A 21. század kétségkívül kivételes korszak. Már csak azért is, mert gyakorlatilag minden feladatra létezik valamilyen elektronikus segítőtárs. Robotporszívók, futárrobotok, okoshangszórók (és nem kevésbé okos tévék, konnektorok és izzók), automata kisállat-etetők és önöntöző kaspók a növényeknek – és akkor még nem is beszéltem a különféle vízforralókról, vasalókról és multifunkciós főzőedényekről, amelyeket okostelefonról lehet vezérelni, és több receptet ismernek, mint a világ bármelyik nagymamája!
A modern ember életének szinte minden centiméterét kitölti valamilyen technikai eszköz, amelynek célja, hogy segítse, szórakoztassa, vagy olykor épp felbosszantsa a tulajdonosát. És összességében én személy szerint semmi kivetnivalót nem látok ebben.
Ha van lehetőség arra, hogy bármilyen módon kicsit könnyebbé tegyük az életünket, és megszabaduljunk még egy stresszforrástól, miért ne bíznánk feladataink egy részét az okostechnikára? Elvégre pontosan erre találták ki!
De ez csupán a háztartási elektronika. Akárhogy is nézzük, e feladatok javát az ember saját kezűleg is meg tudná csinálni – a legtöbb esetben egyszerűen csak nincs hozzá kedve. Teljesen más a helyzet azonban, amikor olyan szakmai feladatokról van szó, amelyeket speciális berendezések nélkül egyszerűen lehetetlen megoldani. Ilyenkor lépnek a képbe az igazi vasszörnyek, amelyekről talán még soha nem is hallottál. Pótoljuk hát ezt a hiányt, és nézzünk meg közelebbről néhány elképesztő gépet, amely az ember szolgálatában áll!
Eltűnődtél már azon, hogyan dolgoznak a kotrógépek a hegyoldalakon? Nem ez a legégetőbb kérdés, de amikor építményeket látsz a hegyek magaslatain vagy meredek lejtőkön, óhatatlanul felvetődik: „Mégis hogyan tudtak ott bármit is felépíteni?” Valószínűleg nem kis részben a rendkívül erős sodronykábeleken függő lánctalpas kotrógépek segítségével, amelyeket speciális hidraulikus rendszerrel láttak el, így a gép törzse a kívánt dőlésszögbe állítható!
Léteznek azonban más, mondhatni fejlettebb gépek is az ilyen munkák elvégzésére – például a pókkotrógép. Nem, nem hálót nem lő ki, viszont van négy támasztólába, amelyekkel gond nélkül megáll a meredek hegyoldalakon.
Mindegyik „láb” önállóan mozog, a kezelő pedig pedálok és karok segítségével egyenként mozgathatja őket. Egyébként ebben rejlik ennek a gépnek a legfőbb kezelési nehézsége is.
Cserébe viszont jobban boldogul a 60 fokos lejtőkkel és a másfél méter mély vízben való járással. Ráadásul a pókkotrógép különleges munkák elvégzésére is képes: például vízszintes platókat tud kiásni a hegyoldalakon épületek alapozásához, vagy be tud gázolni a felduzzasztott folyóba, hogy megváltoztassa a víz folyását. Összességében ez a munkagép bármilyen kihívásra készen áll!
A hegyekből ereszkedjünk le a vízhez. Íme a „Pioneering Spirit” (A felfedező szelleme). Egyetértek, a név meglehetősen költőien hangzik, és alighanem jobban passzolna egy kalandregényhez. A „Pioneering Spirit” azonban egy olyan hajó, amelyet kifejezetten olajfúró tornyok szállítására építettek.
Ez a vízi jármű a világ legnehezebb hajójának számít, és kettéosztott törzsét kihasználva úgy mozgatja és telepíti a tornyokat, mint egy gigantikus villástargonca. A hajó 10 másodperc alatt képes 24 000 tonnát megemelni, a maximális teherbírása pedig 48 000 tonna. Ez csaknem 2000 tonnával több, mint a Titanic súlya!
A fúrótorony kiemeléséhez a „Pioneering Spirit” vizet enged a ballaszttartályaiba, és amikor az egész hajó kissé mélyebbre merül a vízben, a szerkezetet a kettéosztott törzs közé helyezik, majd 16 emelőkar hatalmas szorítódugattyúkkal rögzíti alulról.
Ezután a hajó kiszivattyúzza a vizet a ballaszttartályokból, a karok pedig ezzel egy időben kiemelik a platformot a vízből. Ezen műveletek után a „Pioneering Spirit” a kijelölt helyre szállítja a szerkezetet. Egy ilyen hajócska csaknem 3 milliárd dollárba kerül, de a szolgálati évei alatt ez az összeg úgymond már meg is térült.
A „Pioneering Spirit” mellé határozottan felsorakozhat a technika egy másik képviselője is: a NASA lánctalpas szállítójárműve, amelyet rakéták szállítására használnak. Ez a „kicsike” mintegy 3300 tonnát nyom, és amikor útnak kell indítani egy rakétát a floridai Kennedy Űrközpontból, azt először a szerelőcsarnokból a NASA kilövőállására szállítják.
Ezt a feladatot két hatalmas szállítójármű látja el, amelyeket „Hans” és „Franz” névre kereszteltek, és a rakétákat az úgynevezett lánctalpas útvonalon juttatják célba. Begördülnek az összeszerelő üzem épületébe, majd beállnak az alá az indítóállvány alá, amelyre a rakétát szerelték.
Ezt követően a szállítógép állítható felfüggesztése az állványhoz ér, és megemeli azt. Majd a monstrumok 1,5 km/órás sebességgel elindulnak vele a kijelölt úton.
A kilövőálláson a szállító beáll egy 6 támasztólábbal ellátott szerkezetbe, és addig engedi lefelé az állványt, amíg az teljes egészében rá nem támaszkodik. A munkagép csak ezután gördül el, miközben a rakéta várja a kilövést. Alapterületét tekintve „Hans” és „Franz” mintegy háromszor nagyobb egy kosárlabdapályánál, a tömegük pedig 15-szöröse a Szabadság-szoborénak.
A „lángoló rakétáktól” kanyarodjunk el valami hűvösebb irányba: például az Overaasen RS600 hóeltakarító géphez, amelyet a repülőterek kifutópályáinak megtisztítására fejlesztettek ki.
A 11 méteres tolólapja és a hátsó seprőrendszere révén kiérdemelte a világ legnagyobb hóeltakarító gépe címet, 64 km/órás munkasebességével pedig óránként csaknem 500 000 négyzetmétert képes megtisztítani – ami nagyjából 91 futballpályányi terület! Az RS600-nak köszönhetően a repülőgépeknek nem kell tartaniuk a hótorlaszoktól és a pályák eljegesedésétől, így időben felszállhatnak a repülőtérről.
De mi a helyzet akkor, ha kint tombol a zord tél, nekünk mégis útra kell kelnünk – mégpedig vonattal?! A hagyományos síneket egy nagyméretű, ék alakú hóekével takarítják le, amelyet a személyvonathoz rögzítenek, így az a menet során tisztítja meg a pályát a hóakadályoktól. Az ék alakú hóeke azonban legfeljebb 4 méter mély havat tud eltávolítani, a hosszan tartó havazások viszont ennél jóval magasabb réteggel is betakarhatják a vasúti pályát! Mi a teendő ilyenkor?
Alighanem komolyabb felszerelést kell bevetni – például egy 150 tonnás rotációs hókotrót, amelynek 3 méteres forgó vágótárcsája könnyedén hatol át a havon.
A tárcsát motor hajtja, és ahogy a lapátok felkapják a havat, az egy kidobókürtőbe jut, amely messzire hajítja a sínek mellé. A kezelő szabályozni tudja a kidobás irányát arra az esetre, ha az egyik oldalon épületek vagy autók állnának.
Ilyen gépeket már a 19. században is használtak, és bár roppant félelmetes a megjelenésük, biztonságosabbak az ék alakú hóekéknél. Szélsőséges körülmények között a hatékony munkavégzés érdekében a rotációs hókotrók maximum 800 méter/órás sebességgel haladnak.
Ám a lassúságuk és a drága fenntartásuk ellenére a vastag hóval borított vidékeken ez a megoldás jelenti az egyetlen hatékony módszert a vasúti pályák megtisztítására.
Erőteljes gépek nélkül a közművek későbbi lefektetéséhez szükséges árkok és sáncok kiásása is elképzelhetetlen lenne – és ilyenekből is akad bőséggel.
Itt van például a láncos árokásó, amelyet kifejezetten a földben futó vízvezetékek és kábelek árkainak kiásására terveztek. Egy szokásos kézi láncfűrész teljesítménye mintegy 3 lóerő, a láncos árokásóké viszont akár a 600 lóerőt is eléri! Képesek akár 7 méter mély és 2 méter széles árkot is vágni.
Lakóövezetekben viszont nem lehet csak úgy felásni az egész utcát, ezért egy másik géppel, konkrétan egy kőzetfűrésszel kell sokkal keskenyebb árkot nyitni.
A keskeny tárcsának köszönhetően a berendezés teljes ereje jóval kisebb felületre összpontosul, ami lehetővé teszi, hogy a kőzetfűrész keményebb anyagokat is átvágjon, mint a láncos kivitel. Az ilyen gépekkel villany- és telefonvezetékeket, valamint a gyorsabb internetet biztosító optikai kábeleket fektetnek le.
