Gyerekkorban a felnőtt élet igazi főnyereménynek tűnik: saját fizetés, saját lakás, annyi fagylaltot ehetünk, amennyit csak akarunk, és senki sem mondja meg, hogy meddig nézzük este a TV-t. Ahogy azonban 30 éves korhoz közeledik az ember, hirtelen rájön, hogy a menzás ebéd és a délutáni egy óra alvás az, ami a legjobban hiányzik az életből.
Gyerekkorban általában nagyon fárasztó tud lenni a szüleink parancsolgatása és az, hogy látszólag olyan jelentéktelen dolgok miatt is felkapják a vizet, mint hogy égve hagytuk-e magunk után a villanyt a konyhában vagy sem. Aztán ahogy telik-múlik az idő és mi is belépünk a felnőtt korba, rájövünk, hogy teljesen igazuk volt a szüleinknek, és amikor…
Fiatalkorban nem csak a fák voltak nagyobbak, hanem az egész élet is teljesen másképp nézett ki, mint amilyennek most látjuk. A szappanbuborékok tartósabbak voltak, a kedvenc régi slágerek pedig nem okoztak még szomorú nosztalgiát.
Felnőttnek lenni nagyon különbözik attól, mint amit fiatalkorunkban csillogó szemekkel vártunk. Néhány emberben olyan mély nyomot hagy ez a kiábrándító valóság, hogy jobb híján a Twitteren is megosztja a világgal az ezzel kapcsolatos gondolatait. Az ilyen Tweetek mindig ironikusak, viccesek, de ami a legfontosabb: piszkosul igazak.
A felnőtté válás nem az életkorhoz köthető, ez egy lassú és fájdalmas folyamat, amíg az ember végül rá nem döbben arra a tagadhatatlan tényre, hogy „Igen, most már felnőtt vagyok”. Egyesek számára ez ugródeszka a nagybetűs élet felé, mások inkább mély depresszióba esnek a gondolattól, de akár így akár úgy, a felnőtté válás tudatosulásának pillanat…
Fiatalkorban az ember képes azt hinni, hogy a keserű diákélet a legrosszabb, ami csak velünk történhet, a felnőttkorba lépve pedig megkezdődik majd a véget nem érő Kánaán.
