Ez egy nagyon régi, és ellentmondásos hagyomány.
Senkinek sem meglepő, hogy a japán nép egyik kiemelkedő jellemzője a hosszú élet, és ennek következtében a fiatal generációk rendkívüli tisztelete az idősebbek iránt, akik a bölcsesség és a felbecsülhetetlen tudás kincsestárai.
A tisztelet a múltban és ma is jellemző Japánban. Ezért is meglepő, hogy a Felkelő Nap Országa történelmében találunk egy meglehetősen specifikus szokást "ubasute", "obasute" vagy "oyasute" néven, ami szó szerint azt jelenti, hogy "az öregasszony elhagyása".
A szokás lényege az volt, hogy a japánok, akiknek nem volt lehetőségük gondoskodni az idősödő szüleikről, és ami a legfontosabb, etetni őket, elvitték őket a sűrű erdőbe vagy a hegyekbe, éhenhalásra vagy fagyhalálra ítélve őket. Bármilyen borzalmasan is hangzik, a japánok ezt kizárólag a takarékosság jegyében tették, hogy megszabaduljanak a "felesleges szájaktól".
Talán ismered a Grimm fivérek "Jancsi és Juliska" című meséjét, ahol a szülők elengedik gyermekeiket az erdőbe, mert már nem tudják őket eltartani. Nos, az "ubasute" nevezetű japán szokás nagyjából követi a meséből ismert cselekményt, csak a kisgyermekek helyett a fiatal japánok az idősödő szüleiket küldték a sűrű erdőbe vagy a hegycsúcsra.
Ha egy pillanatra feltételezzük, hogy ez a szokás valóban létezett a valóságban, és nem csupán egy újabb japán folklórkitaláció, akkor nemcsak a kegyetlensége döbbenetes, de ellentmond az összes létező japán erkölcsi normának is, amelyek - ahogy már említettem - a tiszteletet és a megbecsülést írják elő törvényi szinten is az idősekkel szemben.
Az "ubasute" szokás valóságalapjának egyik gyakran említett érve, hogy a japán Nagano prefektúrában, Chikuma városa mellett található Kamurikiyama hegynek van egy másik neve is: Ubasuteyama. Állítólag erre a hegyre vitték a japánok az idősödő szüleiket meghalni. Azonban ez a hegyelnevezés csak a 19. század végén terjedt el, így ez a "bizonyíték" meglehetősen erőltetettnek tűnik.
Először is, a japán jogrendszer alapja, egészen a 7. századi első adminisztratív kódexig, ellentmond az "ubasute" lényegének, miszerint az öregek teher lennének a család számára. Valójában a 60 év feletti állampolgárok jelentős adókedvezményeket és mentességeket kaptak. Ezenkívül a városi törvények szigorú büntetést szabtak ki az apa vagy anya megölésére (amelybe beletartozik az erdőben vagy hegycsúcson való magára hagyás is), így valószínűtlen, hogy a japánok önként vállalták volna ezt a kockázatot.
Fontos szerepet játszottak a konfuciánus eszmék is, amelyek Kínából terjedtek át Japánba. Ezek a tanítások a tiszteletteljes bánásmódot hirdették az idősebbek iránt, és semmiképpen sem ösztönözték a japánokat arra, hogy így bánjanak idősödő szüleikkel.
Ugyanakkor kétségtelen hogy az "ubasute" jelenség nem a semmiből jött létre. Valószínűleg léteztek esetek, amikor a japánok magukra hagyták az idősödő rokonaikat az erdőben, főleg a szegény, elszigetelt falvakban, ahol a törvények kevésbé érvényesültek. A paraszti élet a terméshozamtól függött, így az éhínség idején, amikor a "felesleges" szájak veszélyt jelentettek, az "ubasute" gyakorlata valóban elterjedhetett.
Japánban az "ubasute" legendájára alapozva íródott egy azonos című mese is. A történet egy középkori japán nagybirtokosról, Daimjóról szól, aki rendeletet ad ki, miszerint a 60 évesnél idősebb embereket az erdőbe kell vinni és otthagyni. A történet szerint két fiú testvérnek is szembe kellett néznie apjuk sorsával. Mivel nem mertek ellenszegülni Daimjó parancsának, ezért a hátukra vették apjukat, és elindultak az erdőbe.
A hosszú út során a fiúk felváltva cipelik apjukat. Ő eközben leveleket és gallyakat szór az ösvényre, hasonlóan ahhoz, ahogy Jancsi és Juliska tették a mesében. A fiúk megkérdezik apjukat, hogy miért teszi ezt, mire ő rejtélyesen azt feleli, hogy "ti érdeketekben".
Amikor a fiúk megérkeztek a kijelölt helyre, és bevitték apjukat a sűrű erdőbe, már éjfél is elmúlt. Búcsút intve neki, már épp elindultak volna hazafelé, de hirtelen rájöttek, hogy eltévedtek. Az egyetlen támpontjuk a kihullajtott gallyak voltak, amik végül visszavezették őket az apjukhoz. Amikor az apa meglátta a fiait, elmagyarázta, hogy azért szórta el az ágakat és a leveleket, hogy miután befejezték a küldetésüket, könnyen megtalálják a hazavezető utat. Ekkor a fiúk rájöttek, milyen kedves és bölcs az apjuk, elsírták magukat, és úgy döntöttek, visszaviszik őt a házba. A kirándulást titokban tartották, akárcsak apjuk hazatérését.
Nem sokkal később Daimjó, azért, hogy próbára tegye az alattvalóit, és megtalálja a legbölcsebb embereket, feladatot adott nekik: kötelet kellett készíteniük... hamuból. A fiútestvérek sokáig töprengtek, hogyan is hajthatnák végre a lehetetlent, de nem találtak megoldást. Végül tanácsért fordultak az öreg édesapjukhoz. A bölcs öregember azt tanácsolta nekik, hogy először áztassanak be szalmát tengeri vízbe, majd sodorjanak belőle kötelet, és égessék el. Így kapni fognak egy kötelet, hamuból. A fiúk követték apjuk tanácsát, és sikeresen teljesítették a Daimjó lehetetlennek tűnő feladatát.
Amikor Daimjó meglátta a fiúk munkájának eredményét, nagyon meglepődött, és egy újabb feladatot adott nekik: fűzzenek át egy cérnát egy nagy csigaházon, és vezessék át a csigaház összes járatán. A fiúk, mint mindig, apjukhoz fordultak tanácsért. A bölcs öregember azt javasolta nekik, hogy kössenek a cérna végére egy kis darab rizst, majd engedjenek be egy hangyát a csigaházba. A hangyát a rizs illata magához fogja vonzani, és maga után fogja húzni a rá erősített cérnát, így az átjut majd a csigaház minden járatán.
A fiúk hamarosan elvégezték a második feladatot is. Daimjó, elámulva a találékonyságuktól és bölcsességüktől, bőkezűen jutalmazta őket, és a birodalom legmegbecsültebb emberei közé emelte a testvérpárt. A fiúk büszkék voltak apjukra, aki bölcs tanácsaival segített nekik a lehetetlennek tűnő feladatok leküzdésében.
Daimjó megkérdezte a fiúkat, hogyan jutottak eszükbe ezek a remek megoldások. A fiúk, látva, hogy a fejedelem kedveli őket, bevallották, hogy apjuk tanácsai segítették őket. Daimjó ekkor belátta, hogy hibát követett el az öregek elűzésére vonatkozó rendeletével. Megértette, hogy ők a bölcsesség és a felbecsülhetetlen értékű tudás kulcsai, és nem szabad megszabadulni tőlük.
A mese tanulsága mellett érdemes elgondolkodni azon is, hogy az "ubasute" szokás miért vált ismét aktuálissá a modern japán társadalomban. Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy egy ősi, elfeledettnek hitt hagyomány hogyan térhet vissza a 21. században. A válasz összetett, és szorosan összefügg Japán jelenlegi gazdasági és demográfiai kihívásaival.
Sok japán család a szegénység határán él, és ezért egyszerűen fizikailag nem tudnak gondoskodni az idős szüleikről - erre nincs anyagi lehetőségük.
Természetesen egy civilizált társadalomban senki nem visz be senkit az erdőbe, és senkit nem hurcol fel egy magas hegy tetejére. Ez nem szükséges, mert vannak más megoldások és helyek, melyek jobban megfelelnek a kor szellemének - speciális gondozóházak, kórházak, jótékonysági szervezetek stb.
Japán demográfiai válsága súlyos problémát jelent az ország számára. A lakosság elöregedése, azaz az idősek arányának növekedése a fiatalok arányához képest, számos negatív következménnyel jár az ország gazdaságára.
A legfőbb probléma a munkaerőhiány. A munkaképes korú lakosság száma folyamatosan csökken, míg az idősek száma növekszik. Ez azt jelenti, hogy kevesebb ember áll rendelkezésre a gazdaság működtetéséhez, ami a termelés és a szolgáltatások visszaeséséhez vezethet.
A demográfiai válság tehát nemcsak az államot, de a japán lakosságot is súlyosan érinti. A munkaerőhiány és a bérek stagnálása miatt a családok egyre nehezebben tudnak megélni. Ez pedig azt jelenti, hogy kevesebb pénz jut az idősek ellátására is.
Mi a véleményed az "ubasute" hagyományról? Oszd meg velünk a gondolataidat kommentben!
