1945 tavaszán amerikai katonák hatoltak be a németországi Nordhausen melletti Kohnstein-hegy belsejébe. A jellegtelen bejáratok mögött nem raktárat és nem is egy közönséges bányát találtak, hanem egy hatalmas föld alatti gyárat. A hosszú alagutakban szerszámgépek, vasúti csillék, üzemanyagtartályok és befejezetlen rakéták álltak. Néhány gyártósort a németek szinte teljesen épen hagytak hátra.
Itt szerelték össze az A4-et, ismertebb nevén a V-2-t, a világ első sorozatban gyártott, nagy hatótávolságú ballisztikus rakétáját. A technikai vívmány mögött azonban kényszermunkarendszer állt, amelyben az embereket gyorsabban fogyasztották, mint az alkatrészeket.
A peenemündei légitámadás után a gyárat a föld alá költöztették
Az első V-2-eseket a Balti-tenger partján fekvő Peenemündében fejlesztették és tesztelték. 1943. augusztus 17-ről 18-ra virradó éjjel a brit légierő súlyos csapást mért a központra. Ezt követően a német vezetés úgy döntött, hogy a sorozatgyártást olyan helyre helyezi át, amely kevésbé érhető el a bombázók számára.
A megfelelő helyszín a Kohnstein-hegy lett. Belsejében már az 1930-as évek óta létezett két párhuzamos tárna, amelyeket üzemanyagraktárként használtak. Az alagutakat 46 keresztirányú járat kötötte össze, így a teljes rendszer felülről nézve létrára emlékeztetett. Gyorsan ipari komplexummá lehetett alakítani: síneket fektettek le, bevezették az áramot, a szellőzést, és elhelyezték az összeszerelő sorokat.
1943 augusztusának végén szállították ide az első fogolycsoportot Buchenwaldból. Kezdetben nem rakétákat szereltek, hanem magát a hegyet építették át: tartályokat bontottak el, köveket hordtak ki, vágányokat fektettek le és bővítették a járatokat. Két tizenkét órás műszakban dolgoztak.
Az első hónapokban az emberek ott laktak, ahol dolgoztak
A felszínen még nem épült fel a kész tábor. Ezért több ezer foglyot közvetlenül a hegy gyomrában szállásoltak el. Négy keresztjáratban négyszintes fapriccseket állítottak fel. A közelben folytatódtak a robbantási munkák, szerelvények jártak, kompresszorok zúgtak, és kőpor ülepedett le mindenre.
Napfény szinte alig jutott be. Az alagutakban hideg, nyirkosság és nehéz levegő uralkodott. Kevés volt a vécé és a megfelelő vízellátás, a ruhák sosem száradtak meg, a gépek zaja mellett kellett aludni. 1943 októbere és 1944 márciusa között Dorában közel 2900 fogoly halt meg — még azelőtt, hogy a termelés teljes kapacitásra kapcsolt volna.
Később a hegy lábánál barakkokat emeltek. Dora, amely eredetileg Buchenwald egyik kirendeltsége volt, 1944 októberében a több tucat külső tábort összefogó, önálló Mittelbau lágeregyüttes központjává vált. Ezen a rendszeren mintegy 60 ezer ember haladt át a legkülönbözőbb nemzetiségekből. Több mint 20 ezren vesztették életüket éhezés, betegségek, bántalmazások, kivégzések következtében és a táborok evakuálása során.
Hogyan szerelték össze a rakétát az alagútban
A V-2 sorozatgyártása 1944 elején indult el. A főbb alkatrészeket más üzemekben készítették, és vasúton szállították a helyszínre. A hegy belsejében építették be a folyékony oxigén és az alkoholos üzemanyag tartályait, a hajtóművet, az irányítórendszert, a törzset és a robbanófejet.
A rakéta egy mintegy 14 méter hosszú, rendkívül összetett szerkezet volt. Hajtóműve hozzávetőleg 25 tonnás tolóerőt fejtett ki, és körülbelül egy percig működött, miközben csaknem tíz tonna folyékony oxigént és víz-alkohol keveréket égetett el. Az indítást követően a V-2 ballisztikus pályára állt, majd olyan sebességgel zuhant a célpontra, hogy a csapásra figyelmeztető riasztás már szinte semmit sem ért.
A gyár havi 900 rakéta kibocsátását tervezte, ezt a kapacitást azonban nem érte el. A legtermelékenyebb időszakban havonta nagyjából 600–700 V-2 gördült ki az alagutakból, vagyis naponta több mint húsz rakéta. A Mittelwerkben összesen mintegy hatezer rakétahajtóművet szereltek be. A V-2 mellett 1944 őszétől V-1 típusú szárnyas rakétákat és egyéb haditechnikai eszközöket is összeszereltek ott.
Egyetlen hiba is akasztófával végződhetett
A foglyok mellett német mérnökök, mesterek és polgári alkalmazottak dolgoztak. Ők felügyelték az összeszerelést és ellenőrizték a munkadarabok minőségét. A létesítmény eredeti számításai szerint egy polgári szakemberre körülbelül nyolc fogoly felügyelete jutott.
A folyamatos felügyelet ellenére a foglyok igyekeztek lassítani a gyártást és megrongálni az alkatrészeket. Mindazonáltal korántsem minden hiba számított tudatos szabotázsnak: a rakéta önmagában is bonyolult, elhamarkodottan sorozatgyártásba kényszerített technika volt, miközben a végletekig kimerült emberek a legzordabb körülmények között dolgoztak.
A szabotázs gyanúja gyakran egyet jelentett a halálos ítélettel. A kivégzéseket nyilvánosan, esetenként közvetlenül a járatokban hajtották végre, hogy megfélemlítsék a többieket. Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának adatai szerint feltételezett szabotázs miatt több mint 200 foglyot akasztottak fel.
Több ember veszett oda, mint amennyit maguk a rakéták megöltek
A V-2-t London, Antwerpen, Liège, Párizs és más városok ellen vetették be. A rakéta nagyjából egy tonna robbanóanyagot hordozott, ám drága és pontatlan volt, így nem tudta megfordítani a háború menetét.
Mindeközben maga a gyártási folyamat halálosabbnak bizonyult a harctéri alkalmazásnál. A Smithsonian Nemzeti Légi- és Űrhajózási Múzeum becslése szerint a V-2 programhoz kötődik a Mittelbau táborkomplexumban bekövetkezett 20 ezer haláleset mintegy fele. A fegyver előállításán dolgozó foglyok között több volt az áldozat, mint ahányan közvetlenül a rakétacsapások következtében haltak meg.
1945 tavaszán a gyártás leállt. Az SS megkezdte a foglyok nyugatra szállítását. Ezrek pusztultak el a zsúfolt vagonokban, a halálmeneteken és a tömegmészárlások során. Az egyik legszörnyűbb esemény a gardelegeni mészárlás volt, ahol egy csűrben több mint ezer, evakuációs oszlopokból származó foglyot égettek el és lőttek agyon.
Mi történt az amerikaiak megérkezése után?
1945. április 11-én az amerikai csapatok elfoglalták Nordhausen körzetét, és felszabadították a Dora-Mittelbau táborban maradt foglyokat. A járatokban gépeket, alkatrészeket és befejezetlen rakétákat találtak. Az amerikai szakemberek sietve elszállították a mintapéldányokat és a műszaki dokumentációt, mielőtt a terület átkerült volna a szovjet megszállási övezetbe.
A német rakétamérnökökkel együtt az Egyesült Államokba távozott Wernher von Braun is, aki később az amerikai űrprogram egyik kulcsfigurájává vált. A szovjet szakemberek szintén megvizsgálták a hátrahagyott berendezéseket, német mérnököket vontak be a munkába, és több V-2-est is újraépítettek. A német rakéta mindkét nagyhatalom háború utáni első rakétaprogramjára érezhető hatást gyakorolt.
A Mittelwerk így vált egyszerre az űrkutatás történetének részévé és annak egyik legriasztóbb mementójává, hogy milyen áron született meg a haditechnika. A rakétákat tehát valóban egy hegy gyomrában szerelték össze, védve a légicsapásoktól. A gyár legfőbb fogyóeszközei azonban nem a fém és az üzemanyag, hanem az emberek voltak.
