A 2023-as statisztikai adatok szerint az Amerikai Egyesült Államok áll az első helyen a világon az olajkitermelésben. A számok valóban lenyűgözőek: napi 19,4 millió hordó. Szaúd-Arábia naponta nagyjából 11 millió hordót termel ki.
Vizsgáljuk meg a statisztikát még alaposabban! Ekkor azt látjuk, hogy az olajkitermelésben szerzett elsősége ellenére importőrként az USA a második helyen áll a világon. Vagyis egyszerűen fogalmazva: tömegesen vásárol külföldi olajat a saját szükségleteire – napi 6 millió hordót (az első helyen Kína áll a napi 10 millió hordós mutatójával).
Az olaj szó szerint mindenhonnan az észak-amerikai óriáshoz áramlik: Mexikóból, Kanadából, Venezuelából és más országokból. A teljes lista a nemzetközi kapcsolatok alakulásától függően rendszerint mintegy 15 országból áll. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az Egyesült Államok áll az első helyen az olajfogyasztásban a világon. 2019-ben például az amerikai lakosság szükségleteinek fedezésére a teljes globális mennyiség 20%-a, vagyis napi 21 millió hordó jutott. Ezzel párhuzamosan azonban a saját lakosság szükségletei ellenére a megrögzött vállalkozók külföldre adják el a „saját” olajukat, így a négy legnagyobb exportőr közé tartoznak.
Ugye milyen furcsa „matematika”? Nézzük meg közelebbről az alapjait!
Miért nem lesz olcsóbb soha az üzemanyag?
Az USA tehát a negyedik helyen áll az olajexportban, Szaúd-Arábia és Irak mögött. Naponta mintegy 3,6 millió hordót bocsát eladásra. Mielőtt azonban megértenénk ezt a paradoxont, fontos tisztázni egy liter üzemanyag árképzésének mechanizmusát.
A problémák és az ellentmondások 2022-ben váltak szembetűnővé és nyilvánvalóvá, amikor az általános válság közepette az üzemanyagárak az Egyesült Államokban is megugrottak. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a feszültség enyhítése a 38,2 milliárd hordónyi „saját” olaj elosztásának (!) megkezdésével, amelynek lelőhelyeit ugyan felkutatták, de a kitermelést egyáltalán nem indították el. Ráadásul az ország kormánya mintegy 3,7 millió hektárnyi tengeri és 5,7 milliárd hektárnyi szárazföldi területet foglalt le jövőbeli kitermelési helyszínként és stratégiai fontosságú területként.
Az az elképzelés azonban, hogy mindent a felszínre hozni és egyenlően szétosztani, veszélyes utópia, amelyben a hétköznapi emberek tévesen hisznek. Maga az olaj ugyanis nyersanyag, amelyet még tömegfogyasztásra alkalmas termékekké kell feldolgozni. A tömeges kitermelés ráadásul éppen ellenkezőleg, rendkívüli olcsósága és veszteségessége miatt szó szerint tönkretenné az olajfinomítással foglalkozó magánvállalatokat.
Az olaj köré hatalmas infrastruktúra épül ki: termelő- és kőolaj-finomító vállalatok határozzák meg az egyes benzinfajták önköltségét. A gyártás összetett folyamat, hiszen a különböző helyeken kitermelt kőolaj eltérő tulajdonságokkal rendelkezik. Ezért minden egyes lelőhelyhez külön, testreszabott üzemeket építenek, amelyek szorosan beépülnek a helyi gazdaságba. Ha több olajat termelnek ki, a végén kevesebb benzinhez jutnak – vagy a tömeges csődök miatt egyáltalán semennyihez.
Az amerikai olajkitermelő ágazat paradoxona
Az Amerikai Egyesült Államokban a kapcsolódó infrastruktúra nagy része, akárcsak maguk a lelőhelyek, az ország belsejében és a Mexikói-öböl partvidékén összpontosul. Öt kiemelkedő állam emelkedik ki: Texas, Alabama, Tennessee, Oklahoma és Mississippi, amelyek sajátos, megengedő jogszabályokkal rendelkeznek.
A kőolaj-kitermelés hagyományai ezekben az államokban annyira régiek, hogy az első kezdetleges kőolajvezetékek már az 1860-as években megjelentek itt!
Ez idő alatt természetesen az infrastruktúra is kibővült. 2014-ben (frissebb adat nem áll rendelkezésre) az USA területén több mint 260 ezer kilométernyi különféle kőolajvezeték húzódott. Ennek ellenére sok államnak egyszerűbb a szomszédos országból vagy a tengerentúlról vásárolnia olajat, mintsem átvezetnie a szomszédos államból. Kalifornia például a szükségleteinek akár 70%-át is inkább importból fedezi.
Egyértelmű paradoxon? Korántsem.
A titok az árban rejlik
A kőolaj alapvetően két nagy kategóriára oszlik: könnyű és nehéz olajra. Mindkét fajta teljesen eltérő technológiai láncot igényel a fogyasztásra alkalmas termékek előállításához.
A tengerentúli országban kolosszális mennyiségű könnyűolaj található, nehézolaj viszont szinte alig akad. Bár a nehézolaj jóval összetettebb molekuláris feldolgozást igényel, mégis jóval kevesebbe kerül, mint a könnyűolaj, mivel nem lehet belőle olyan magas minőségű termékeket kinyerni.
A titok az árban rejlik: a nehézolaj alig pár évvel ezelőtt még 54 dollárba került hordónként, míg a könnyűolaj ára meghaladta a 70 dollárt. És bár a nehézolaj feldolgozása (és szállítása) nagyobb költségekkel jár, az amerikai olajfinomítói infrastruktúra jelentős része kifejezetten erre a nehéz típusra van berendezkedve. Egyszerűen azért, mert még így is jövedelmezőbb a nehézolajat finomítani!
Más szóval az amerikai kőolaj-finomítók többsége eredetileg a Venezuelában és Mexikóban kitermelt olajra épült. A saját könnyűolaj-tartalékok mellett a 132 működő üzem mindegyikének átalakítása nem is milliárdokba, hanem több billió dollárba kerülne az államkincstárnak és a magánszektornak – figyelembe véve, hogy csupán az egyes berendezések korszerűsítése 50–100 millió dollárt emészthet fel. Ráadásul egy ilyen tömeges modernizáció hirtelen és kezelhetetlen áremelkedést váltana ki a benzinpiacon világszerte, hiszen ne feledd: éppen a finomítók határozzák meg az üzemanyag végső árát!
Patthelyzet minden fronton
Így aztán pontosan az a helyzet, mint a régi mondásban: akárhová fordulsz, akadályba ütközöl. Egyetlen gyártó sem fog hatalmas összegeket áldozni arra, hogy korszerűsítse az üzemét… azért, hogy végül kisebb haszonra tegyen szert. Már csak azért sem, mert ez teljesen ellenkezne a józan ésszel.
Mindezen felül az állam általános politikája a zöldek nyomására a fosszilis energiahordozók kitermelésének visszaszorítására irányul. Ez azt jelenti, hogy a termelés átprofilozásával a szövetségi és az állami hatóságok, valamint a számos környezetvédelmi szervezet rendkívül kemény ellenállásába lehet ütközni.
Más országokban ráadásul egyszerűen olcsóbb olajat kitermelni. Nem kell a berendezéseket tanúsíttatni, felelősséget vállalni a balesetekért és szivárgásokért, földeket bérelni és a többi „időhúzó formasággal” bajlódni. Csak az import, kőkeményen!
„Termelni leállítani nem lehet”
Az USA másik érdekes sajátossága, hogy sok állam és vállalkozó teljesen önálló politikát folytat. Bár Texasból valóban meg lehetne oldani az olaj eljuttatását a „hiánnyal küzdő” keleti partra, a helyi vállalkozók függetlenségüket élvezve a megszokott útvonalakon inkább Kínába szállítják azt. Egyszerűen azért, mert így kifizetődőbb. „Semmi személyes – csak üzlet”. A tengeri szállítás tartályhajókkal mindig sokkal olcsóbb, mint a hatalmas jogi nehézségek és illetékek árán kiépített csővezeték.
Így aztán olyan ez, mint a klasszikus mondásban, ahol a vessző elhelyezésétől függött a főhős élete: „Kivégezni nem szabad megkegyelmezni”. Csak ha a szállóigét a cikk hangulatához igazítjuk: „Termelni leállítani nem lehet”. Mert ha mégis úgy tennénk ki az írásjelet, hogy „Termelni nem lehet, leállítani” – az globális üzemanyag-összeomlást és újabb gazdasági válságot jelentene.
Végezetül azt is érdemes figyelembe venni, hogy az Egyesült Államokban szinte alig végeznek új fúrásokat. A környezetvédelmi törvények túl szigorúak, és igazi kálváriát kell végigjárni egy új lelőhely engedélyeztetéséhez. Így a kutak és az üzemek azt szivattyúzzák, ami már hosszú évek óta elérhető. Ráadásul a saját olajukat nemcsak exportálják, hanem importálják is, ezzel a saját gazdaságuk és fennálló jogrendszerük valódi mókuskerekébe kerülve.
