A hímek és a nőstények megkülönböztetéséhez szoktunk, ám legközelebbi rokonainknál, az orángutánoknál sokkal érdekesebb a helyzet. Vannak hímek, nőstények és olyan társak is, akik mintha nem döntöttek volna. Ivarérettek ugyan, külsőre mégsem különböznek a nőstényektől. Mi lehet ennek az oka?
Az orángutánok nagytermetű, rendkívül intelligens emberszabású majmok. Régebben még erdei embereknek is tartották őket, akik szándékosan nem beszélnek, és a fákon ülnek, hogy ne kényszerítsék őket munkára. Ez nem is meglepő, hiszen ezek a főemlősök valóban nagyon hasonlítanak ránk.
A nagy hímek akár 180 centiméter magasra is megnőnek, és közel 80 kilogrammot nyomnak – akár egy átlagos férfi. Vörös szőr borítja őket, nagy pofatájéki kinövéseik, sűrű szakálluk és hatalmas torokzacskójuk van. Néhány egyednél ez egészen a hasukig lóg. A hím ezzel erősíti fel párzási kiáltásait: mennydörgésszerű ordítása kilométerekre elhallatszik a dzsungelben.
Az orángután nőstények jóval kisebbek: mindössze 115 centiméter magasak és 40 kilogrammot nyomnak. Az arcuk is rendezett és kedves, minden feltűnő részlet nélkül. De mint nemrég kiderült, az orángutánoknál létezik még egy hím „típus” is.
Első pillantásra ezek a hímek nagyon hasonlítanak a nőstényekre vagy a fiatalokra. Egy átlagos nőstény orángután méretűek. Nincsenek pofatájéki kinövéseik és torokzacskójuk, erős izomzatuk sincs, amivel a közönség előtt villoghatnának. Legfeljebb ritkás szakálluk nő, olyasmi, mint a serdülők bajusza. A tudósok sokáig egyszerűen ivaréretlen egyedeknek tartották ezeket a hímeket. De mint kiderült, a szaporodási rendszerükkel minden rendben van. A nőstényekre emlékeztető hímek időnként párosodnak a nőstényekkel, és teljesen egészséges utódokat hoznak világra.
A biológiában ismertek olyan esetek, amikor egy faj azonos nemű egyedeinek többféle külső megjelenése is lehet. Ilyen például a díszes gyík. Ennél a fajnál a hímeknek három különböző morfja van, amelyek torokszínükben különböznek: narancssárgák, zöldek vagy kékek. Színük genetikailag meghatározott: a gyíkok nemcsak külsőleg különböznek, hanem eltér a DNS-ük, és ennek megfelelően a természetük és a szokásaik is.
Egy faj eltérő megjelenésének másik oka lehet a hormonális hatás; ez például a páviánoknál is megfigyelhető. Külsőjük a státuszuktól függ. A domináns hímek vörös arccal és fenékkel parádéznak társaik előtt. Az alárendelteknek nincsenek ilyen feltűnő jegyeik. Ha azonban az alfahímet letaszítják a pozíciójából, a feneke gyorsan elhalványul. Az agy jelzi a szervezetnek, hogy többé nem érdemes hivalkodni, különben megtámadhatják.
Az orángutánoknál azonban egyedülálló folyamat zajlik. Úgy tűnik, ilyen nincs egyetlen más emlősfajnál sem. Mindez rekordhosszú gyermekkorukból fakad. Az orángutánkölykök nagyon sokáig nem válnak el az anyjuktól: akár nyolcéves korukig is szopnak. Még az elefántok is négy-öt éves korukra abbahagyják a szoptatást. A fiatal majmok csak 15 éves korukra válnak ivaréretté.
A legtöbb állatnál az érési folyamatot elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan külső változások kísérik. A hormonok hatására nő az izomzat, megjelenik a dúsabb szőrzet és a jellegzetes viselkedés. Az orángutánok azonban látványos kamaszkori változások nélkül válnak ivaréretté. Külsőleg „fiatalos” formában maradnak, miközben képesek párosodni és utódokat nemzeni. Ez az orángutánhímek első típusának lényege: külsőleg örök kamaszok, belül pedig teljes értékű hímek.
Elméletileg minden kamasz hím „kifejlődhetne” egy robusztus példánnyá, pofatájéki kinövésekkel, szakállal és izmokkal. A gyakorlatban azonban ez nem történik meg. Az ok egyszerű: a közelben már van egy ilyen szakállas hím. Az alfahím orángutánok hangos kiáltásokkal jelzik jelenlétüket az egész erdőben, és megjelölik a területüket, így nehéz nem észrevenni őket. Egy domináns hím jelenléte csökkenti a környező hímek hormonális aktivitását, ezért nem igyekeznek túlszárnyalni őt, inkább nem hívják fel magukra a figyelmet. Ez érthető: aki nem látszik vetélytársnak, annak szinte nulla az esélye, hogy a domináns megtámadja. De ha nem tesznek semmit, hogyan jutnak a nőstények közelébe? Erre is van megoldás.
Az első, „kamasz” típusú hímek ravasz stratégiát követnek: megvárják, amíg a domináns elterelődik, elkésik vagy hibázik. Utódaik száma ugyan jóval alacsonyabb, mint az alfahímé. A nőstényekre emlékeztető hímeknek minden útjukba kerülő nősténynél szerencsét kell próbálniuk, de korántsem mindegyikük fogékony éppen a párzásra. Cserébe nincs sok gondjuk: nem kell területet őrizniük, és más alfahímekkel sem kell megküzdeniük. Csak ki kell várniuk a megfelelő pillanatot.
A felszabadulás akkor jön el, amikor az öreg hím visszavonul, megbetegszik vagy elpusztul. A „kamasz orángutánok” ilyenkor egy ideig nyíltan párosodnak a környék nőstényeivel. Ez azonban csak átmeneti: amint a domináns eltűnik, a többiek hormonális állapota megváltozik.
A fiatal hímek ilyenkor mintha felgyorsulnának a növekedésben: tömeget, kinövéseket és arcszőrzetet növesztenek. Erős késztetést éreznek arra, hogy igényt formáljanak az erdő egy részére. Amint egy „kamasz” típusú hím erre az útra lép, nincs visszaút. Testalkata és megjelenése, ezzel együtt pedig párzási viselkedése is megváltozik. Nem trükközve keres többé fogékony nőstényeket, hanem teli torokból ordítva hívja őket a területére.
A teljes átalakulás néhány hónap alatt zajlik le. Évről évre nő a testtömeg, sűrűsödik a szakáll, és zordabbá válik a természetük. A szelíd jófiúból a környék ura és a dzsungel szívtiprója lesz. A nőstények ekkor már maguk keresik a találkozást vele, mert a robusztus hímek vonzóbbak számukra. Az ilyen hímeknek azonban jóval több kötelességük is van.
Először is, már a közlekedés is problémává válik. A domináns hímek kétszer annyit nyomnak, mint a nőstények és a nőstényekre emlékeztető hímek, így fenntartásukhoz legalább kétszer annyi erőforrás kell. Ahhoz, hogy mindig elegendő táplálék álljon rendelkezésükre, területre van szükségük. Ez a második szempont: a robusztus hímek területet tartanak, és megvédik birtokukat a hozzájuk hasonló hímek támadásaitól.
Harmadszor, nem járhatnak többé szabadon nősténytől nőstényig. Az alfahím feladata, hogy megvédje a nőstényeket a többi hím közeledésétől, ami szintén időt és energiát igényel. Sokaknak egyszerűbb megmaradni „anyuci kicsi fiának”, és a nőstények fedezékében folytatni a fajt.
