Régi amerikai filmekben gyakran feltűnik egy különös építmény: egy látszólag teljesen hétköznapi híd, amelyet tetővel fedtek be, mintha csak egy pajta vagy lóistálló lenne. Mondhatnád, hogy ehhez felesleges bármiféle magyarázat, hiszen a tető nyilván azért kell, hogy ne ázzon el alatta semmi – nem igaz?
De miért érte volna meg az időt és a fáradságot, hogy még egy külön tetőt is felhúzzanak a híd fölé? Hiszen az utazó legfeljebb öt percet – vagy még kevesebbet – tölt alatta. A befektetett munka látszólag egyáltalán nem áll arányban az eredménnyel. A valóság azonban ennél sokkal érdekesebb.
A fedett hidak leginkább Új-Angliában (például New Hampshire-ben) és az amerikai Közép-Nyugaton (például az iowai Madison megyében, ahonnan A szív hídjai című film híres hídjai is származnak) váltak ismertté. A 19. században ezeken a vidékeken szinte mindenütt épültek ilyenek, de természetesen Európában és Kínában is léteztek hasonló szerkezetek. Mindezeket a helyeket egy fontos szempont kötötte össze: a minőségi faanyag meglehetősen drága volt, és akkoriban még nem tudták megfelelően tartósítani. Eközben az öntöttvas vagy más, ipari célra alkalmas építőanyag ára szintén rendkívül magas volt.
Teljesen logikus, hogy ha az alapanyag költséges, és maga a hídépítés is rengeteg munkával jár, akkor az építők szeretnék a lehető legtovább megóvni a szerkezetet. Hatékony impregnálószereket akkoriban még nem tudtak előállítani, és bár a korabeli faanyag kiváló minőségű volt, a természetes tulajdonságait nem tudta meghazudtolni – vagyis ugyanúgy érzékenyen reagált a zord időjárási hatásokra és a nedvességre.
A tető legfőbb célja tehát az volt, hogy megvédje a tartószerkezet faanyagát az esőtől és a hótól. Nem az utazók kényelmét szolgálta, hanem magát a hidat óvta a pusztulástól.
A hídépítő mérnökök szerint egy nyitott fahíd élettartama mindössze 20 év körül mozog, míg egy fedett fahíd akár 100 évig, vagy még tovább is épségben fennmaradhat.
Bármilyen híd tervezésénél kulcsfontosságú tényező az a terhelés, amelyet az útfelületnek el kell bírnia. Ha egy hídnak nincs teteje, számolni kell a ráhulló hó súlyával is, ami megdöbbentően nagy lehet. A keményebb teleken egyáltalán nem ritka, hogy a vastag hótakaró pusztán a súlyával összeroppantja a hétvégi házak vagy melléképületek gyengébb előtetőit és verandáit. Képzeld csak el, mekkora terhelés nehezedik egy hídra, amikor a felhalmozódott hó megszívja magát nedvességgel, és a téli hónapokban senki sem takarítja le. Azok a gerendák és deszkák, amelyek normál esetben gond nélkül elbírnak egy lovas szekeret, egy ilyen tartós, többtonnás nyomást már nem biztos, hogy elviselnek.
Ha viszont a hídpályát meredek nyeregtető védi, amelyről a hó könnyedén lecsúszik, a szerkezetre nehezedő terhelés jelentősen csökken. Ráadásul így magával a faanyaggal is spórolni lehetett, hiszen elegendő volt kisebb keresztmetszetű gerendákat beépíteni.
És persze akadt még egy szempont, amely végső soron mégiscsak az utazók kényelmét és biztonságát szolgálta. Mivel a folyók felett átívelő hidak – akárcsak a mai autópályák felüljárói – fokozottan ki vannak téve a jegesedésnek, a tető nagyrészt megakadályozta, hogy az úttesten veszélyes jégréteg alakuljon ki.
Mondhatnád erre, hogy jég a sima úton is keletkezik, de a folyók felett más a helyzet. Ha a víz gyors sodrású és nem fagy be, a párolgás télen is folyamatos. A magas páratartalom a kemény fagyban jégkristályokká alakul, és ez a keverék elkezd visszahullani, amint elér egy bizonyos tömeget. A jelenség nagyon hasonlít az ónos esőhöz. Aki találkozott már vele, pontosan érti a probléma lényegét: az így kialakuló jégréteg tükörsima, a felületén maradó nedvesség miatt pedig szinte teljesen megszűnik rajta a tapadás.
Ha viszont a híd felett tető van, jóval kisebb az esélye annak, hogy ez a veszélyes jégréteg kialakuljon az úttesten, ahogy annak is, hogy a lerakódott hó megolvadjon, majd tükörjéggé fagyjon. Amikor az ember gumiabroncs nélküli, vasalt fakerekű szekérrel közlekedett egy ilyen jeges szakaszon, könnyen úgy érezhette magát, mintha szánkón vagy korcsolyán csúszkálna. A tetőnek tehát közlekedésbiztonsági szempontból is megvolt a maga haszna.
