Most már biztosan állíthatjuk, hogy az amerikaiak a Holdon jártak – és íme, miért

A vita arról, hogy „vajon tényleg jártak-e amerikaiak a Holdon”, már több mint fél évszázada tart. Általában a fényképek körül forog: a furcsa árnyékok, a „lobogó” zászló, a csillagok hiánya a felvételeken.

Ennek a vitának azonban van egy fontos árnyalata: szinte mindent, amit egy fényképen vitatni lehet, lehetetlen megkérdőjelezni akkor, amikor a bizonyíték fizikailag ott fekszik a Hold felszínén jelen pillanatban is, és bárki ellenőrizheti megfelelő felszereléssel — beleértve azokat az országokat is, amelyek akkoriban kifejezetten ellenségesek voltak az Egyesült Államokkal.

Az Apollo-küldetések (11, 14 és 15) legénységei úgynevezett saroktükör-prizmákat hagytak a Holdon — olyan prizmatükrökkel ellátott paneleket, amelyek a fényt pontosan abba az irányba verik vissza, amerről érkezett.

A Földről 1969 óta lézerrel világítják meg ezeket a reflektorokat, mérik a fénysugár oda-vissza útjának idejét, és így centiméteres pontossággal határozzák meg a Hold távolságát. Ezt az eljárást Lunar Laser Ranging néven ismerik — és a kísérlet a mai napig működik, minden éjjel, a világ több obszervatóriumában.

A kulcskérdés az, hogy ezt a kísérletet nemcsak az amerikaiak végzik. A reflektorokat francia, német és egykori szovjet állomások is észlelik. Ha a reflektorok nem lennének ott a Holdon, egyetlen lézersugár sem térne vissza onnan. Egy olyan fizikai tárgyat, amely évtizedeken át a megfelelő szögből veri vissza a lézert a regolittal borított felszínről, lehetetlen egy földi stúdióból meghamisítani.

Ha a leszállás csupán színjáték lett volna, a leglogikusabb az lett volna, ha az leplezi le, akinek erre közvetlen motivációja volt: a Szovjetunió. A Szovjetunió saját követőállomásokkal és rádióteleszkópokkal rendelkezett, amelyek képesek voltak fogni a jeleket a Föld–Hold pályáról.

A szovjet szakemberek saját rádiómegfigyelési eszközeikkel függetlenül követték az Apollo-küldetések repüléseit, és nem beszéltek hamisításról.

Az Apollo-küldetések mintegy 382 kilogramm holdi talaj- és kőzetmintát hoztak a Földre. Ezt az anyagot a világ minden táján vizsgálták (és vizsgálják ma is) laboratóriumok, köztük a NASA-tól független tudományos intézmények is.

A holdi minták olyan egyedi tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket még ma is rendkívül nehéz lenne hamisítani:

• A kőzetek kora — 3,2 és 4,6 milliárd év közötti, amit független radiometrikus kormeghatározással állapítottak meg, és ez a Hold, nem pedig a Föld geológiai történetével egyezik.
• Az oxigén izotóp-összetétele, amely a földi és a holdi kőzetek esetében egy szigorúan meghatározott arányban tér el egymástól, összhangban a Hold kialakulásának jelenlegi modelljeivel.
• A víz és a mállás nyomainak teljes hiánya, amelyek a földi kőzetekre jellemzők, valamint a mikrometeoritok okozta mikrokráterek megléte — ilyesmi csak légkör nélküli, nyílt űrbeli körülmények között jön létre.

Később a szovjet automata szondák (a Luna-16, -20 és -24) szintén hoztak holdi kőzetmintákat a Földre — jóval kisebb mennyiségben, de függetlenül. Ezek összetétele a kulcsfontosságú jellemzőkben megegyezett az Apollo-mintákkal, ami további megerősítést jelent arra, hogy mindkét fél ugyanarról a Holdról vett anyagot, nem pedig valahonnan a Földről.

Az elmúlt 15 év egyik legszemléletesebb érve a keringő űreszközökről készült felvételek sora. A 2009-ben útnak indított amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) űrszonda a keringési pályájáról lefotózta mind a hat sikeres Apollo-küldetés leszállóhelyét: láthatók a holdkompok leszállófokozatai, a holdjárók hosszú keréknyomai és az űrhajósok lábnyomainak láncolatai.

De van még egy érdekesebb szempont: az ilyen felvételek nem az egyetlen forrást jelentik. Az indiai Chandrayaan-2 keringő egység szintén közzétett olyan felvételeket, amelyeken kivehetők az Apollo leszállóegységeinek nyomai. Indiának 1969-ben semmi köze nem volt a holdversenyhez, és nem kötelessége igazolni az amerikai eredményeket — ennek ellenére független berendezései ugyanazokat a tárgyakat rögzítették, mint az amerikaiak.

Mindegyik bizonyítékot külön-külön még meg lehetne kérdőjelezni, ha azok csak és kizárólag a NASA-tól származnának. Ám az erejük éppen a források függetlenségében rejlik:

• A lézeres méréseket több ország obszervatóriumai ellenőrzik jelenleg is.
• A közvetlen rivális részéről hiányzott a leleplezés.
• A szovjet automata állomások által függetlenül visszahozott holdi talaj összetétele megegyezik az Apollo-mintákkal.
• A felszíni nyomokról készült keringőpályás felvételeket különböző, egymástól független űrügynökségek eszközei készítették.

Amikor négy független forrás – különböző évtizedekből és egymással szembenálló geopolitikai táborokból – ugyanarra a megállapításra jut, a nagyszabású hamisítás elmélete már nem pusztán valószínűtlen, hanem tarthatatlan. Ahhoz ugyanis azt kellene megmagyarázni, hogy a Szovjetunió, India és több tucat független obszervatórium miért vett volna részt egy közös összeesküvésben, csak azért, hogy elfedje a saját riválisa csalását.