a felületét.
Ezek után teljesen jogosan merül fel a kérdés: vajon milyen titkos anyagot vagy módszert fedeztek fel az indiánok, ami lehetővé tette a vulkáni üveg ilyen elképesztő pontosságú megmunkálását, méghozzá ipari fordulatszám nélkül? Lássuk be, akármennyire is tisztelték, a törzs tagjai aligha forgatták a sámánt (vagy az ügyeletes mesterembert) másodpercenként 120-szor a tengelye körül.
És végül az utolsó, s egyben legfontosabb kérdés: egyáltalán mi célból készítették ezeket? Miért fektettek be ennyi energiát, időt és tudást a kifaragásukba? Nyilvánvalóan nem azért, hogy bedobják őket a sarokba. A helyiek mindezekre a kérdésekre a mai napig egyetlen, egyszerű választ adnak: ezeket a tárgyakat az istenek készítették.
Hogy ez a magyarázat mennyire elégíti ki a modern tudósokat... nos, az már egy egészen más kérdés.
