Az amerikai–izraeli–iráni háború már több hete tart. Ami napról napra újabb és újabb területeket, sőt országokat szippant be. Nem hivatalosan, de a gyakorlatban igen.
Sokan nem értik, és az egyik legrejtélyesebb dolog továbbra is a Perzsa-öböl menti „monarchiák” elképesztő türelme. Az irániak már hetek óta kitartóan bombázzák a területeiket, ők viszont csak csendben tűrnek. És csupán arra kérik Teheránt, hogy a jövőben türtőztesse magát.
Vajon mire fel ez a nagy „visszafogottság”? Próbáljuk meg kideríteni...
Ahogy azt már korábban is jeleztem (és ez már enélkül is világos, sőt, maguk az irániak is megerősítették), a kifejezetten az amerikai bázisoknak otthont adó országokra mért csapások – amelyek ráadásul jóval gyengébben védettek, mint a fő ellenség, Izrael – jelentik azt a stratégiát, amellyel Irán, ha a háború megnyerését nem is, de legalább a rezsimre nézve végzetes következmények elkerülését tervezi elérni.
Ráadásul ez a stratégia már eddig is elég érzékenyen érintette nemcsak Kuvaitot (találat érte a legnagyobb olajfinomítót), az Egyesült Arab Emírségeket (találat érte a legnagyobb kikötőket, adatközpontokat, a repülőteret és a katonai infrastruktúrát), Bahreint (a szigetet folyamatosan lövik) és Szaúd-Arábiát (találat érte a legnagyobb olajfinomítót), hanem a világpiacokra is fájdalmas csapást mért. A Brent nyersolaj ára a 100 dollár/hordós szintet kóstolgatja, a legfőbb európai gáztőzsdén, a TTF-en pedig 1000 köbméter gáz ára stabilan 600 dollár fölött rögzült (a háború előtt ez 400 dollár alatt volt).
Eközben a világ egyik legnagyobb cseppfolyósítottföldgáz- (LNG) exportőre, Katar a Hormuzi-szoros blokádja miatt kénytelen volt teljesen leállítani a gázüzemei termelését, és emiatt hatalmas veszteségeket szenved el. Válaszcsapásoknak azonban nyoma sincs.
Ugyanakkor, ahogy arra Kuvait és Szaúd-Arábia példája is rávilágított, maguk az izraeli titkosszolgálatok is a háborúba való belépés felé terelik a Perzsa-öböl országait azzal, hogy terrortámadásokat szerveznek a területükön (amiket aztán Iránra fognak).
De őket speciel meg lehet érteni. Hosszú háború elébe nézünk, és minél több hivatalos szövetségese lesz Tel-Avivnak, akiket maga elé pajzsként tolhat (az iráni rakétacsapások elé), annál kevesebb válaszcsapás éri majd Izraelt, és annál nagyobb az esély arra, hogy megtörjék Irán ellenállását, és kapitulációra kényszerítsék.
És igen, többek között ez is visszatartja a térség arab országait attól, hogy közvetlenül belépjenek a háborúba. Ugyanis a Izraellel kollaborálni lenni bármelyik helyi „sejk”, „emír” vagy „király” számára a lakosság szemében finoman szólva sem vet rájuk jó fényt.
De nem csak ez a visszatartó erő. A fent említett „helyi uralkodók” rettegnek. Félnek attól, hogy a válaszcsapásaik esetén szó szerint mindent elveszítenek. Ezt két konkrét példán keresztül is megmutatom neked.
ELSŐ példa – KATAR. Tény, hogy a helyzet most rendkívül nehéz az ország számára. Az üzemek napi szintű leállása több százmillió dolláros kieső hasznot jelent (éves szinten pedig több tízmilliárd dollárt). És ha a háború csak fél évig is elhúzódik, az már elképesztő mértékű veszteséget fog jelenteni.
Ha viszont belépnek a háborúba, ugyanezeket a gyárakat (amelyek alig 150-200 kilométerre vannak az iráni rakéták és nehéz drónok indítási pontjaitól) Irán a szó szoros értelmében megsemmisíti (az első napok légvédelmi tehetetlensége erre is intő példa). Ez pedig már nettó veszteség lenne az infrastruktúra újjáépítése miatt (ami akár a 100 milliárd dollárt is elérheti).
És ott van még az idő is. Ha most azonnal megrendelnének egy új üzemet az amerikai „partnerektől”, azt is csak a háború után tudnák „leszállítani”. És a szerződéskötéstől számítva garantáltan nem előbb, mint 4-5 év múlva. Ha pedig mondjuk hat üzemet kellene újjáépíteni, az már évtizedeket is igénybe vehetne. És az sem biztos, hogy egyáltalán újjá is épülnének (a globális trendeket figyelembe véve). Vagyis Katar számára a háborúba lépés egyet jelentene a teljes KATASZTRÓFÁVAL!!!
Ugyanez a helyzet a MÁSODIK példával, az Egyesült Arab Emírségekkel. Ami most történik az Emírségekben (napi szinten akár 2 milliárd dolláros veszteség), az csak piskóta ahhoz képest, ami egy teljes körű és nagyszabású iráni csapás esetén várna rájuk.
És itt már nem az olajkitermelésről és annak bevételeiről lenne szó (ami szintén jelentős, de az emírek számára már nem létfontosságú). Az „ázsiai Svájc” imázsára, no meg az infrastruktúrájára mért csapás teljesen lenullázná azokat az évtizedes erőfeszítéseket, amiket ebbe az irányba tettek.
Csak hogy világosan lásd: ha az Emírségekben kiütik az energetikát, még ivóvíz sem lesz (hiszen azt sótalanítókból nyerik). Ha lerombolják a kikötőket és néhány hónapra lezárják a Hormuzi-szorost, nem lesz élelem sem (mivel azt szinte teljes egészében importálják). Ha pedig a legfontosabb adatközpontokat is célba veszik (ahogy nemrégiben is csapást mértek egy ilyen Amazon-központra), akkor az országban az égvilágon minden leáll – beleértve a bankrendszert is.
Ebben az esetben a „világ urainak” (ahogy ma még magukra tekintenek) mérges és éhes tömegei – akik úgy hitték, a paradicsomban élnek (és akiknek a befektetései komoly védelmet élveznek a megsemmisülés ellen) – dühösen, mosdatlanul és korgó gyomorral bolyonganának a „paradicsom” romjain. Úgy bolyonganának, hogy olyan helyet keresnek, ahol készpénzre válthatják „elektronikus millióikat”. De az Emírségek területén belül ilyen helyet találni teljesen esélytelen lenne.
Vagyis a katasztrófa még a katarinál is durvább lenne. Éppen ezért, bármennyire is „harapdálja” őket Irán, ezek a büszke „sejkek”, „emírek” és „királyok” csendben fognak ülni a fenekükön, és várnak. Méghozzá két dologra. Vagy a háború végére, amit mélységes megkönnyebbüléssel fognak fogadni. Vagy arra a pillanatra, amikor úgy érzik, hogy Irán már annyira meggyengült, hogy egész egyszerűen képtelen megfelelő erejű válaszcsapásokat mérni.
És majd akkor mélyesztik bele az összes karmukat a még lélegző félholttestébe.
