Az Egyesült Államoknak is van egy kevésbé *csillogó* oldala.
Az amerikai filmek hosszú évek óta elhitetik velünk és a világ többi részén élőkkel, hogy Amerika egy igazi mesebeli ország, ahol tényleg minden lehetséges.
A filmvásznon méregdrága ruhákban pompázó gyönyörű nőket, minden problémát lazán megoldó rettenthetetlen férfiakat és fényűző, száguldozó autókat látunk, miközben a legveszélyesebb kalandok is mindig boldog véget érnek. Amerika látszólag egy olyan hely, ahol minden álmunk és vágyunk teljesül – nem véletlenül indulnak a filmhősök is épp az Egyesült Államokba, hogy valóra váltsák az álmaikat!
Los Angeles, USA.
A Hollywood által teremtett mesebeli kép azonban némileg eltér a valóságtól. Az ottani emberek – akárcsak mi, magyarok – a hétköznapokban nem üldöznek bűnözőket (hacsak nem ez a munkájuk), nem mentik meg a világot nap mint nap, és nem fejlesztenek ki zombivírus elleni vakcinát sem a garázsban. Az átlag amerikaiakat is leginkább a mindennapi élet problémái foglalkoztatják, amikről a kasszasikerek általában mélyen hallgatnak. Ezekből az elhallgatott nehézségekből hoztunk most el nektek néhányat.
Detroit, USA.
A pénzügyek minden országban központi szerepet játszanak, és mondanunk sem kell: Amerikában minden borzasztóan drága. A szolgáltatóiparban dolgozók többsége órabérben kapja a fizetését, egy-egy munkaóra pedig nagyon sokba kerül a munkáltatónak. Éppen ezért a cégek igyekeznek a lehető legkevesebb embert foglalkoztatni – még akkor is, ha a leterheltség miatt szükség lenne extra munkaerőre –, pusztán takarékossági okokból.
Pénztáros egy amerikai szupermarketben.
Emiatt az amerikai repülőtereken például sokszor elképesztő sorok alakulnak ki az útlevél-ellenőrzésnél, mert az 5 szükséges határőrből csak kettő van szolgálatban. El lehet képzelni, mekkora teher hárul rájuk! Az utasoknak pedig egy amúgy is fárasztó, tengerentúli repülőút után még órákat kell rostokolniuk, mire minden adminisztratív procedúrán átrágják magukat.
Egy átlagos tömeg egy amerikai repülőtéren.
Ha pedig már a repülőtereknél és a határátlépésnél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a hírhedt amerikai határvédelem (CBP) és a bevándorlási hivatal (ICE) sokszor egyenesen ellenséges hozzáállása mellett. Az elmúlt években ugyanis jelentősen felerősödött a politikai alapú bevándorlás- és esetenként idegenellenes hangulat, aminek levét nagyon gyakran az egyszerű turisták isszák meg.
Még a teljesen legálisan, érvényes vízummal vagy ESTA engedéllyel érkező európai utazókat is hajlamosak úgy kezelni az ellenőrzőpultoknál, mintha potenciális bűnözők lennének. A kereszttűzszerű faggatózás, a telefonok és laptopok indokolatlan átkutatása, vagy épp a rettegett „másodlagos kihallgatószobában” (secondary inspection) történő órákig tartó, megalázó várakoztatás ma már egyáltalán nem ritka. Nem csoda, hogy az internet tele van olyan utazók negatív beszámolóival, akiknek egy életre elment a kedvük az amerikai álomtól, miután már a határon úgy bántak velük, mint a másodrendű állampolgárokkal.
Ami a kártyás fizetést és a netbankos mobilalkalmazásokat illeti – amik nélkül itthon már el sem tudjuk képzelni a mindennapokat –, Amerikában meglepően sok a nehézség. Mi Magyarországon megszokhattuk, hogy a hazai és európai bankok applikációi óramű pontossággal és villámgyorsan működnek. Az Államokban ez a fajta digitális precizitás sokszor hiányzik, a pénzügyi mobilalkalmazások gyakran elavultak és nehézkesek. Ennek eredményeképp az amerikaiak többsége még mindig ragaszkodik a fizikai bankkártyához, vagy – ami még gyakoribb – a készpénzhez.
Készpénzes fizetés egy benzinkúton.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik egy tech-nagyhatalomtól, az amerikaiak a mai napig jobban bíznak a készpénzben és a hagyományos papírcsekkekben. Ráadásul az Államokban rengeteg olyan fizetős út, önkiszolgáló mosoda, benzinkút és kisbolt van, ahol még mindig kizárólag 25 centes érmékkel, azaz "negyeddollárosokkal" (quarter) lehet fizetni. Ha nincs nálad apró, esélyed sincs igénybe venni a szolgáltatást, hiába lobogtatod a legújabb okosórádat vagy a bankkártyádat!
Önkiszolgáló mosoda, ahol csak érmével indulnak el a gépek.
Egy másik érdekesség, amire egy turistának mindenképp fel kell készülnie: a „rejtett költségek”. Egy bőséges éttermi ebéd után például könnyen előfordulhat, hogy a kihozott számlán köszönőviszonyban sincs a végösszeg azzal, amit az étlapon láttál.
Egy hangulatos amerikai kávézó.
Itt ráadásul nem arról van szó, hogy belekalkulálták volna a borravalót! Az Egyesült Államokban a feltüntetett bolti és éttermi árak nem tartalmazzák az állami forgalmi adót, amelyet csak fizetéskor, a kasszánál adnak hozzá a végösszeghez (ez államtól függően általában 6-10% között mozog). Ráadásul sok helyen a 6 főnél nagyobb asztaltársaságoknál automatikusan felszámolnak 18-25% „szervizdíjat” is. És akkor még mindig ott tartunk, hogy a kötelező borravalót is elvárják!
A kötelező borravaló intézménye.
Az amerikai vendéglátásban az alap borravaló minimum 15-18%, amit mindenhol elvárnak. Ez a „jutalom” a gyakorlatban szinte kötelező – még akkor is, ha csak beugrasz egy kávéra és egy fánkra, és te magad viszed a pulthoz a rendelést. A fizetéskor a terminál kijelzője mosolyogva dobja fel a javasolt borravaló mértékét, ami általában 18%, 20%, vagy akár 25%. Ez egy olyan kőbe vésett kulturális norma, amit illik szó nélkül kifizetni.
A terminálok már automatikusan felajánlják a borravaló mértékét.
Térjünk rá a közlekedésre. Amerikában a taxizás horribilisan drága, a hazai árak sokszorosát elkérik egy rövidebb útért is. Aki nem saját autóval jár, annak marad a tömegközlekedés: a busz és a metró. Ám ha láttál már hiteles felvételeket mondjuk a New York-i metróról, valószínűleg pontosan tudod, milyen siralmas állapotban vannak a szerelvények, az aluljárók és a peronok.
A hírhedt New York-i metró.
Míg itthon és a legtöbb európai nagyvárosban a metróállomások viszonylag tiszták és karbantartottak, egy-egy nagyobb koszfolt vagy eldobott szemét is rögtön feltűnik. Amerikában viszont az óriási káosz, a bűz, a graffiti és a hömpölygő szemét szinte a mindennapok része. Bár a vasúti kocsik műszakilag gyakran megbízhatóak, esztétikailag borzasztóan kopottak, mocskosak és elhanyagoltak.
Egy teljesen átlagos utcakép az aluljáróban.
A falakról foszlik a festék, a peronokon halmokban áll a szemét, ráadásul az aluljárók egyfajta alternatív menedékhelyként funkcionálnak. Lépten-nyomon utcai zenészekbe, kétes árusokba, és legfőképpen rengeteg hajléktalanba botlani, akik közül sokan életvitelszerűen a metróhálózatban élnek.
Sokan életvitelszerűen húzzák meg magukat a peronokon.
Bár ezek az elemek kétségkívül adnak egyfajta ikonikus, felismerhető atmoszférát az amerikai metropoliszok földalatti világának (gondoljunk csak a filmekből ismert fülledt, gőzölgő szellőzőkre), a valóságban mindez borzasztó lehangoló. Egy sötét, mocskos és kiszámíthatatlan alakokkal teli aluljáróban várakozni nemcsak kellemetlen, hanem sokszor a fizikai biztonságunkat is fenyegeti. Az ott élők számára azonban ez pusztán a nagyvárosi dzsungel megszokott velejárója.
Ez a látvány sajnos mindennapos.
Evezzünk egy kicsit finomabb vizekre. A hollywoodi filmekben folyamatosan azt látni, hogy az amerikaiak rohanás közben papírpohárból kávéznak és imádják a gyorséttermeket. Nos, ez teljesen igaz! Viszont náluk ez sokszor nem feltétlenül az adott étel vagy ital élvezetéről szól, hanem az életstílusról. Beülni a sarokba egy híres kávézólánc papírpoharával egy 20 dolláros (kb. 7 500 forintos) jeges latte társaságában, vagy bekapni egy sajtburgert egy közkedvelt gyorsétteremben – ez kint státuszszimbólumnak és trendi dolognak számít.
Az igazi amerikai "fast food" életérzés.
Ennek ellenére egy minőségi, igazi európai szintű eszpresszót találni Amerikában komoly kihívás. A nagy hálózatok ugyanis leginkább a túlédesített, szirupokkal, habokkal és ízfokozókkal telerakott „kávékoktélokra” specializálódtak, amikben lassan több a karamellszósz és a jég, mint maga a kávé. Aki igazi fekete, erős, olaszos stílusú kávéra vágyik, annak alaposan kutatnia kell a kisebb, független kávézók után, és jó eséllyel borsos felárat fog fizetni érte.
Ilyen egy amerikai "kávékoktél".
Ami a gyorséttermeket illeti: bár minden sarkon van belőlük legalább három, a legtöbb amerikai inkább a drive-thru (autós kiszolgálás) ablakokat választja, vagy elvitelre kéri az ételt. Ez nem feltétlenül csak a kényelem számlájára írható. A nagyvárosokban egyre több gyorsétterem belső vendégtere vált melegedővé vagy találkozóhellyé olyan kétes elemek és hajléktalanok számára, ami finoman szólva sem teremt ideális atmoszférát a békés étkezéshez.
Drive-thru, azaz autós kiszolgálás egy gyorsétteremben.
Érthető okokból a családosok próbálják elkerülni az ilyen szituációkat. Az amerikaiak túlnyomó többsége kigurul az autójával az ablakhoz, kikéri a vacsorát, és vagy otthon, vagy a parkolóban, egyenesen a kocsiban fogyasztja el az ételt. Még a kormánykerék fölött görnyedve falatozni is sokkal vonzóbb opció a legtöbbjük számára, mint az étteremben ülni.
Evés a volán mögött.
Az Egyesült Államok legkeményebb és leginkább ellentmondásos területe kétségkívül az egészségügy. Két arca van: egyrészt az amerikai orvostudomány és innováció a világ élvonalába tartozik. Az orvosok magasan képzettek, a technológia és a felszereltség sci-fi filmekbe illő. Másrészt viszont, ha nincs egy betonbiztos (és piszkosul drága) egészségügyi biztosításod, gyakorlatilag esélytelen normális ellátáshoz jutnod.
Modern kórházi szoba.
Amerikában minden orvosi ellátásért fizetni kell, méghozzá csillagászati összegeket. Még ijesztőbb, hogy a kórházak nem kötelesek előre, transzparensen közzétenni az áraikat. A beteg sokszor csak hetekkel később, a postán kapott számla felbontásakor szembesül a brutális költségekkel. Gyakori, hogy extra vizsgálatokat vagy konzultációs díjakat is rászámolnak utólag a papírra. Nem véletlen a szomorú statisztika: az Egyesült Államokban a személyi csődök több mint 60%-át a kifizethetetlen orvosi számlák okozzák. Egy átlagos, háromfős család havi egészségbiztosítási díja ráadásul könnyen 1000–1500 dollár (kb. 350 000–535 000 forint) körül is mozoghat!
Az egészségügy költségei csillagászatiak.
Térjünk ki röviden az „amerikai éjszakára” is, amit a filmek egy soha véget nem érő bulinak ábrázolnak. Ami a szórakozóhelyeket, kaszinókat és klubokat illeti, természetesen van alapja a legendának. De ha az „éjszakai élet” alatt a non-stop szolgáltatásokat – az éjjel-nappali boltokat, éjszakai patikákat vagy éjféli gyorskajáldákat – értjük, Európa sokkal kényelmesebb.
Peckes éjszakai élet a filmvásznon.
Magyarországon a nagyobb városokban megszoktuk, hogy bármikor leugorhatunk a sarki éjjel-nappaliba, ahol egy elfelejtett fogkefétől a tejfölig bármit beszerezhetünk. Amerikában ez ritkább, mint gondolnád. A benzinkutak jelentős része, a szupermarketek és a helyi kisboltok is bezárnak éjszakára, sőt, bizonyos területeken este 9 után szinte megáll az élet. Ha éjfélkor jössz rá, hogy elfogyott a tej a reggeli müzlihez, kénytelen leszel megvárni a reggelt.
Kihalt benzinkút éjszaka.
Végezetül ejtsünk szót a gyerekekről! Azt tudjuk, hogy az olyan amerikai tematikus vidámparkok, mint Disneyland vagy a Universal Studios, egyenesen lenyűgözőek. Nemcsak a turisták, de a helyiek is ezrével zarándokolnak el ezekre a helyekre, amik profi módon szippantják be a kicsiket. Animátorok, varázslatos díszletek, hatalmas plüssök – mindent elkövetnek, hogy a családok rendszeresen visszatérjenek... és persze vagyonokat hagyjanak a pénztárnál.
Az amerikai vidámparkok a világ legjobbjai közé tartoznak.
De amint kilépünk a vidámparkok csillogó kapuin, a hétköznapok már sokkal prózaibbak. Az amerikai gyerekek tanítás utáni foglalkoztatása sokszor a szülőkre hárul. Európával ellentétben a megfizethető árú vagy ingyenes iskolai szakkörökből, délutáni zene- vagy művészeti oktatásból hatalmas hiány van.
Iskolai vagy óvodai foglalkozások.
Ha egy átlagos amerikai szülő azt szeretné, hogy a gyermeke mondjuk egy nívósabb sportegyesületbe, balettra vagy különórákra járjon, ahhoz mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Nem ritka az sem, hogy hónapokat vagy éveket kell várólistákon tölteni egy-egy jobb helyért. Az iskolai rendszer sokkal lazább, a pedagógusok nem feltétlenül hajtják a diákokat a tehetséggondozás felé – ez elsősorban a szülő (vagy a drágán felfogadott bébiszitter) feladata és felelőssége.
Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal is, vagy írd meg kommentben a saját véleményedet!
