Szülőként az ember szíve szerint ellenezné, hogy a gyermeke fizikai munkával sanyargassa magát tinédzser korban, de a helyzet az, hogy esetenként bizony olyan komoly nevelő hatása lehet, amit a szülők sem képesek helyettesíteni.
Az alábbiakban most egy rövid történetet, egészen pontosan egy élménybeszámolót hoztunk nektek egy olyan embertől, akinek az egész élete megváltozott a diákként végigszenvedett kemény és fárasztó fizikai munka hatására. A tanulságot pedig mindenki úgy vonja le belőle, ahogy szeretné.
Bár fiatal voltam, nem voltam teljesen hülye. A raktárigazgató mondta, hogy az első hetet ingyen kell dolgoznom, és ha beválok, akkor onnantól tud majd fizetést adni nekem, de akkor is majd csak hó végén, mint az összes többi munkásnak. Ó, remek! Akkor tulajdonképpen ingyen dolgozhatok egy hétig és igazából még nekem plusz költség, mivel be is kell járnom a munkahelyre, ételt-italt venni, stb. Nevettem egy jót, majd fogtam magam és elindultam hazafelé.
Pár háztömbnyire lehettem otthonról, amikor hallottam, hogy egy platós teherautó sofőrje hangosan ordibál valakivel telefonon: „nem hiszem el, hogy neked is pont most kell ezt csinálnod velem! hogy dolgozzunk így tovább?!”. Kíváncsi természet voltam, így hát odamentem hozzá, elmeséltem a történetemet és megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben. Szó szót követett, a fickó végül állást kínált nekem.
Közölte, hogy minden nap fog majd fizetni, így azonnal elfogadtam az állást, másnap már kezdtem is. Nagyon korán keltem reggel, ötkor már készülődtem: teát főztem, szendvicseket készítettem, és elmentem otthonról még mielőtt a család többi tagja felébredt volna. A munka egyszerű volt, de nagyon nehéz: habarcsot, homokot, cementet, téglát és egyéb dolgokat kellett hordani.
Fél 6-kor kapcsoltuk be a betonkeverőt, és minden nap délután 1-3 óra körül volt az első szünet. Volt olyan persze, hogy a főnök elugrott valamiért, olyankor azonnal kihasználtam az időt és az építkezés különböző pontjain pihentem. Az első hét végére olyan fáradt voltam, hogy az egyik nap hazafele konkrétan állva elaludtam a buszon. Rájöttem, hogy ilyen lehet az élet a pokolban.
Sokat beszélgettem a kollégáimmal, akik közül többen már 6 éve dolgoztak ezen a helyen – el sem tudtam képzelni, hogy bírják...de látszott rajtuk, hogy nehezen. Végül másfél hónapot dolgoztam az építkezésen, mire végre összegyűlt a pénzem a hőn áhított nyaralásra, plusz még egy kis felesleg is. Életem legnehezebben megkeresett pénze volt.
Ettől a pillanattól kezdve azonban minden egyes forintot értékelni kezdtem, és amikor csak lehetett, a barátaimat is arra tanítottam, hogy becsüljék meg a pénzüket. Végül elutaztunk nyaralni a srácokkal, ahol egy hetem volt rá, hogy teljesen átértékeljem az életem. Rájöttem, hogy én nem akarok ilyen munkát végezni egész életemben, amire pedig egyetlen megoldás létezik számomra: a tanulás.
Szeptembertől egy egészen új én ült vissza az iskolapadba…a tanárok is többször megjegyezték, hogy mintha kicseréltek volna engem a nyáron – és az igazat megvallva én is úgy éreztem. Jelentősen feljavítottam az iskolai tanulmányaimat, melynek eredményeképpen később felvételt nyertem egy remek egyetemre. Azóta már azt is befejeztem és van egy remek állásom, amit szeretek is. Furcsa belegondolni, hogy vajon milyen irányba ment volna az életem akkor, ha nincs ez a nyári munka 15 éves koromban, és tovább folytatom a lézengést és az iskolakerülést.
