A mérnöki gondolkodás ambiciózus természetű. Imád nagyban álmodni: összekötni a szárazföldet egy szigettel, százszorosan megelőzni a kort, vagy épp hídból parkot varázsolni.
Ebben a cikkben öt olyan projektet mutatunk be, amelyek mindegyike a jövő ígérete volt. Végül mégis… leckévé váltak. Vagy éppen az emberi naivitás mementóivá.
Sztálin betongigászától a londoni híd-kertig – íme a zsákutcába jutott nagyszabású tervek története. Avagy hogyan vándoroltak milliárdok betonba és vasba úgy, hogy a haszon végül nulla lett.
A szahalini alagút: sztálini álom a Tatár-szoros alatt
1950-ben a Szovjetunióban úgy döntöttek, hogy egy 10 kilométeres, tengerfenék alatti vasúti alagúttal kötik össze a szárazföldet Szahalinnal a Tatár-szoros legkeskenyebb pontján. Sztálin elindította a gigantikus építkezést.
A projektnek egészen konkrét és fontos céljai voltak:
- A hal-, szén- és faszállítmányok biztosítása Szahalinról;
- Csapatok és haditechnika gyors átcsoportosítása a hidegháború miatt. A feszültség ugyanis egyre nőtt Japánnal és az Egyesült Államokkal.
Ráadásul a Távol-Keletet is intenzíven fejleszteni kellett, és ezt Sztálin is pontosan látta. Egyetlen komppal ezeket a feladatokat semmiképp sem lehetett megoldani.
A munkálatok mindkét partról egyszerre rajtoltak el. Olcsó munkaerőt vetettek be: rabokat (akár 8000 embert), valamint további 19 ezer szabadon alkalmazott munkást.
A talajviszonyokat nem vizsgálták ki, a technika elavult volt, a lelkesedés viszont határtalan. Ez nem volt jellemző a Szovjetunióra, hiszen általában nagy hangsúlyt fektettek az előkészítő szakaszra: a számításokra és a tudományos megközelítésre. Itt valamiért mégis rohamtempóban akarták megvalósítani a tervet.
A költség 35 861 619 dollár (kb. 13,6 milliárd Ft) volt; ez mai pénzben mérve nagyjából 31 milliárd dollárnak (kb. 11 780 milliárd Ft) felel meg.
Minden tekintetben gigantikus vállalkozás volt.
Hamarosan súlyos nehézségekbe ütköztek. Kiderült, hogy a meder errefelé teljesen homokos, ami azt jelentette, hogy még sokkal mélyebbre kell ásni a tervezettnél.
Bár a helyszín kedvezőnek és keskenynek tűnt, erős áramlatok nehezítették a munkát, a víz pedig folyamatosan szivárgott a mélyben épülő szerkezetekbe. De még ezeket a problémákat is meg lehetett volna oldani, és a mérnökök javasoltak is alternatívákat.
1953-ban azonban meghalt Sztálin. Vele együtt az ötlet is sírba szállt. Az új vezetés leállította az építkezést, a foglyok amnesztiája pedig munkaerő nélkül hagyta a projektet.
A munka egyre csak húzódott, a megvalósítás rengeteg pénzt és időt követelt. Az új kormánynak pedig egészen más prioritásai voltak.
Ma az építmények egy részét raktárként használják. Az aknákat elárasztotta a víz. A part menti töltések pedig mementóként emlékeztetnek arra, hogy egykor a Szovjetunió a tenger alatt akart építkezni.
Az elképzelés viszont nem halt meg végleg. 2018-ban újra napirendre került a híd vagy alagút terve – de már szerényebb keretek között, ötször olcsóbban. Még egy Hokkaidóig tartó alagút felvetése is szóba jött, de a beszélgetéseknél tovább nem jutottak.
Maginot-vonal: a be nem vált betonoptimizmus
A franciák az első világháború után pontosan ismerték a hadviselés nehézségeit, és elhatározták: nem lépnek kétszer ugyanabba a folyóba. Felhúzták hát a Maginot-vonalat – a betonból, acélból és stratégiai reményekből kovácsolt szörnyeteget.
A német határ mentén mintegy 5800 erődítmény emelkedett – az egyszemélyes bunkerektől a hatalmas erődkomplexumokig, amelyek infrastruktúráját bármelyik föld alatti város megirigyelhette volna.
1929 és 1940 között Franciaország 5 milliárd frankot fektetett a védvonalba (ez mai mércével mérve körülbelül 280 milliárd dollár, kb. 106 400 milliárd Ft).
Hogy érzékeltessük ennek az összegnek a nagyságát: ebből a pénzből 37 ezer T–34-es típusú tankot lehetett volna építeni.
A szovjetek a második világháború alatt összesen 84 ezer T–34-est gyártottak. Vagyis a Maginot-vonal nagyjából ennek a felébe került.
Csakhogy a T–34-esekkel háborút nyertek, nem pedig egyetlen hónap leforgása alatt veszítették el az országot, mint a franciák!
A Maginot-vonalat a kor legmodernebb vívmányaival szerelték fel. Odabent villanyáram, liftek, orvosi blokkok, a lőszerszállítást segítő vasúthálózat, valamint akár 3,5 méter vastag betonfalak kaptak helyet, amelyeket úgy terveztek, hogy ellenálljanak a 420 milliméteres lövedékek becsapódásának. Nem is védelmi vonal volt, hanem egy csempézett, föld alatti hadsereg.
A terv gyönyörű volt. Akárcsak a bukás
Az elgondolás a következő volt: feltartóztatni a német offenzívát a csapatok mozgósításáig. Ezután a fő hadszínteret Belgiumba áthelyezni, miközben az ipari régiók teljes védelem alatt maradnak.
A németek udvariasan bólintottak, majd megkerülték az egészet az Ardenneken keresztül, amelyet a franciák járhatatlannak tartottak a páncélosok számára.
Hitler hadserege végül egyszerűen kikerülte a vonalat, pont úgy, ahogy az ember kikerül egy pocsolyát a cipőjében. A francia védelem büszkén tartotta az állásait, a katonák kávézgattak és croissant-t ettek, de mindez teljesen felesleges volt, miközben az ellenség hátba támadta őket. 1940-re a morál fagypont alá zuhant, a helyőrségek pedig harc nélkül adták meg magukat.
A sors iróniája, hogy a Maginot-vonal egyetlen erődjét sem vették be rohammal. Mindegyik csak Franciaország fegyverletétele után esett el.
Persze 19 német hadosztály valóban elakadt a vonalnál, így a franciák azzal érveltek, hogy részben elérte a célját. Összességében nézve viszont óriási kudarc volt, hiszen a stratégia semmilyen eredményt nem hozott.
A háború után az erődítmények egy részét raktárként és parancsnokságként hasznosították, később pedig múzeumokká alakították át őket. Ma a Maginot-vonal népszerű turisztikai célpont.
A város, ahová sosem költöztek be az emberek
Építettél már szép kis házat LEGO-ból, amit aztán te vagy a gyerekeid soha nem „laktatok be”? Egyszerűen félretettétek a játékot a sarokba.
Nos, a kínaiak is építettek egyet. Csakhogy nem műanyagból, hanem üvegből, betonból és hárommilliárd dollárból (kb. 1 140 milliárd forintból). Üdvözlünk Hsziangjünben – az európai építészetű, parkokkal teli, ám teljesen üres utcájú szellemvárosban.
Úgy emlegetik, mint a jövő városát, amely máris a múlté lett.
Álmok „all inclusive” stílusban
Minden ígéretesen indult. A kínai építési láz kellős közepén, 2013-ban vette kezdetét a megaprojekt Hopej tartományban. A beruházók exkluzív európai paradicsomot ígértek lakónegyedekkel, parkokkal, üzleti központokkal és szállodákkal. A terület 7,2 négyzetkilométert tett ki, amelynek 55%-át zöldfelületnek szánták. Nyugati dizájn, álomszerű hangulat, és természetesen az álmokhoz mért árak.
A befektetőket szinte seprűvel sem lehetett volna elhessegetni. Ám ahogy az lenni szokott, az álom gyorsan ütközött a valósággal. A fejlesztő pénzhiánnyal szembesült, eladósodott, majd... köddé vált, hátrahagyva a takaros épületeket, amelyekben senki sem akart lakni.
Miért nem jött össze a projekt?
A fő ok a kínai gazdaság túlbecsülése volt, többek között a külföldi befektetők részéről. Ha konkrétumokra bontjuk le a helyzetet:
Pénzügyi csőd. A kiadások jócskán meghaladták a kalkulációkat. A projekt masszív mínuszba fordult, a cég pedig bíróság elé került.
A kereslet túlbecsülése. A helyiek nem rohantak az elit negyedekbe lakást vásárolni. Az árak csillagászatiak voltak, munkalehetőség pedig nem akadt a környéken.
Piaci változások. A szárnyaló kínai gazdasági növekedést megtorpanás váltotta fel. Az építészeti csodák kevésbé bizonyultak kifizetődőnek, a befektetők pedig sokkal óvatosabbá váltak.
Hsziangjün végül valódi kulisszaváros maradt. Csinos díszletcsomagolás – emberek nélkül. Az apartmanok állnak, de senki sem lakik bennük. A parkok zöldellnek, de nem hallani bennük gyerekkacajt. És éttermeket sem kapkodnak nyitni: ugyan ki térne be, talán a vaddisznók vagy a mókusok?
Hsziangjün így az utazóbloggerek és a fotósok felkapott célpontjává vált. A makulátlanul kikövezett utcákon úgy sétálhatsz végig, hogy egyetlen teremtett lélekkel sem találkozol. Tökéletes díszlet egy posztapokaliptikus forgatáshoz. A helyi hatóságok semmit sem terveznek kezdeni vele – túl drága, és már régen túl késő. Ebben pedig van egy sajátos kordokumentum-jelleg: még a túlnépesedett Kínában is fel lehet húzni egy olyan várost, amely puszta díszlet marad.
Zöld híd a Temze felett
London ért a látványteremtéshez. A piros emeletes buszok, a Tower, a Big Ben – minden utazási magazin kötelező borítóképei. Nem csoda, hogy amikor 2013-ban bejelentették a Temze feletti „zöld hidat”, a közönség azonnal felkapta a fejét.
A Garden Bridge projekt a tervek szerint nem szimpla gyalogoshíd lett volna, hanem egy folyó felett átívelő park fákkal, padokkal és bokrokkal.
Az ötlet Joanna Lumley színésznő fejéből pattant ki, és London akkori polgármestere, Boris Johnson is beállt mögé. Azt állították, a hajdani magasvasúti pályán megvalósult New York-i park ihlette őket. Hozzunk létre mi is egy természetközeli ösvényt a metropolisz kellős közepén! Papíron mesés elképzelés. A gyakorlatban egy feneketlen lyuk a költségvetésen.
A híd hosszát 366 méterre tervezték, és mintegy 270 fát ültettek volna rá.
A projektre 200 millió fontot (kb. 96 milliárd Ft-ot) szántak, ebből 60 milliót (kb. 29 milliárd Ft-ot) közpénzből, a fennmaradó részt magánadományokból. Csakhogy a magánadományozók a nagy lendület után hamar visszakoztak: az összegnek még az egyharmada sem jött össze.
A pénzt viszont rendkívül bátran költötték:
- 9 millió font (kb. 4,3 milliárd Ft) (!) ment el kizárólag a látvány- és kiviteli tervekre.
- 417 ezer fontot (kb. 200 millió Ft-ot) tapsoltak el egyetlen díszvacsorára.
- 161 ezer fontba (kb. 77 millió Ft-ba) került a projekt weboldala.
A kivitelezésen felül a híd fenntartása is évi körülbelül 4 millió fontot (kb. 1,9 milliárd Ft-ot) emésztett volna fel. Amikor az új polgármester, Sadiq Khan hivatalba lépett, megtagadta a további költségek vállalását. E nélkül nem kaphatták meg az építési engedélyt, így a projekt végleg elvérzett.
Mi maradt utána?
Elköltöttek 53 millió fontot (kb. 25,4 milliárd Ft-ot), és építettek... semmit. Legalább maradt néhány szép grafika és egy méregdrága vacsora emléke.
IBM Stretch: egy szédítően gyors szuperszámítógép
A 20. század közepe. Az Egyesült Államok a tudományos és katonai fegyverkezési láz csúcsán ég. A Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium hatalmas számítási kapacitást keres a magreakciók szimulálásához. Az IBM, az akkori iparági vezető megígéri: készít egy olyan masinát, amely százszor gyorsabb lesz minden elődjénél. Így indult el a Stretch projekt (IBM 7030).
A gépet sorozatban akarták értékesíteni komoly megrendelőknek – a nagyvállalatoktól kezdve a kormányzati szerveken át az akadémiai kutatóintézetekig.
A Stretch annyit nyomott, mint egy megtermett teherautó: 35 tonnát. 169 ezer tranzisztor működtette, 32 MB memóriája volt, és 100 kW áramot fogyasztott. Az architektúrája évtizedekkel előzte meg a korát:
- 64 bites rendszer (a 60-as évek elején!).
- Memóriavédelem, párhuzamos feldolgozás, utasítás-előrejelzés.
A valóság azonban könyörtelennek bizonyult: a szuperszámítógép teljesítménye a tervezettnek csak a harmada lett. A rábízott feladatokkal nem boldogult, a megrendelők pedig sorra mondták vissza a megrendeléseiket.
A szuperszámítógép árát felére, 7 millió dollárra (kb. 2,6 milliárd Ft-ra) csökkentették, ám mindössze kilenc példányt sikerült értékesíteni belőle.
A történelmi küldetését mégis betöltötte. A Stretch lett a teljes modern informatikai világ bölcsője. Az architektúrája alapozta meg az IBM System/360-at, azon keresztül pedig ott él az asztalodon pihenő minden egyes processzorban.
Minden olyan technológiai alap, ami ma magától értetődő a számítástechnikában, ebből a gigászi fiaskóból nőtt ki.
Ezekre a történetekre visszatekintve persze könnyű mosolyogni: lám, milyen pazarlók és túlbuzgók voltak. Ha azonban a mélyére nézünk, mindegyikben felfedezhető valami mélyen emberi: az olthatatlan vágy, hogy átlépjünk a láthatáron.
A tudomány és a civilizáció részben éppen a hibákból építkezve halad előre. Levágja a járhatatlan ösvényeket, és újragondolásra késztet. A romokon pedig új, életképes projektek születnek, amelyek jobbá teszik a világot.
Ez az evolúció működés közben! Csak épp nem a növény- és állatvilágban, hanem a közös, nagy emberi történelmünkben.
