Sokan meg vannak győződve arról, hogy a néptelen utcákon gomolygó, szörnyeket rejtő, klasszikus Silent Hill-i köd csupán a forgatókönyvírók kitalációja.
Ennek a rémálomnak azonban létezik egy nagyon is valós helyszíne. Ez a pennsylvaniai Centralia nevű kisváros, ahol a hollywoodi speciális effektek helyett már évtizedek óta a pokol valódi füstje szivárog az aszfalt repedéseiből. Csakhogy míg a filmben a szereplőknek volt esélyük felébredni, a valódi város számára ez az álom már több mint fél évszázada tart, és a vége még nem látható.
A tavernától a nyüzsgő bányászközpontig
A 19. század közepén, amikor Amerika a szén és a vasutak lázában égett, egy bizonyos Jonathan Faust olyan tettet hajtott végre, amely méltó lenne egy krónikás tollára, ám azokban az években teljesen hétköznapinak számított.
1841-ben a festői vadonban, a Roaring Creek nevű településen megnyitott egy tavernát a büszke „Bikafej” (Bull's Head) néven. Ki gondolta volna, hogy ebből az egyszerű ivóból indul majd ki egy olyan város története, amelyre nem pusztán a pusztulás várt, hanem az, hogy elevenen égjen el belülről.
E vidék igazi alapító atyja Alexander Rea mérnök lett, aki 13 évvel később érkezett ide. A Locust Mountain Coal and Iron Company képviseletében nem egy turista lelkesedésével, hanem egy iparos hideg számításával tekintett a festői dombokra. Úgy jelölte ki az utcákat, mintha már hallotta volna az antracitot szállító leendő vonatszerelvények robaját. A települést eleinte Centreville-nek nevezték el, ami egyszerű és őszinte utalás volt a központi fekvésére.
Ám az amerikai posta, ez a szívtelen bürokratikus gépezet, nem tűrt névrokonokat: Schuylkill megyében már létezett egy Centreville. Így Rea 1865-ben kénytelen volt Centraliára átnevezni szülöttjét. Egy évvel később, 1866-ban a település büszkén elnyerte a teljes jogú városi rangot, és kezdetét vette az az élet, amelyért a bányászok a környék minden szegletéből ideáramlottak.
Ebben az időben Centralia szénbányáiban a levegő nemcsak a porral, hanem összeesküvésekkel is volt tele. A 19. század 60-as és 70-es évei a „Molly Maguires” nevű titkos társaság jegyében teltek, amelynek tagjai – ír bevándorlók – a kétségbeesés szülte kegyetlenséggel védték a jogaikat.
A város alapítója, Alexander Rea akaratán kívül vált e komor krónika részévé: 1868. október 17-én a városhatáron kívül ért véget az élete, megrendelt gyilkosság áldozata lett. Az igazságszolgáltatás, bár lassan, csak tíz évvel később érte utol a vádlottakat a bloomsburgi akasztófán.
Ám még ezek az árnyak sem állíthatták meg a város növekedését. Centralia szilárdan, igazi bányász módra kovácsolta mindennapjait. Mi minden volt itt! Hét templom oldozta fel a bűnöket, huszonhét szalon segített azonnal újakat szerezni, és öt szálloda nyújtott menedéket az átutazó kereskedőknek. A helyiek elmehettek a két színház egyikébe, pénzt vehettek fel a saját bankjukból, és hírt küldhettek a városi postahivatalon keresztül.
Az antracitszén-ipar óramű pontossággal működött, több mint kétezer lakosnak biztosítva megélhetést, további félezer ember pedig a külterületeken húzta meg magát. Két vasúttársaság – a Philadelphia and Reading és a Lehigh Valley – szerelvényei robogtak át a városon; utóbbi volt a fő vérkeringési vonal, amely a föld mélyének kincseit szállította egészen addig, amíg 1966-ban a sínek végleg el nem némultak. Ebben a városban minden a széntől lüktetett, és örökkévalónak tűnt. Legalábbis 1962 májusáig.
A végzetes takarítás
Pár nappal az emlékezet napja előtt Centralia városi tanácsa olyan döntést hozott, amelyet bármely más városban rutinszerű köztisztasági takarításnak neveztek volna – de nem itt. Öt önkéntes tűzoltót küldtek a városi szeméttelepre. Ez a bányavidékre jellemző, ám rendkívül szerencsétlen helyen feküdt: egy elhagyatott régi bányaaknában, közvetlenül az Odd Fellows temető mellett.
Az önkéntesek azt tették, amit mindig is szoktak: meggyújtották a szeméthalmokat, megvárták, míg a fő tűz elvégzi a dolgát, majd mindent elárasztottak vízzel. Úgy hitték, sikerült eloltaniuk a tüzet. Az üszkös hulladékhalom alatt, a mélyben azonban, ahová sem a víz, sem az emberi szem nem ért el, a tűz rést talált magának.
A parázslás észrevétlenül átkúszott a kőzetrések között, és elérte azt, ami Centralia igazi lelke volt: a hatalmas antracittelepeket. A föld alatti tűz csendben kezdődött. Eleinte csak az enyhe égésszag és a fejfájások árulkodtak róla, amelyeket a lakók megszokásból a huzatnak vagy a mágneses viharoknak tulajdonítottak.
A katasztrófa valódi mértékére 17 évvel később, 1979-ben derült fény, a leghétköznapibb, ám ettől még hátborzongatóbb módon. Egy benzinkút tulajdonosa, miközben ellenőrizni akarta az üzemanyagszintet a föld alatti tartályokban, leengedett egy hosszú mérőpálcát. Amikor kihúzta a fémrudat, az szinte izzott: a tartályban lévő benzin hőmérséklete elérte a majdnem 80 fokot. A talaj a lakosok lába alatt már nem volt szilárd támasz: forró serpenyővé változott.
A fordulópont 1981-ben érkezett el, amikor Centralia furcsa helyi anomáliából szövetségi szintű vészhelyzetté vált. Egy 12 éves kisfiú, Todd Domboski éppen a hátsó udvarukban sétált, amikor a lába alatt hirtelen megnyílt egy alig több mint egy méter széles gödör. Egy 45 méter mély üregbe zuhant, amelyből az izzó mélység maró füstje tört fel.
Szerencsére a közelben volt a bátyja, aki szó szerint a grabancánál fogva rántotta vissza Toddot a túlvilágról – a fiú még nem csúszott túl mélyre. A döbbenetes véletlen az volt, hogy ebben a pillanatban a történteket egy hivatalos küldöttség is közvetlen közelről kísérte figyelemmel, amely egy állami képviselőből, egy szenátorból és egy bányabiztonsági felügyelőből állt.
Azért érkeztek, hogy felmérjék a tűz okozta károkat, ehelyett szemtanúi lettek annak, ahogy egy gyermek majdnem elevenen megégett. Az eset bekerült az összes híradásba. Végleg világossá vált, hogy ezen a földön élni állandó életveszélyt jelentett a talajbeomlások és a szén-monoxid miatt.
Az Egyesült Államok Kongresszusa gyorsan reagált: 1984-ben több mint 42 millió dollárt különített el a lakosok áttelepítésére. Ezzel kezdetét vette a nagy kivonulás. Az emberek elhagyták otthonaikat, templomaikat és őseik sírjait. 2020-ra az egykor népes közösségből mindössze öt ember maradt. Centralia Pennsylvania állam legkisebb lélekszámú városa lett.
Szellemváros
1992-ben az állami hatóságok a magántulajdon kényszerű kisajátítása mellett döntöttek. A házakat lakhatatlannak minősítették, a maradáshoz ragaszkodó lakosok bírósági kereseteit pedig rendre elutasították. 2002-ben az Egyesült Államok Postaszolgálata szimbolikus pontot tett a történet végére: törölte a 17927-es irányítószámot. Centralia ezzel hivatalosan is megszűnt postai címként létezni.
Ma, ha odalátogatsz, egy posztapokaliptikus filmbe illő táj fogad, hiszen pontosan ez a város ihlette a Silent Hill alkotóit a komor díszletek megalkotására. Az épületek túlnyomó részét buldózerekkel dózerolták le, így mára csupán egy cserjékkel benőtt rét maradt a helyükön, amelyet az egykori utcák üres sávjai szelnek át. Az egyetlen épségben maradt templom, a Szűz Mária-templom szombatonként még mindig tart szertartásokat, mintha csak e föld bűneiért könyörögne feloldozásért.
Körös-körül, a négy városi temető között alacsony fém szellőzők meredeznek a felszínre. Ezek vezetik el a több mint másfél négyzetkilométeres területen tomboló föld alatti tűz mérgező gázait. A legmélyebb benyomást a pennsylvaniai 61-es út elhagyatott szakasza kelti. Az utat a kilencvenes években zárták le, amikor az aszfalton mély, füstölgő repedések keletkeztek, és a gőz a mai napig felszáll ezekből a hasadékokból.
A kutatók becslése szerint a föld alatti szénkészlet még legalább 250 évre elegendő táplálékot nyújt a lángoknak. A tüzet már nem oltják, hiszen teljesen értelmetlen volna. Centralia némán és szinte teljesen kihaltan ég tovább – kivéve azt a maroknyi makacs lakót, akik még akkor sem hajlandóak elhagyni otthonukat, ha a falak egy parázsló hegy tetején állnak.
