1971. november 24-én, a hálaadás előestéjén egy teljesen átlagos külsejű, negyvenes éveiben járó férfi sétált be a portlandi repülőtérre. Sötét öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselt, a kezében pedig egy kis aktatáskát szorongatott. A pultnál Dan Cooperként mutatkozott be, majd készpénzzel vett egy egyirányú jegyet Seattle-be. A repülőút mindössze nagyjából fél óráig tartott volna.
A Northwest Orient Airlines Boeing 727-esének fedélzetén 36 utas és hatfős személyzet tartózkodott. Cooper az utastér hátsó részében foglalt helyet, kényelmesen rágyújtott egy cigarettára (akkoriban ezt még simán megtehette a fedélzeten), és rendelt egy szódás bourbont. Viselkedéséből az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy néhány perccel később a repüléstörténet egyik legrejtélyesebb bűntényének főszereplőjévé válik.
Nagyjából nyolc perccel a felszállás után Cooper átnyújtott egy cetlit a mellette elhaladó légiutas-kísérőnek. A nő azt hitte, hogy a férfi csak flörtölni próbál vele, és talán a telefonszámát adta meg, ezért olvasatlanul zsebre vágta a papírt. Cooper ekkor közelebb hajolt hozzá, és halálos nyugalommal csak annyit súgott:
„Hölgyem, jobban teszi, ha elolvassa azt a cetlit. Bomba van nálam.”
A rémült stewardess leült mellé. Kérésére Cooper résnyire kinyitotta az aktatáskáját: odabent piros hengerek, gyanús vezetékek és egy akkumulátor lapult – a szerkezet kísértetiesen hasonlított egy pokolgépre. Hogy a bomba valódi volt-e, az máig rejtély. A férfi ezután higgadtan előadta a követeléseit: 200 ezer dollár (kb. 72 millió Ft) készpénzt, négy ejtőernyőt, és egy teletankolt repülőgépet kért, amely a seattle-i landolás után már készenlétben várja.
A személyzet azonnal értesítette a légiirányítókat, ők pedig riadóztatták a hatóságokat. A többi utasnak esélye sem volt gyanút fogni: mindössze annyit közöltek velük, hogy a leszállás egy apróbb műszaki baki miatt csúszik. Miközben a Boeing órákon át körözött Seattle felett, a rendőrség és az FBI kétségbeesetten próbálta előteremteni a kért váltságdíjat és a megfelelő ejtőernyőket.
Közel két óra idegtépő várakozás után a gép megkapta a leszállási engedélyt. Egy távoli, elszigetelt kifutópályán a hatóságok átadták a 200 ezer dollárt (kb. 72 millió Ft) tartalmazó táskát és az ejtőernyőket. Miután Cooper megkapta, amit akart, állta a szavát: elengedte mind a 36 utast és a személyzet egy részét. A fedélzeten csak a pilóták, a fedélzeti mérnök, valamint egy légiutas-kísérő, Tina Mucklow maradt.
Ekkor azonban a gépeltérítő még hajmeresztőbb követelésekkel állt elő. Utasította a pilótákat, hogy induljanak el Mexikóváros felé, méghozzá szokatlanul alacsonyan és a lehető legkisebb sebességgel. A futóműveket kint kellett hagyniuk, a fékszárnyakat pedig 15 fokos szögben kiengedve rögzíteniük. Ebben a fura üzemmódban a Boeing esélytelen lett volna, hogy egy tankkal eljusson Mexikóig, így abban maradtak, hogy útközben leszállnak tankolni a nevadai Renóban.
Cooper mesteri tervének kulcsa azonban a Boeing 727-es egy ritka technikai sajátossága volt. A gép farokrészén egy beépített lépcsővel ellátott rámpa kapott helyet, amely közvetlenül a törzsből nyílt lefelé. A hetvenes évek elején ezt a lépcsőt – biztonsági zár híján – akár repülés közben is ki lehetett nyitni. A gépeltérítő pedig pontosan ezt a kiskaput készült kihasználni.
Este 19:40 körül a Boeing ismét a levegőbe emelkedett. Cooper a rettegő légiutas-kísérőt is beküldte a pilótafülkébe, és rájuk parancsolt, hogy belülről zárják magukra az ajtót. A nő ekkor látta őt utoljára: a férfi épp a dereka körül babrált valamivel – feltehetően a pénzzel kitömött táskát próbálta magára rögzíteni.
A repülőgépet az éj leple alatt titokban katonai vadászgépek kezdték el követni, de a sűrű felhőzet és a sötétség miatt esélyük sem volt szemmel tartani a Boeinget. Este nyolc óra magasságában a pilótafülkében felvillant egy műszerfali lámpa, jelezve, hogy a hátsó ajtó kinyílt. A pilóták a belső telefonon keresztül megkérdezték Coopert, hogy segíthetnek-e valamiben. A vonal túlsó végéről csak egyetlen rideg válasz érkezett: „Nem.”
Pár perccel később a személyzet hirtelen nyomásváltozást érzékelt a kabinban, majd 20:13-kor a gép farka egy pillanatra erőteljesen felfelé rándult. A pilótáknak azonnal korrigálniuk kellett a repülő helyzetét. Minden jel arra mutat, hogy pontosan ebben a másodpercben ugrott bele a fagyos éjszakába az a férfi, akit a világ azóta is D. B. Cooperként emleget.
A gép zavartalanul folytatta az útját, és néhány órával később szerencsésen földet ért Renóban. A hátsó lépcső a leszálláskor is nyitva volt. A hatóságok azonnal körbevették a Boeinget, de miután óvatosan átkutatták a fedélzetet, egyértelművé vált: Cooper már rég árkon-bokron túl járt.
A férfival együtt a pénz, az egyik főernyő és a bombát rejtő táska is köddé vált. A fedélzeten mindössze Cooper fekete nyakkendőjét, a nyakkendőtűjét, néhány tucat ujjlenyomatot és a hamutartóban hagyott cigarettacsikkeket találták meg. Bár a csikkeket a hatóságok a nyomozás során megmagyarázhatatlan módon elvesztették, a nyakkendőből évtizedekkel később sikerült DNS-t kinyerni – igaz, a minta csak részleges volt, így nem hozott áttörést.
Ezzel pedig kezdetét vette az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) történetének egyik legkiterjedtebb és legköltségesebb hajtóvadászata. Az ügy a NORJAK (Northwest Hijacking) kódnevet kapta. Keresőcsapatok százai fésülték át a feltételezett földet érési zónát, helikopterekkel és kutyákkal kutatták át a sűrű erdőket és a vizeket. Ám sem holttestet, sem ejtőernyőt, sem pénzt nem találtak. A nyomozás első öt évében az FBI több mint 800 gyanúsítottat hallgatott ki, teljesen eredménytelenül.
A nyomozóknak komoly fejtörést okozott, hogy valójában senki sem tudta hajszálpontosan megmondani, hol hagyta el Cooper a repülőgépet. A pilóták csak megközelítőleg tudták behatárolni az ugrás helyét a gép farkának felrándulása alapján. Márpedig a repülési magasság és sebesség miatt egyetlen apró számítási baki is óriási tévedést jelenthetett a földön. A kutatást kezdetben a Portlandtől mintegy 50 kilométerre fekvő Merwin-tó zord környékére fókuszálták, de szó szerint semmit sem találtak.
Ahogy teltek az évek, az FBI egyre biztosabbá vált abban a teóriában, hogy Cooper nem élhette túl a zuhanást. Az ugrása ugyanis elképesztően vakmerő, sőt, szinte öngyilkos húzás volt: a vaksötét éjszakában, egy fagyos, viharos erdőség felett ugrott ki egy szál öltönyben és makkos cipőben. Ráadásul egy olyan ejtőernyőt választott, amit repülés közben szinte képtelenség volt irányítani. A nyomozók szerint ez egyértelműen arra utalt, hogy a gépeltérítő a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem volt profi ugró.
A halálát azonban – holttest hiányában – soha nem tudták százszázalékosan bizonyítani. Sőt, kilenc évvel később az ügy egy váratlan fordulatot vett. 1980 februárjában a nyolcéves Brian Ingram a családjával piknikezett a Columbia folyó homokos partján. Miközben a kisfiú gödröt ásott a tábortűznek, több köteg félig elrohadt 20 dolláros bankjegyet fordított ki a földből. Összesen 5800 dollár (kb. 2,1 millió Ft) lapult a homokban.
Az FBI rögtön ellenőrizte a sorszámokat, és beigazolódott a gyanú: a pénz kétséget kizáróan a Coopernek átadott váltságdíj része volt. Azt azonban a szakértők sem tudták megmagyarázni, hogyan és mikor kerültek a bankjegyek a folyópartra. A hiányzó több mint 190 ezer dollár (kb. 68 millió Ft) a mai napig nem került elő, pedig az FBI annak idején az összes bankjegy sorozatszámát elküldte a bankoknak és a kaszinóknak országszerte.
Még maga a bűnöző neve is egy bizarr médiahack eredménye. A reptéri pultnál a férfi ugyanis szimplán Dan Cooperként vette meg a jegyét. A világszerte ismertté vált „D. B. Cooper” elnevezés pusztán egy újságírói baklövésnek köszönhető: a rendőrség a nyomozás első óráiban rutinszerűen kihallgatott egy oregoni lakost, egy bizonyos D. B. Coopert, az eseményekről tudósító riporterek pedig egyszerűen összemosták a neveket. A hiba futótűzként terjedt a címlapokon, és mire észbe kaptak, már késő volt. A történelem egyik leghíresebb bűnözője így egy olyan kitalált néven vonult be a popkultúrába, amelyet ő maga soha nem is használt.
Cooper vakmerő húzása a repülésbiztonságot is örökre megváltoztatta. Az incidens után a légügyi hatóságok minden Boeing 727-esre kötelezően felszereltettek egy egyszerű mechanikus zárat, amelyet a szakzsargon máig „Cooper-lapátnak” hív. Ez a pofonegyszerű aerodinamikai eszköz a légáramlat hatására blokkolja a hátsó lépcsőt, így azt lehetetlenné vált repülés közben kinyitni. Ezzel párhuzamosan a repülőtereken is véget értek a régi, gondtalan idők: bevezették az utasok és a csomagok ma is ismert, szigorú biztonsági átvizsgálását.
A hivatalos nyomozás évtizedeken át húzódott, miközben gyanúsítottak tucatjai kerültek reflektorfénybe. Volt köztük egykori katona, profi ejtőernyős, megrögzött szélhámos, sőt, olyanok is akadtak, akiket halálos ágyukon tett vallomásuk alapján a saját családjuk jelentett fel. Bár néhány jelölt profilja kísértetiesen illett a képbe, az FBI soha, senkire nem tudta rábizonyítani a tettet.
Az FBI végül 2016-ban – 45 évnyi aktív nyomozás után – hivatalosan is lezárta a NORJAK-aktát, hogy erőforrásait sürgősebb ügyekre összpontosítsa. A Dan Cooper néven jegyet váltó, rejtélyes aktatáskás férfi valódi személyazonosságát valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni. Ahogy azt sem, hogy túlélte-e egyáltalán a történelem leghíresebb ugrását.
