1963 májusában a Földnek saját gyűrűje keletkezett. Nem csillogott benne jég, mint a Szaturnusz gyűrűiben, és szabad szemmel láthatatlan maradt. 3500 kilométeres magasságban, egy puskagolyó sebességével száguldott 400 millió apró rézhuzaldarabka. Mindegyikük háromszor vékonyabb volt az emberi hajszálnál, a hosszuk pedig nem haladta meg a két centimétert. Ha összegyűjtenénk őket, ez a rézmennyiség alig töltene meg egy hagyományos postaládát, a vákuumban azonban a parányi tűk hatalmas övvé nyúltak el, amely az egész földgolyót körbeölelte. Ma sokat vitatkozunk azon, hogy kié a Föld körüli pálya, és kinek van joga műholdak ezreit felbocsátani oda. Ám az első olyan nagyszabású kísérletet, amely képes volt megváltoztatni a Föld körüli űrkörnyezetet az egész bolygó számára, több mint 60 évvel ezelőtt hajtotta végre egyetlen ország.
Sebezhetőség az óceán fenekén
A hatvanas évek elején az amerikai hadsereg egy globális konfliktus árnyékában élt. A Pentagon legfőbb rémálma nem is annyira a bombázók jelentette veszély volt, hanem a saját csapatai feletti irányítás elvesztése. A kontinensek közötti megbízható kommunikáció akkoriban mindössze két szálon függött.
Az első szálat a transzatlanti tenger alatti kábelek jelentették. Háború esetén a szovjet tengeralattjárók néhány óra alatt elvághatták volna ezeket, elszigetelve Washingtont az Európával való kapcsolattól.
A második lehetőség a rövidhullámú rádiókapcsolat maradt. Ez az ionoszféráról – a légkör természetes, elektromosan töltött rétegéről – visszaverődve képes körbejárni a bolygót. A katonai fizikusok azonban már tudták, hogy egy nagy magasságban végrehajtott nukleáris robbanás elkerülhetetlenül hatalmas sugárzási vihart kavarna. Ez napokra vagy akár hetekre áthatolhatatlanná tenné az ionoszférát a rádiósugárzás számára.
A Massachusetts Institute of Technology mérnökei radikális kiutat javasoltak. Ha a természetes reflektort ilyen könnyű tönkretenni, akkor építeni kell egy sajátot: sebezhetetlent, golyóállót, amely több ezer kilométerrel a légkör felett lebeg.
Kudarc a Föld körüli pályán
A projekt a West Ford nevet kapta. A mérnökök elképzelése az volt, hogy több száz millió apró dipólantennát juttatnak Föld körüli pályára. Minden egyes réztű hossza 1,78 centiméter volt – pontosan a kijelölt 8 gigahertzes frekvencia rádióhullámhosszának a fele. A fizika törvényei szerint ez a méret ideális visszaverő felületté tette a száguldó porszemet az irányított jelek számára.
A legnagyobb nehézséget a felbocsátás és a szétszórás jelentette. Súlytalanságban 400 millió, mindössze 18 mikrométer vastagságú szálat úgy szétszórni, hogy ne gabalyodjanak egyetlen tömbbé, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt.
A megoldást a közönséges naftalinban találták meg – ebben az illékony vegyületben, amelyet sokan a régi molyirtók jellegzetes szagáról ismernek. A réztűket gondosan egy hengeres tartályba rendezték el, és naftalinos kötőanyaggal öntötték fel. A világűrbe érve a hengernek forgásba kellett lendülnie, a naftalinnak pedig a Nap sugarai alatt lassan elpárolognia, rétegről rétegre kiszabadítva a rezet.
Az első kísérlet 1961 őszén kudarccal zárult. A kapszula pályára állt, de a forgatómechanizmus meghibásodott. A naftalin egyenetlenül párolgott el, így a réz egyetlen nehézkes, tömör darabként keringett tovább. A második felbocsátás viszont 1963 májusában tökéletesen sikerült. A naftalin lassan elpárolgott, és egyre táguló sávot hagyott maga után. A mérnökök hamarosan sikeresen továbbítottak telexüzenetet és emberi hangot Kaliforniából Massachusettsbe, egyszerűen visszaverve a jelet a Föld mesterséges gyűrűjéről.
Az első csata a világűr ökológiájáért
A hadsereg technikai sikert ünnepelt, a nemzetközi tudományos világ viszont dühbe gurult. A csillagászok megdöbbentek azon, hogy a védelmi tárca önhatalmúlag úgy döntött, fémmel szórja tele a Föld körüli pályát.
Az optikai szakemberek attól tartottak, hogy a sűrű rézöv szórni fogja a napfényt, és ellehetetleníti a távoli galaxisok megfigyelését. A rádiócsillagászok még hevesebben tiltakoztak: a mesterséges antennaködfelhő azzal fenyegetett, hogy végleg elnyomja a mélyűrből érkező gyenge jeleket.
A Nemzetközi Csillagászati Unió felháborodásához a Szovjetunió is csatlakozott. A Pravda hasábjain éles hangvételű cikkek jelentek meg, amelyek azzal vádolták az amerikai hadsereget, hogy veszélyes kísérleteket folytat a közös bolygónkon. Az emberiség a történelemben először szembesült azzal, hogy a légkör feletti űr nem végtelen, és azt is tönkre lehet tenni.
Kennedy elnök kormányának nyilvánosan kellett magyarázkodnia a tudóstársadalom előtt. A projekt felelősei számításokat tettek közzé: a napfény sugárnyomásának hatására a könnyű rézporszemeknek fokozatosan süllyedniük kellett. A katonaság határozott ígéretet tett arra, hogy 3–5 éven belül az összes tű belép a sűrű légrétegekbe, és maradéktalanul elég.
Láthatatlan örökség
Az ígéretet csak részben sikerült betartani. A napszél valóban elvégezte a dolgát, és a szétterült tűk többsége a hetvenes évek elejére letért a pályájáról és megsemmisült.
A mérnökök azonban nem számoltak a világűr zord körülményeivel. A naftalin egy része kiszámíthatatlanul viselkedett, és a hajszálvékony huzalok már a teljes szétoszlás előtt csomókba tapadtak. Vákuumban a tiszta fémek védő oxidréteg hiányában hajlamosak a „hideghegesztésre” – érintkezéskor molekuláris szinten szilárdan összetapadnak egymással.
A kialakult rézcsomók túl nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy a napfény letaszítsa őket a pályájukról. Ezek a darabok sehová sem tűntek el: évtizedekkel később a földi radarok továbbra is több tucatnyi vaskos törmelékdarabot követtek nyomon a West Ford projekt maradványaiként. Ezek az űrszemét legelső, hosszan fennmaradó elemeiként vonultak be a történelembe.
A történetben a legmeglepőbb talán az, hogy a projekt szinte a diadala pillanatában elavulttá vált. Alig egy évvel a tűk sikeres szétszórása előtt állt pályára a Telstar – az első aktív kereskedelmi távközlési műhold. Ez nem csupán passzívan visszaverte a rádióhullámokat, hanem vette a jelet, felerősítette, és visszasugározta. A rézfelhő ormótlan és környezeti szempontból aggályos elképzelése egy csapásra minden értelmét elvesztette.
A West Ford projektet leállították, de rövid létezése örökre megváltoztatta a szabályokat. A 400 millió huzaldarabka körüli tiltakozáshullám fektette le az alapjait azoknak a mai modern nemzetközi szerződéseknek, amelyek megtiltják az államoknak, hogy a világközösséggel való egyeztetés nélkül módosítsák a világűri környezetet. A rézgyűrű már rég eltűnt, de az összetapadt darabok a mai napig némán keringenek a fejünk felett – mementóként arra a korszakra, amikor az emberiség először ismerte fel, hogy még a végtelen kozmosz is védelemre szorul.
