Az 50-es országút egy több mint 4800 kilométer hosszú útvonal, amely Marylandtől Kaliforniáig szeli át az Egyesült Államokat.
Első pillantásra átlagos főútnak tűnhet, ám az egyik nevadai szakasza legendává vált. Hivatalosan „Amerika legmagányosabb útjaként” emlegetik. Ráadásul korántsem puszta kietlenségről van szó, mint ahogy azt gondolnád: a valóság ennél sokkal érdekesebb.
Az autók megjelenése előtt errefelé indián ösvények húzódtak. Ezeken vándoroltak a Nagy-medence törzsei, olyan körülmények között élve túl, ahol az éves csapadékmennyiség még ma sem haladja meg a 15–20 centimétert.
Mindent megváltoztatott az aranyláz. 1859-ben felfedezték a Comstock Lode-ot, egy óriási ezüstlelőhelyet. Nevadába emberek ezrei özönlöttek. Hogy az új táborokat (Austint, Eurekát, Elyt) összekössék a külvilággal, földutakat alakítottak ki a szekereknek. Ezek váltak az 50-es út előfutáraivá – valódi ütőerekké a felszerelések, a posta és a kibányászott érc tonnáinak szállítására.
1860–1861-ben ugyanezt az útvonalat használta a Pony Express is. A legendás postaszolgálat 10 nap alatt tett meg 3100 kilométert egy 190 állomásból álló lóváltó hálózat segítségével. Ezek az abszolút semmi közepén megbúvó élet szigetei voltak.
Az autók megjelenésével az elszórt ösvényeket egyesítették. 1926-ra a Nevadán áthaladó 50-es országutat hivatalosan kiépítették és leaszfaltozták.
Hosszú ideig semmi figyelemre méltó nem volt ebben az útban. Ám a Life magazin 1986. júliusi száma mindent megváltoztatott. A cikkben a szerző kijelentette, hogy a Fernley és Baker közötti 650 kilométeres szakaszon „gyakorlatilag semmi jele nincs a civilizációnak”. Figyelmeztetett, hogy ide elindulni „komoly túlélési készségek” nélkül vakmerőség.
Nevada hatóságai nem sértődtek meg, sőt zseniális marketingfogást csináltak belőle. Az állami turisztikai hivatal kiadta az „Önállósági útlevelet” (Highway 50 Survival Guide). Az utazónak végig kell mennie az úton, pecséteket gyűjtve a kijelölt oázisvárosokban. Aki mindet összegyűjti, tanúsítványt kap arról, hogy „túlélte” a „Legmagányosabb utat”.
Az átokból márka lett. Az elhagyatott országút mágnesként vonzza a motorosokat, a kalandorokat és mindazokat, akik az igazi szabadságot keresik.
Az 50-es út fő látványossága pedig maga a táj. Kilenc hegyvonulaton és végtelen, ürömmel borított völgyeken kelsz át. A látótávolság gyakran meghaladja a 100 kilométert, miközben egy négyzetmérföldre átlagosan mindössze egyetlen ember jut.
Ám ez még nem minden: ugyanezek a lakatlan vidékek segítettek az embernek eljutni a Holdra. Az 1960-as években a NASA és az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata Austin városának környékét választotta az Apollo-küldetések űrhajósainak kiképzésére. A térség geológiáját – a vulkáni kőzeteket és a becsapódási krátereket – a holdfelszín tökéletes analógiájának tekintették. Itt gyakorolták a munkamódszereket, és itt tesztelték a holdjárók prototípusait is.
Útközben látható a Sand Mountain – egy tízemeletes ház magasságát elérő homokdűne. Keletebbre fekszik a Great Basin Nemzeti Park, ahol szálkásfenyők élnek: ezek a fák csaknem 5000 évesek, vagyis idősebbek a Kheopsz-piramisnál.
A vidék elszigeteltsége a Pentagont is felkeltette. A hidegháború idején szigorúan titkos létesítmény működött a Sand Mountain környékén. Itt rakétákat és egyéb fegyvereket teszteltek. Ma már a legtöbb alagút és bunker elhagyatottan áll, ám komor hangulatuk vonzza a felfedezőket, emlékeztetve a „magányos” út titkos történelmére.
