
Kalinyingrádot (az egykori Königsberget) 1945-ben a győztes hatalmak – a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia – a potsdami konferencián hozott döntésükkel a Szovjetunióhoz csatolták. Ez a megállapodás eredetileg ideiglenesnek indult, egészen a Németországgal megkötendő végleges békeszerződésig.
- A Szovjetunió szuverenitása a terület felett végül teljesen megszilárdult: a gyakorlatban hamar vitathatatlanná vált a terület hovatartozása, jogilag azonban csak az újraegyesített Németországgal kötött 1990-es szerződés szentesítette.
A szovjeteknek a brutális háborús károk ellentételezéseként elengedhetetlenül szükségük volt egy jégmentes balti-tengeri kikötőre. Így Kelet-Poroszországot felosztották: a nagyobbik felét Lengyelország kapta, az északi része pedig Königsberggel együtt a Szovjetunióé lett.

- 1945-ben egész Németországot – és vele együtt Berlint is – négy megszállási övezetre osztották: szovjet, amerikai, brit, valamint francia zónára.
A nyugati hatalmak és a Szovjetunió azonban sehogy sem tudtak zöld ágra vergődni az egységes Németország jövőjét illetően. Míg a Nyugat a saját övezeteinek gazdasági talpra állítására fókuszált, addig Moszkva kíméletlenül hajtotta be a jóvátételeket és gőzerővel dolgozott a saját zónája szovjetizálásán, anélkül, hogy valójában konkrét elképzelése lett volna a térség hosszú távú sorsáról.

A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) létrehozása valójában egy kényszerlépés volt a szovjetek részéről, amivel a nyugati övezetekben meglépett valutareformra (az új német márka bevezetésére) reagáltak. Ez a lépés egyértelműen előrevetítette egy különálló nyugatnémet állam, a későbbi NSZK megalapítását.
Válaszul az NSZK megalakulására, 1949-ben a szovjet megszállási övezetben is kikiáltották a maguk államát, az NDK-t. Itt azonban a „megszállási övezet” a kulcsszó: jogilag ez a terület még mindig Németország szerves része volt, pusztán szovjet irányítás alá került.
- Moszkva kezdetben egyáltalán nem szerette volna Németország felosztását. Amikor azonban a nyugati hatalmak ebbe az irányba indultak el, a szovjet vezetés kénytelen volt egy saját bábállamot létrehozni a befolyási övezetében, nehogy kicsússzon a kezéből az irányítás Németország keleti fele felett.
Az NDK közvetlen Szovjetunióhoz csatolása azonban katasztrófához vezetett volna. Ez hatalmas német területek nyílt annektálását jelentette volna, sárba tiporva a nemzetközi jogot és az összes háború utáni megállapodást.
A világháború befejezése óta ekkor még alig négy év telt el, és egy ilyen radikális geopolitikai konfliktusra Sztálinék egész egyszerűen nem álltak készen.

A Kalinyingrádi terület egy viszonylag apró, a legyőzött ellenségtől elcsatolt földdarab volt, amelynek eredeti német lakossága a háború végére szinte teljesen elmenekült, vagy erőszakkal kitelepítették őket. A helyükre szovjet állampolgárok érkeztek, a nemzetközi közösség pedig – ha némi fintorgással is, de – végül szemet hunyt a dolog felett.
- Ezzel szemben az NDK egy hatalmas, teljes értékű államalakulat volt, nagyjából 18 millió etnikai német lakossal. Egy ekkora terület és embertömeg bekebelezése lényegében egy német „ötödik hadoszlop” betelepítését jelentette volna a Szovjetunió szívébe.
A náci Németországgal vívott, felfoghatatlanul véres háború után a gondolat, hogy több tízmillió németet integráljanak a Szovjetunióba, totálisan elfogadhatatlan volt – nemcsak a moszkvai vezetés, de a szovjet közvélemény számára is.
Arról nem is beszélve, hogy amíg Kelet-Poroszország (Kalinyingrád) elcsatolását a Nyugat úgy-ahogy „meg tudta emészteni” mint Németország megérdemelt büntetését, addig egész Kelet-Németország lenyelését már egyértelmű területszerző agressziónak vették volna. Egy ilyen lépés szinte garantáltan egy harmadik világháború kirobbanásához vezetett volna.

Összességében Kalinyingrád esete a háború győzteseinek járó klasszikus területi kompenzáció volt: a szovjetek nyers erővel hajtották végre, az idő és a kialakult status quo pedig véglegesítette.
Az NDK viszont egy bábkormányon keresztül irányított, stratégiai fontosságú ütközőzóna maradt. A terület politikai és katonai megszállás alatt tartása sokkal biztonságosabb és kifizetődőbb megoldás volt a Szovjetunió számára, mint egy nyílt és erőszakos annexió, amely beláthatatlan globális következményekkel járt volna.
Röviden összefoglalva tehát: Königsberget Moszkva végleg magához csatolta és beolvasztotta, a Kelet-Németországot jelentő NDK-t pedig „csak” évtizedekig a szoros irányítása és katonai megszállása alatt tartotta.

