Az év, amikor a tél után mindjárt az ősz köszöntött be – a klimatológusok az 1816-os évet tartják a meteorológia történetének legkülönösebb esztendejének.
A nyár akkoriban gyakorlatilag elmaradt: a meleg napok helyett szűnni nem akaró eső zúdult az égből, júniusban havazott, júliusban pedig olyan kemény fagyok jöttek, hogy a gyerekek a befagyott tócsákon korcsolyáztak. Ez a szélsőséges időjárás Nyugat-Európa-szerte és az Egyesült Államok területének felén is általános volt. Utóbbi helyen az 1816-os évet csak úgy emlegették: „ezernyolcszáz, halálra fagyva” (Eighteen Hundred and Froze to Death).
És még hagyján, ha csak a napsütés és a meleg hiányzott volna – szinte mindannyian emlékszünk szokatlanul hideg nyarakra. Itt azonban valami egészen másról volt szó: Európában szinte a teljes termés odaveszett, ami súlyos élelmiszerhiányhoz és mindent elsöprő éhínséghez vezetett. Mivel hazájukban már nem jutottak élelemhez, az emberek vitorlásokra szálltak és az Újvilág felé vették az irányt, mit sem sejtve arról, hogy ott is ugyanez a sors vár rájuk. Éhség, hideg, a kontinensen végigsöprő járványok és rendkívül magas halálozás – mi okozta ezt a különös időjárási apokalipszist 1816-ban?
Az emberek persze hajlamosak voltak isteni beavatkozást, egészen pontosan a bűneikért járó büntetést látni a történtekben – bűnből pedig akadt bőven az emberiség számláján. A tudósok eközben tanácstalanul tárták szét a karjukat, mivel képtelenek voltak megérteni az időjárási anomália természetét.
A rejtély megfejtésére több mint száz évet kellett várni: 1920-ban William Jackson Humphreys amerikai fizikus és klimatológus állt elő egy hipotézissel, amely magyarázatot adott a „nyár nélküli évre”. Bár közvetlen bizonyítékok híján ma is csak feltevésnek számít, a legtöbb kutató egyetért az elmélettel.
A Föld tüzes lehelete
A vulkánkitöréseket a kutatók az úgynevezett vulkánkitörési index (VEI) segítségével rendszerezik. Ez a skála nyolc fokozatból áll, és érdekessége, hogy nem a láva mennyiségét vagy a robbanás erejét veszi alapul, hanem a vulkánból kilövellt anyagok – hamu, gázok és egyebek – térfogatát. A legerősebb, 8-as fokozatú kataklizmák a távoli őskorban történtek, amikor az emberiség még nem is létezett. Erejüket elméleti úton számították ki, de a szakemberek szerint ez nagyon is közel áll a valósághoz.
Amióta az emberiség figyelemmel kíséri a vulkánok tevékenységét, 8-as fokozatú kitörésre még nem volt példa. 7-es fokozatúra viszont igen – egészen pontosan egyetlenegyre, amely az emberiség történelmének legerősebb kitöréseként vonult be a krónikákba. Éppen ezt, az indonéziai Tambora vulkán 1815-ös kitörését tartják a nyár nélküli év kiváltó okának.
A Tambora akkor öt napon át ontotta magából a tüzet, és több mint 150 köbkilométernyi hamut juttatott a légkörbe. Sok ez vagy kevés? Hogy érzékeltessük a méreteket: ez a felfoghatatlan mennyiség nagyjából a Balaton teljes víztömegének a nyolcvanszorosa.
A légkörbe jutott óriási mennyiségű hamu persze nem maradt fent a maga teljességében: nagy része hamarosan leülepedett a sokat szenvedett Sumbawa-szigetre, szinte minden életformát elpusztítva rajta. A finomabb hamurészecskék azonban a szulfátaeroszolokkal együtt elég könnyűek voltak ahhoz, hogy a sztratoszférába jussanak, és a következő hónapokban beterítsék az egész északi féltekét – amiről az embereknek akkoriban még sejtelmük sem volt.
„Halálra fagyva”
A katasztrófa következményei csak 1816 márciusában mutatkoztak meg. A hosszú télbe belefáradt európaiak türelmetlenül várták a felmelegedést, ám tavasz helyett dermesztő hideg köszöntött rájuk. Ennek oka a sztratoszférában lebegő, a nap melegét visszaverő hamuban és aeroszolokban rejlett. Nem jött el a tavasz áprilisban sem, sőt, még májusban sem. Az emberek hetekig nem látták a napot, miközben hideg, nyirkos esőzések és jégverések sújtották őket. Az Egyesült Államok egyes vidékein a hó egészen júniusig el sem olvadt, Spanyolországban és Olaszországban pedig május közepén is havazott, ami csírájában fojtotta el a leendő termést.
Amikor a fagyok végre enyhültek, egy újabb csapás vette át a helyüket: a végtelen esőzések. Olyan volt, mintha leszakadt volna az ég, a felhőszakadások ugyanis napokon át szünet nélkül áztatták a földeket. A ritka szünetekben pedig fojtogató pára ülte meg a levegőt. Így írt erről 1816-ban a virginiai Norfolk egyik lapja:
Július közepe van, és idén még egyetlen olyan hónapunk sem volt, amely a nyárra emlékeztetett volna... A nap alig bukkan elő, az eget szürke felhők borítják. A levegő nyirkos és kellemetlen, gyakran annyira velőtrázóan fagyos, hogy mindenki a kandallóhoz siet, mint valami végső menedékhez.
A szüntelen esőzések hatalmas árvizeket hoztak magukkal. Genfben kilépett a medréből az Arve és a Rhône, a Genfi-tónál pedig gátak szakadtak át. Súlyos károkat szenvedett a mélyen fekvő Hollandia, és a katasztrófa még Kínát is elérte, ahol szintén gátak omlottak össze, és pusztító áradások söpörtek végig az ország déli és keleti részein.
A Genfi-tó kapcsán érdemes megemlíteni a híres angol írónőt, Mary Shelley-t, aki éppen a tónál nyaralt, de a szüntelen esőzés miatt a barátaival együtt a négy fal közé kényszerült. Hogy elüssék az időt, a fiatalok elhatározták, hogy mindegyikük kitalál egy rémtörténetet, amit este, gyertyafénynél mesélnek el egymásnak. Mary Shelley ekkor alkotta meg a „modern Prométheuszról” szóló történetét, amely óriási sikert aratott a társaságban. Ezt a történetet ma az egész világ a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényként ismeri.
A kitalált rémmesék azonban eltörpültek a valóság mellett, az európaiakra leselkedő legnagyobb veszedelem ugyanis még csak ezután jött: megérkezett a teljes élelmiszerhiány és az éhínség. A napóleoni háborúk által amúgy is kivéreztetett kontinensen a búza-, árpa- és zabvetések teljesen elfagytak, a burgonya kirohadt a vízben álló földeken, a melegkedvelő állatok pedig elpusztultak. A gazdák még idejében megpróbálták levágni őket a húsukért, de ez sem mentette meg a helyzetet. Ahol elvétve mégis beérett a zab, ott penész telepedett rá, így azt még a lovak sem voltak hajlandók megenni. Az igásállatokat emiatt a fejő- és húsmarhák után szinte azonnal le kellett vágni. Ez drasztikusan megdrágította a szállítást, ami az egekbe lőtte az amúgy is megfizethetetlen élelmiszerárakat.
A borzalmak mellett azonban érdekes közvetett következményei is voltak a katasztrófának. A lovak hiánya és a szállítás megdrágulása például nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a német Karl Drais 1817-ben feltalálja a „futógépét”, amelyből a későbbiekben a kerékpár kifejlődött. Honfitársa, Justus von Liebig vegyész pedig a pusztító éhínség hatására döntött úgy, hogy az agrokémia felé fordul, és kutatásainak köszönhetően végül a modern műtrágyázás atyjává vált.
Távoli következmények
A káoszelméletben gyakran emlegetett „pillangóhatás” a világ túlsó felén is megmutatkozott: a klímaváltozás miatti indiai heves esőzések nyomán a kolera egy teljesen új és halálos törzse jelent meg.
Kínában az 1816-os év során elfagyott a rizs, több nagy árvíz is pusztított, Suangcseng kikötője pedig teljesen víz alá került. Persze az is lehet, hogy ezeknek a kínai csapásoknak már semmi közük nem volt a Tambora hamujához, és csupán egy tragikus véletlen egybeesésről volt szó.
