Miért nem úsznak a japánok soha a partjaik közelében, még nagy melegben sem?

Japán a víz országa, az óceán mindenütt ott van. Úgy tűnhet, hogy nyáron minden tengerpart zsúfolásig telik a fojtogató hőség és páratartalom elől menekülő helyiekkel. De nem ez a helyzet. Egy átlagos japán inkább elutazik egy távoli üdülőhelyre, vagy beül egy légkondicionált kávézóba, mintsem a hazai tengerpart homokjára terítse a törölközőjét.

A turisták sokszor értetlenül állnak a jelenség előtt: A víz kristálytiszta, a táj képeslapra illő, a parton mégis alig akad ember. Amit ugyanis a japánok tudnak a vizeikről, az távol tartja őket a hullámoktól.

Sokan azt hiszik, hogy ez puszta hagyomány. Hogy talán a sintó vallás tiltja, vagy a japánok egyszerűen nem szeretik a fedetlen testeket mutogatni. Mindez badarság. A japánok imádnak fürdeni – gondoljunk csak a forró termálfürdőkre (onszenek) vagy a közfürdőkre (szentók). Számukra a víz szent dolog. Maga a végtelen óceán azonban, ha rettegést nem is, de határozott ellenszenvet és óvatosságot vált ki belőlük.

• De miért?

A válasz nem a kultúrában, hanem a biológiában és a történelemben rejlik. A japánok olyasmit is tudnak, amiről a legtöbb útikönyv mélyen hallgat.

A japán nyelvben létezik egy kifejezés, amelyet a turistáknak szinte soha nem fordítanak le. Szó szerinti jelentése: bőrlárva. Nyáron, amikor Japán partjainál a víz kellemes, 25–27 fokosra melegszik, kezdetét veszi ezeknek az élősködőknek a szaporodási időszaka.

Itt most nem a medúzákról van szó, hanem a cercariákról (madármétely-lárvákról) – mikroszkopikus férgekről, amelyek eredetileg édesvízben élnek, Japánban azonban mutálódtak, és tökéletesen alkalmazkodtak a folyótorkolatok sós vizéhez is.

• Az ember kijön a tengerből, megtörölközik, és eleinte csak enyhe viszketést érez. Egy óra múlva viszont elszabadul a pokol: a lárvák a bőr alatt vándorolnak, és olyan elviselhetetlen „fürdőviszketést” okoznak, ami akár hetekig is elhúzódhat.

A helyiek pontosan tudják, hogy ha a víz meleg és lecsökkent a sótartalma (például egy folyótorkolatnál), egyszerűen nem szabad bemenni. Figyelmeztető táblákkal azonban sehol sem fogsz találkozni – a helyiek szerint ugyanis ez óriási szégyenfolt lenne az adott üdülőövezet számára.

Persze nem csak a lárváktól kell tartani. Júliustól októberig hatalmas medúzarajok sodródnak Japán partjaihoz: ők az úgynevezett Nomura-medúzák (japánul echizen-kurage). Átmérőjük a két métert, súlyuk pedig akár a 200 kilogrammot is elérheti, a csípésük pedig rendkívül veszélyes, szélsőséges esetben halálos is lehet.

De a japán vizek még medúzák nélkül is roppant veszélyesek. A szigetország körüli áramlatok a legárulóbbak közé tartoznak az egész világon. A csendes-óceáni oldal egy végtelen, nyílt víz, ahol a tengerfenék a partok mentén hirtelen és drasztikusan mélyül. A Japán-tenger pedig a kiszámíthatatlan, erős visszaáramlásokról hírhedt. Itt még egy kiváló úszó is pillanatok alatt bajba kerülhet, és percek alatt a habok áldozatául eshet.

A japánok tehát nem azért kerülik a tengert, mert nem szeretnek úszni. Nagyon is jól tudják, milyen hatalmas árat fizethetnek egyetlen rossz mozdulatért vagy óvatlanságért.

Létezik azonban egy harmadik, jóval sötétebb, pszichológiai ok is.

• A japánok emlékezetébe mélyen beleégett, hogy a tenger nemcsak egy játszótér, hanem pusztító erő is. A 2011-es tóhókui földrengés és az azt követő szökőár (cunami) emberek tízezreit sodorta el; a partvidék pillanatok alatt hatalmas tömegsírrá változott. Sokan azóta képtelenek az óceánra a pihenés és a kikapcsolódás helyszíneként tekinteni. Számukra a tenger egy könyörtelen természeti erő, ami bármikor elragadhatja az életüket.
• Miyagi prefektúra csodálatos strandjain a mai napig üres parkolókkal és tökéletesen érintetlen homokdűnékkel találkozhatunk. Az emberek gyakran kijönnek a partra, némán nézik a hullámokat, de eszükbe sem jut belemenni a vízbe. Ez a tiszteletadás és a néma, íratlan gyász egy különleges formája.

A legkülönösebb az egészben talán az, hogy minderről a turistáknak szinte senki sem beszél. Minek is ijesztgetnék őket? Az ide látogató külföldiek vidáman pancsolnak, szelfiznek és költik a pénzüket. A japánok eközben egy biztonságos, tengerre néző kávézó teraszán ülnek, és némán szürcsölik a jegesteájukat.

A külföldiek magukban azt gondolják: „Milyen furcsa, tengerparttól félénk emberek ezek a japánok.” A japánok pedig miközben őket figyelik, pont az ellenkezőjét: „Milyen furcsa, meggondolatlan és vakmerő emberek ezek az idegenek.”