#darwin-díj

Az internetes hírnév iránti sóvárgás képes a leghétköznapibb embereket is vakmerő kaszkadőrré változtatni. A megtekintések, lájkok és a könnyű pénz reményében sokan felhőkarcolókra másznak, az egészségükkel játszanak, veszélyes helyekre merészkednek, és olyan őrültségekbe mennek bele, amelyektől minden józanul gondolkodó ember messzire menekülne.

A repülés nem bocsátja meg az elbizakodottságot. A földön az ember figyelme elkalandozhat, meggondolhatja magát, megállhat, kijavíthatja a hibáját.

Az emberi önbizalom néha erősebbnek bizonyul a józan észnél. A vágy, hogy bebizonyítsuk: „menő vagyok”, hogy a szabályok a gyáváknak valók, és hogy a fizika csak egy elmélet a strébereknek, néha tragikus következményekhez vezet, amelyek később a hírhedt Darwin-díjak krónikáiba is bekerülnek.

A társadalom szereti romantizálni az alpinizmust. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a csúcsok meghódítóiban hajlíthatatlan, titáni akaratú szuperembereket lássunk, akik ha meg is halnak, azt kizárólag filmszerűen teszik: lavinákkal, könyörtelen viharokkal vagy hirtelen földrengésekkel vívott epikus csatákban.

Aki esetleg nem tudná, a Darwin-díjat olyan emberek kapják, akik ügyetlen és buta módszerekkel veszítik el az életüket vagy a nemzőképességüket. Nevét a világ legismertebb természettudósáról, Charles Darwinról kapta, mivel a híres elmélete szerint az ilyen emberek „szívességet tesznek” az emberiségnek azzal, hogy nem örökítik tovább az ostobaságuk…