A Mars meghódítása az emberiség egyik legnagyobb álma. Biztosan láttál már lenyűgöző sci-fiket a témában, ahol a Vörös Bolygó kolonizálása varázslatos kalandnak tűnik. A valóságban azonban van egy hatalmas bökkenő: a Marson egyszerűen nincs mit belélegezni.
Amikor a marsi levegőről esik szó, a legtöbben a légkör összetételére gondolnak. És valóban: ott a légkör 95%-a szén-dioxid, oxigént pedig szinte egyáltalán nem tartalmaz (alig 0,16%-ot). Ráadásul a légnyomás 160-szor alacsonyabb a földinél. Ha hirtelen levennéd a szkafandered, a tüdőd nemhogy nem telne meg levegővel, de úgy esne össze, mint egy kiszívott nejlonzacskó. Még ha valamilyen csoda folytán be is tudnád lélegezni ezt a marsi gázkeveréket, az oxigénhiány és a szén-dioxid-mérgezés miatt perceken belül beállna a halál. Ezt a részt valószínűleg eddig is sejtetted. De van itt egy sokkal alattomosabb probléma...
Ez pedig nem más, mint a por. Első pillantásra csak egy ártalmatlannak tűnő vörös homoktenger, a valóságban viszont apró, éles szilánkok és mérgező vegyszerek halálos koktélja.
Bizonyára hallottál már arról, hogy a holdpor is komoly gondokat okozott az űrhajósoknak. Nos, úgy tűnik, az űrbéli porok általában véve sem kimondottan emberbarátok, de a marsi változat még rajtuk is túltesz.
A marsi talaj, azaz a regolit fő összetevője a szilícium-dioxid (SiO₂). Ezt az anyagot a Földön a kvarc és a közönséges üveg alapanyagaként ismerjük. A Marson viszont mikroszkopikus, borotvaéles szemcsék formájában van jelen. Mivel rendkívül aprók, a legkisebb széltől is a levegőbe emelkednek, onnan pedig egyenesen a légutakba juthatnak. A tüdőbe kerülve ezek az apró, üvegszerű tűk durva csiszolópapírként viselkednek: felhasítják a finom szöveteket, és olyan mikrosérüléseket okoznak, amelyeket az emberi szervezet egyszerűen képtelen begyógyítani.
A Földön pontosan ez a folyamat vezet a szilikózis kialakulásához, ami jellemzően a bányászok és a cementporral dolgozó építőmunkások rettegett foglalkozási betegsége. A Marson azonban a kockázat ennek a sokszorosa. Ott ugyanis nincsenek esőzések, sem folyók, amik tompítanák, lemosnák vagy tartósan leülepítenék ezeket az éles részecskéket. Ennek eredményeként minden egyes porvihar egy óriási, lebegő üvegtű-felhővé változtatja a bolygó légkörét.
A második – és talán még rémisztőbb – veszély a talaj kémiai összetételében rejlik. A NASA marsjárói ugyanis kivételesen magas perklorát-koncentrációt mutattak ki a marsi porban. A perklorátok (a perklórsav sói) olyan agresszív vegyületek, amelyek kíméletlenül roncsolják az emberi fehérjéket, súlyosan megzavarják a pajzsmirigy működését, és már a legminimálisabb érintkezés esetén is komoly mérgezést okoznak.
Hogy jobban értsd a helyzet súlyosságát: a Földön a perklorátokat többnyire rakéta-hajtóanyagok és nagy erejű robbanóanyagok gyártásához használják. A Marson viszont a talaj és a szálló por minden egyes grammja tele van velük. Egy ilyen brutális keverék belélegzésekor az űrhajós nem csupán végzetes mechanikai sérüléseket szenvedne a tüdejében, hanem sejtszintű kémiai égési sérüléseket is.
Ráadásul a Vörös Bolygón egy „szimpla” vihar is képes pillanatok alatt globálissá duzzadni, és hetekre beborítani az egész égitestet. Ilyenkor ez a finom, mérgező por szó szerint mindenhová beszivárog – beleeszi magát a szkafanderek illesztéseibe, bejut a zsilipkamrákba, és eltömíti a bázisok életfenntartó rendszereinek szűrőit.
A Holdon az Apollo-küldetések űrhajósai „csak” kellemetlen szem- és orrirritációra panaszkodtak a holdpor miatt, miután levették a sisakjukat a modulban. A Marson ez sokkal tragikusabban végződhet: egyetlen óvatlan lélegzetvétel is végzetes lehet.
A marsi por tehát egy valódi „láthatatlan gyilkos”. A jövőbeli telepeseknek és űrhajósoknak valószínűleg nem is a dermesztő hideggel vagy a kozmikus sugárzással lesz a legnehezebb dolguk, hanem a tökéletes porvédelem kiépítésével. Hiszen egy olyan ellenség, amely beszivárog a legapróbb résekbe is, és már az első lélegzetvétellel képes ölni, sokkal félelmetesebb bármilyen hollywoodi katasztrófafilmnél.
Ezek tükrében a sci-fikben gyakran feltűnő egyszerű légzőmaszkok ötlete teljesen életképtelen. Bár tökéletesen hermetikus, zárt rendszerekkel (mint egy modern űrruha) meg lehet oldani a túlélést, a filmekben vagy például a Marsbéli krónikák adaptációiban látott „könnyített” légzőkészülékek a valóságban pillanatok alatt csődöt mondanának. A mérgező, éles por ugyanis szinte azonnal eltömítené és tönkretenné a szűrőrendszerüket.
