Mindenki tudja, hogy a mérsékelt égövi fáknál jól megkülönböztethetők az évgyűrűk. Ez a határozott szezonalitásnak köszönhető: tavasszal és nyáron a fa aktívan növekszik, ősszel és télen pedig leáll a növekedés. Ez éles kontrasztot hoz létre a gyűrű világos (laza) és sötét (tömör) részei között, ami jól látható a keresztmetszeten.
De mi a helyzet az évgyűrűkkel az olyan éghajlaton élő fáknál, ahol nincs tél, ahol egész évben nyár van? Vannak-e egyáltalán évgyűrűik a trópusi fáknak?
A trópusokon a hőmérséklet és a páratartalom egész évben viszonylag stabil marad. Ezért a fatest új sejtjeinek képződése folyamatosan, markáns leállási időszakok nélkül zajlik. A rétegek közötti határok még mikroszkóp alatt is szinte megkülönböztethetetlenné válnak.
Az az elterjedt nézet azonban, miszerint a trópusokon a fák folyamatosan nőnek és egyáltalán nem képeznek gyűrűket, csak részben igaz. A fákra ott ható fő tényező ugyanis nem maga a „stabil” éghajlat, hanem annak szezonalitása.
Az egyenletes csapadékú és kifejezett évszakok nélküli területeken sok fajnál a faanyag viszonylag egyenletesen gyarapszik, és a szemmel látható gyűrűk hiányozhatnak. Az alföldi trópusi esőerdők fáinak többségénél nincsenek évgyűrűk.
Botanikai szempontból a pálma egyszikű növény, és számos tulajdonsága alapján közelebb áll a fűfélékhez, mint a fákhoz.
Ahol kifejezett száraz időszak vagy rendszeres áradások fordulnak elő, sok trópusi fa (különösen a lombhullatók) határozott évgyűrűket képez. A kutatások azt mutatják, hogy az évgyűrűk képződése a trópusi fajoknál szorosan összefügg a szárazsággal, valamint a vízszint szezonális változásaival. Például a tíkfa (Tectona grandis) a három hónapos száraz évszak körülményei között jól kivehető évgyűrűket növeszt.
Kevés olyan fa létezik, amelynél teljesen hiányoznak az évgyűrűk. Ezeket több kategóriába lehet sorolni.
Egyszikű növények: anatómiailag képtelenek gyűrűket képezni
Ez a legegyértelműbb kategória. A pálmák, cikászok és kaktuszok (például a híres szaguaró) az egyszikűek közé tartoznak, különleges felépítésűek, és nem képeznek másodlagos xilémet (fatestet). Törzsük főként elsődleges szövetekből áll, és nem vastagszik, így maga az „évgyűrű” fogalma sem alkalmazható rájuk.
Trópusi fajok elmosódott vagy szabálytalan évgyűrűkkel
A nedves trópusokon, ahol nincsenek élesen elváló száraz és esős évszakok, a fák növekedése szinte egyenletes, így sok faj nem képez határozott évgyűrűket. Egy malajziai fákat vizsgáló kutatás kimutatta, hogy egy természetes erdő 26 faja közül 10-nél teljesen hiányoztak a gyűrűk, 17 fajnál pedig meghatározhatatlanok voltak (megszakítottak, álgyűrűk stb.).
Még ha láthatók is a gyűrűk, nem feltétlenül évenkéntiek. Például a központi Amazonas-medencében sok fánál nem alakulnak ki anatómiailag határozott évgyűrűk, és a tudósoknak oxigénizotóp-elemzéshez kell folyamodniuk a szezonális változások nyomon követésére. Az Eucalyptus grandisnál a keresztmetszet világos és sötét sávjai nem mindig felelnek meg a tenyészidőszaknak, ezért nehéz közvetlenül a rétegekre támaszkodni az éves növekmény megszámlálásakor.
Vannak olyan fajok, amelyeket tévesen tartanak „gyűrű nélkülinek”
Néha a gyűrűk rendellenes szerkezetét vélik a „gyűrűk hiányának”. Néhány példa:
- Karéliai nyír. Faanyagának híres „márványos” mintázata a kambium egyenetlen osztódásából adódik; a gyűrűk jelen vannak, de görbültek, megszakadnak és egymásba fonódnak, ezért a megszokott módon nehéz őket megszámolni.
- Mangrovefélék. Korábban úgy vélték, hogy a Rhizophora mucronata nem rendelkezik évgyűrűkkel, a kambium jelölésével végzett kísérletek azonban igazolták a halvány évgyűrűk meglétét, bár a lassan növő fajoknál (kevesebb mint 0,5 mm/év) csökken a kormeghatározás megbízhatósága.
A baobabok – különleges eset
A baobab (Adansonia digitata) Afrika szezonálisan száraz szavannáin él, és látható gyűrűket képez. A hatalmas és idős fák esetében azonban ezen gyűrűk megszámlálása a kormeghatározáshoz több okból is szinte lehetetlen:
- Gyűrűképződési anomáliák. Kutatások igazolták, hogy a baobaboknál a gyűrűképződés átlagos gyakorisága a körülményektől és a fa korától függően évi 0,42 és 6,7 gyűrű között változhat. Ez azt jelenti, hogy egy gyűrű nem feltétlenül felel meg egy évnek.
- Kimaradt és álgyűrűk. A baobaboknál gyakran előfordulnak olyan évek, amikor egyáltalán nem képződik gyűrű, vagy éppen ellenkezőleg, egyetlen szezon alatt több gyűrű is kialakul.
- A növekedés leállása. A baobab egyedülálló jelenség a fák között: törzse akár évszázadokra teljesen leállhat a vastagságbeli növekedéssel, miközben a fa tovább él, virágzik és terem. A faanyag külső rétegei rendkívül idősek lehetnek, ami megtévesztő a számlálás során.
- Üregek és összenőtt törzsek. Az öreg baobabok belseje gyakran odvas (természetes korhadás miatt), vagy több, különböző nemzedékhez tartozó összenőtt törzsből állnak. Ilyenkor a gyűrűk számlálása vagy hiányos (az üreg miatt), vagy túlzó (ha a különböző törzsek gyűrűit egyetlen faként számolják).
Hogyan határozza meg a dendrokronológia a baobabok korát?
Mivel a klasszikus kormeghatározás a baobaboknál nem működik, a modern tudomány a radiokarbonos kormeghatározást alkalmazza. A módszer a következőképpen működik:
- A baobab törzséből fúró segítségével kis famintákat vesznek.
- A laboratóriumban megmérik a radioaktív szén-14 izotóp és a stabil szén-12 arányát.
Ám itt is akadnak nehézségek. Mivel a légköri C-14 koncentrációja változott (és különösen jelentősen módosult a 20. század közepén végzett nukleáris fegyverkísérletek nyomán), a minta kora csupán néhány évtizedes pontossággal határozható meg.
Példák a datálásra
- A zimbabwei „Nagy Fa”. A radiokarbonos vizsgálat kimutatta, hogy ez az óriás több törzsből áll, amelyek három különböző generációhoz tartoznak. A legidősebb törzs körülbelül 1150 ± 50 éves.
- A dél-afrikai Glencoe baobab. A legidősebb minta korát 1835 ± 40 évre becsülték, ami a világ egyik legidősebb, pontosan datált fájává teszi.
A baobabok ékes példái annak, miként téveszthet meg egy dendrokronológust egy állítólagos évgyűrűkkel rendelkező fa. Amikor ezt felismerték, valódi koruk meghatározására a tudomány a radiokarbonos módszert kezdte használni, és kiderült, hogy ezek a fák nem több ezer évig élnek (ahogyan korábban gondolták), hanem átlagosan mintegy 1000–1500 évig, bár egyes példányok megközelíthetik a kétezer éves határt.
