1976-ban egy amerikai repülőgép személyzete hivatalosan is 3529 km/h-s sebességre gyorsult – és az elmúlt fél évszázadban ezt a rekordot a sorozatgyártású, ember vezette gépek között senki sem tudta megdönteni.
A rekorder ráadásul sem gépágyút, sem rakétákat nem hordozott, viszont még a földön parkolva is szivárgott belőle az üzemanyag – és ez az esetükben teljesen normálisnak számított.
A megépítéséhez szükséges fémet az Egyesült Államok titokban épp a Szovjetuniótól vásárolta meg, hogy aztán a kész géppel szovjet támaszpontok felett repkedjen. Ismerd meg közelebbről a Lockheed SR-71 Blackbirdöt, azaz a „Fekete Rigót”! Nézzük meg, hogyan és miért használták, és miért nem tudta azóta sem senki megismételni ezt a hihetetlen teljesítményt.
A repülőgép, amit lehetetlen volt lelőni
1960 májusában egy szovjet rakéta az Urál felett lelőtt egy U–2-es felderítőgépet, a pilótája, Gary Powers pedig fogságba esett és vallomást tett.
A botrány akkora volt, hogy az Egyesült Államokban úgy döntöttek: a következő felderítőgépnek már elméletben is utolérhetetlennek kell lennie. A feladatot a Lockheed titkos tervezőirodájára, Kelly Johnson legendás Skunk Works részlegére bízták. Az ötlet merész volt: nem elbújni akartak a légvédelem elől, hanem olyan magasan és gyorsan repülni, hogy a rakéták egyszerűen ne érhessék utol a gépet. Az SR-71-es 1964 decemberében emelkedett először a levegőbe, és 1966-ban állt szolgálatba.
Működési magasság: nagyjából 25 kilométer.
Utazósebesség: a hangsebesség háromszorosa.
Ilyen magasságban az ég már szinte fekete, és tisztán látható a Föld görbülete. A személyzet űrruhára hasonlító, túlnyomásos öltözékben ült, és a sisakjukhoz csatlakoztatott csövön keresztül, tubusból fogyasztottak pépesített ételt. Bár a 100 kilométeres magasságban húzódó világűrhatárt a „Rigó” nem érte el, egyetlen más hadrendben álló repülőgép sem jutott még csak a közelébe sem.
Titán a hidegháborús ellenféltől
A hangsebesség háromszorosánál a gép borítása akár 300 °C-ra is felhevülhetett – a hagyományos alumínium ilyen hőmérsékleten már elveszíti a szilárdságát.
Az egyetlen megoldást a titán jelentette, így a gép sárkányszerkezetének nagyjából 90%-át ebből készítették. Volt azonban egy apró bökkenő: a titán fő beszállítója akkoriban a Szovjetunió volt. A CIA ekkor egy zseniális trükköt vetett be: harmadik országokban bejegyzett fedőcégeken keresztül, „békés célokra” hivatkozva vásárolták fel a fémet. Egy legenda szerint papíron még pizzasütő kemencéket is gyártottak belőle. A legfőbb ellenfél így mit sem sejtve maga biztosította az alapanyagot ahhoz a kémrepülőhöz, amely később a határai mentén járőrözött.
A brutális hőmérséklettel függ össze a „Rigó” egyik legismertebb furcsasága is: a földön állva a burkolólemezek között rések tátongtak, emiatt a teletankolt gépből folyamatosan szivárgott az üzemanyag.
Repülés közben a fém hőtágulásának köszönhetően a rések teljesen bezáródtak. A szivárgás tehát nem valami tervezési hiba, hanem kényszerű, de tudatos mérnöki döntés volt. Emiatt a gép eleve félig üres tartályokkal szállt fel, és az indítás után azonnal csatlakoznia kellett egy légi utántöltő repülőgéphez. Maga az üzemanyag is különleges volt: a JP-7 nevű kerozint még gyufával sem lehetett volna lángra lobbantani, ezért a hajtóművek beindításához trietil-boránt fecskendeztek be – egy olyan speciális anyagot, amely a levegővel érintkezve azonnal, jellegzetes zöld lánggal lobbant fel.
Hogyan lehet lehagyni egy rakétát?
Több mint húszéves szolgálatuk során a „Rigók” repültek Vietnám, Kuba, a Közel-Kelet és a szovjet határok felett is. Extrém sebességük valóságos futószalaggá tette a felderítést: a kamerák egyetlen óra alatt akár 150 ezer négyzetkilométernyi területet is végigpásztáztak, egész Észak-Koreát pedig mindössze 7 perc alatt tudták lefotózni. Sokat és kitartóan lőttek rájuk – az idők során több száz légvédelmi rakétát indítottak ellenük. A mérleg a gép teljes története során mégis makulátlan maradt: egyetlen SR-71-est sem lőttek le.
A túlélés titka egy szinte már gúnyosan egyszerű kitérő manőverben rejlett: gázt adtak, és még magasabbra emelkedtek. Brian Shul őrnagy például felidézte egy 1986 áprilisában, Líbia felett végrehajtott bevetését, amikor gépével átlépte a Kadhafi által meghúzott „halálvonalat”. Amikor a műszerek jelezték a rakétakilövést, a személyzet nem kezdett bonyolult manőverezésbe – egyszerűen tartották a nagyjából 3400 km/h-s sebességet, az őket üldöző rakéták pedig messze lemaradva, jóval alattuk hullottak vissza a földre.
Szerintem ebben az a legszebb, hogy a gép legfőbb fegyvere maga a tiszta fizika volt. A kinematika törvényeivel sem az ellenség bátorsága, sem az elindított rakéták száma nem tudott vitába szállni.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy magával a repüléssel és az extrém körülményekkel szemben a „Rigó” sem volt sebezhetetlen. A megépített 32 gépből 12 különböző balesetekben semmisült meg – a fizika határait feszegető repülés ugyanis egyetlen apró hibát sem bocsátott meg.
Miért nem készült soha utódja?
A válasz kiábrándítóan prózai: nem „elfelejtették” a megépítéséhez szükséges technológiát, hanem egyszerűen gazdaságtalanná vált a projekt. Az üzemeltetése ugyanis elképesztően drága volt – külön légi utántöltő flottát, speciális üzemanyagot és technikusok egész hadseregét igényelte. A hidegháború végére ráadásul a modern műholdak és drónok ugyanezt a feladatot már jóval olcsóbban, és egy esetlegesen fogságba eső pilóta miatti diplomáciai botrány kockázata nélkül el tudták végezni.
Az 1990-es évek végén a programot végleg leállították, az elméleti hiperszonikus utódról, az SR-72-ről szóló hírek pedig egyelőre megmaradtak puszta pletykáknak.
Ma már a zsebedben lapuló okostelefon is nagyobb számítási kapacitással bír, mint annak a korszaknak az összes számítógépe együttvéve. Mégis, a repülési sebességrekordot továbbra is egy olyan gép tartja, amelyet még az 1960-as években, egyszerű rajzasztalokon terveztek meg.
A „Fekete Rigó” tökéletes példája annak, hogy a technológiai fejlődésnek nem kell egyszerre, minden irányban a végletekig haladnia. Néha az emberiség felállít egy megdönthetetlennek tűnő rekordot, majd őszintén szembenéz az árával – és végül úgy dönt, hogy inkább valami egészen másra fordítja az energiáit.
