Közismert tény, hogy a mérsékelt övi fáknál jól kivehetők az évgyűrűk. Ez a határozott évszakváltozásoknak köszönhető: tavasszal és nyáron a fa aktívan növekszik, ősszel és télen pedig leáll. Ez éles kontrasztot hoz létre a faanyag világos (laza) és sötét (tömör) részei között, ami a törzs keresztmetszetén is gyönyörűen látható.

De mi a helyzet azokkal a fákkal, amelyek olyan éghajlaton élnek, ahol nincs tél, és egész évben nyár van? Vannak egyáltalán évgyűrűik a trópusi fáknak?
A trópusokon a hőmérséklet és a páratartalom egész évben viszonylag stabil. Éppen ezért a fatest új sejtjeinek képződése folyamatos, nincsenek markáns leállási időszakok. A rétegek közötti határok sokszor még mikroszkóp alatt is szinte megkülönböztethetetlenek.
Az az elterjedt nézet azonban, miszerint a trópusi fák folyamatosan nőnek, és egyáltalán nem képeznek évgyűrűket, csak részben igaz. A fák fejlődését ugyanis ott sem pusztán a „stabil” klíma, hanem az éghajlat (például a csapadék) szezonalitása befolyásolja.

Az egyenletes csapadékú, kifejezett évszakok nélküli területeken sok fafaj faanyaga viszonylag egyenletesen gyarapszik, így a szemmel látható évgyűrűk valóban hiányozhatnak. Az alföldi trópusi esőerdők fáinak többségénél például egyáltalán nincsenek évgyűrűk.
Botanikai szempontból a pálma egyszikű növény, így számos tulajdonsága alapján közelebb áll a fűfélékhez, mint a hagyományos fákhoz.
Ahol azonban kifejezett száraz évszak vagy rendszeres áradás fordul elő, ott sok trópusi fa (különösen a lombhullatók) határozott évgyűrűket képez. A kutatások szerint a trópusi fajoknál az évgyűrűk képződése szorosan összefügg a szárazsággal, illetve a vízszint szezonális ingadozásával. A tíkfa (Tectona grandis) például a három hónapos száraz évszak hatására jól kivehető évgyűrűket növeszt.

Valójában viszonylag kevés olyan fa létezik, amelynél teljesen hiányoznak az évgyűrűk. Ezeket az alábbi kategóriákba sorolhatjuk:
Egyszikű növények, amelyek anatómiailag képtelenek évgyűrűket képezni
Ez a legegyértelműbb kategória. A pálmák, a cikászok és a kaktuszok (például a híres saguaro kaktusz) különleges felépítésű egyszikűek, amelyek nem képeznek másodlagos fás szövetet (xilémet). Törzsük főként elsődleges szövetekből áll és a klasszikus értelemben nem vastagszik, így az „évgyűrű” fogalma egyáltalán nem is értelmezhető náluk.
Trópusi fajok elmosódott vagy szabálytalan évgyűrűkkel
A nedves trópusokon, ahol nincsenek élesen elváló száraz és esős évszakok, a fák növekedése szinte egyenletes, így sok faj nem képez határozott évgyűrűket. Egy malajziai természetes erdő fáit vizsgáló kutatás során kiderült, hogy a vizsgált 27 fafaj közül 10-nél teljesen hiányoztak a gyűrűk, 17 esetben pedig egyszerűen értelmezhetetlenek voltak (például megszakadtak vagy úgynevezett álgyűrűket alkottak).

Még ha kivehetők is bizonyos gyűrűk, azok nem feltétlenül évenként alakulnak ki. A központi Amazonas-medencében például sok fánál nem jönnek létre anatómiailag egyértelmű évgyűrűk, így a tudósoknak oxigénizotóp-elemzéshez kell folyamodniuk a szezonális növekedés nyomon követéséhez. A hatalmas eukaliptusz (Eucalyptus grandis) esetében a keresztmetszet világos és sötét sávjai nem mindig követik le a tenyészidőszakot, ezért az éves növekedést nagyon nehéz pusztán a rétegek leszámolásával megállapítani.

Fajok, amelyeket tévesen tartanak „évgyűrű nélkülinek”
Gyakran előfordul, hogy az évgyűrűk rendellenes szerkezetét tévesen a gyűrűk hiányának gondolják. Íme néhány érdekes példa:
- Karéliai nyír: Ennek a fának a híres, „márványos” mintázata a kambium egyenetlen osztódásából adódik. Bár az évgyűrűk jelen vannak, annyira görbültek, megszakítottak és egymásba fonódóak, hogy a hagyományos módszerrel szinte lehetetlen őket megszámolni.

- Mangrovefélék: Sokáig úgy hitték, hogy az ázsiai mangrovének (Rhizophora mucronata) nincsenek évgyűrűi. A modern vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy bár nagyon halványan, de léteznek évgyűrűi. Igaz, a rendkívül lassan (évente kevesebb mint 0,5 millimétert) növő fajoknál így is nagyon nehéz a pontos kormeghatározás.
A majomkenyérfák (baobabok) különleges esete

A baobab, vagyis az afrikai majomkenyérfa (Adansonia digitata) a kontinens száraz, szavannás területein él, és látható évgyűrűket képez. A gigantikus, idős példányok esetében azonban ezen gyűrűk megszámlálása és a kormeghatározás több okból is szinte lehetetlen küldetés:
- Anomáliák a gyűrűképződésben: A kutatások rávilágítottak, hogy a majomkenyérfáknál az évgyűrűk képződésének gyakorisága a környezeti feltételektől és a fa korától függően évi 0,42 és 6,7 gyűrű között ingadozhat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy gyűrű egyáltalán nem biztos, hogy egy évet jelent.
- Kimaradt és álgyűrűk: A baobaboknál gyakoriak azok az évek, amikor egyáltalán nem nő évgyűrűjük, míg máskor egyetlen szezon alatt akár több is kialakulhat.

- A növekedés teljes leállása: A majomkenyérfa egyedülálló jelenséget produkál: a törzse akár évszázadokra is teljesen leállhat a vastagodással, miközben maga a fa vígan él, virágzik és gyümölcsöt terem. Ilyenkor a faanyag külső rétegei is megdöbbentően idősek lehetnek, ami teljesen fals eredményt ad a számlálásnál.
- Üregek és összenőtt törzsek: Az öreg példányok belseje a természetes korhadás miatt gyakran teljesen odvas, vagy ami még trükkösebb: több, különböző nemzedékhez tartozó, összenőtt törzsből állnak. Ilyenkor a gyűrűk számlálása az üregek miatt hiányos lesz, vagy pont ellenkezőleg: túlzó, ha a különböző törzsek gyűrűit egyetlen faként adják össze.
Hogyan tudják mégis meghatározni a baobabok korát?
Mivel a klasszikus évgyűrű-számlálós módszer a majomkenyérfáknál csődöt mond, a modern tudomány a radiokarbonos kormeghatározást hívta segítségül. A folyamat nagyjából a következőképpen néz ki:
- Egy speciális fúró segítségével apró famintákat vesznek a törzsből.
- A laboratóriumban megmérik a mintában található radioaktív szén-14 és a stabil szén-12 izotópok arányát.
Persze azért itt is akadnak buktatók. Mivel a légkör szén-14 koncentrációja az idők során folyamatosan változott (a 20. század közepén végzett nukleáris fegyverkísérletek pedig különösen felborították ezt az arányt), a minták korát csak néhány évtizedes hibahatárral tudják belőni.

Két híres példa a kormeghatározásra
- A zimbabwei „Nagy Fa” (Big Tree): A radiokarbonos vizsgálatok kiderítették, hogy ez a hatalmas óriás valójában több törzsből áll, ráadásul három teljesen eltérő generációból. A legidősebb törzsrész kora nagyjából 1150 (± 50) év.
- A dél-afrikai Glencoe baobab: Ebből a fából származó legidősebb minta korát megközelítőleg 1835 (± 40) évre becsülték a szakértők, amivel hivatalosan is a világ egyik legidősebb, tudományosan igazolt korú fájává lépett elő.
A majomkenyérfák tökéletes példái annak, hogyan tudja az anyatermészet alaposan megtréfálni a kutatókat. Mióta a tudomány átállt a radiokarbonos vizsgálatokra, kiderült, hogy ezek a gigantikus fák messze nem élnek annyit, mint azt korábban gondolták. A több ezer éves legendák helyett az átlagéletkoruk „csupán” 1000-1500 év körüli, és csak a legritkább, legkülönlegesebb példányok közelítik meg a bűvös kétezer éves határt.






