Kezdjük a kellemetlennel: annak a fele, amit az inkvizícióról és az ázsiai kivégzésekről szóló filmekben láttál, vagy irodalmi kitaláció, vagy 19. századi múzeumi hamisítvány. „Vasszűz”, testen átnövő bambusz, vérsas – ezekről egyetlen megbízható dokumentum sem létezik. Ez azonban nem teszi kíméletesebbé a kínzások történetét. A valódi borzalom egyszerűen gyakran nem ott lapult, amerre a popkultúra mutat.
Nézzük szép sorjában – mi hiteles, mi vitatott, és mi szinte biztosan mítosz. És hol bizonyult a valóság félelmetesebbnek minden legendánál.
Amik nagy valószínűséggel nem léteztek
Bambuszkínzás. Klasszikus történet: az áldozatot kihegyezett hajtásokból álló ágyás fölé lógatják, a növény naponta egy métert nő, és áthatol a testen. Látványos, filmszerű – és teljesen megalapozatlan. Egyetlen kínai forrás, bírósági jegyzőkönyv vagy szemtanúi leírás sem szól róla. Egyes szerzők a japán hadseregnek is tulajdonítják ezt a kivégzési módot a második világháborúban, de ott is csak elbeszélések elbeszélései léteznek. A jelek összessége alapján ez a nyugati kalandregényírók nyomán részletekkel felduzzasztott folklór.
„Vasszűz”. A híres, tüskékkel bélelt fémszarkofág olyan kiállítási tárgy, amely különféle változatokban járja az európai múzeumokat. A probléma az, hogy a 18. század vége felé „találták fel” – vagyis akkor, amikor az inkvizíció már leköszönt a színről. A fennmaradt „szüzek” többsége 19. századi rekonstrukció, amelyeket a közönség szórakoztatására valódi középkori alkatrészekből állítottak össze. Lehetséges, hogy hasonlót használtak megfélemlítésre – megmutatták a vádlottnak, aki erre bármit aláírt. De működő kivégzőeszközként erősen kérdéses a létezése.
Vérsas. Skandináv kínzási mód, amelynél az élő embernek állítólag felvágták a hátát, a gerincnél eltörték a bordáit, és „szárnyakként” széthajtották azokat. A forrás sagákból származik, vagyis irodalmi alkotásokból, nem krónikákból. A skandinavisztikával foglalkozó szakemberek egy része ráadásul úgy véli, hogy félreértett költői metaforáról van szó: a holló rászáll az elesett harcos hátára, és „kitárja a szárnyait”. Valaki ezt szó szerint értelmezte – és megszületett a kínzás legendája.
Rostély – fémrács a tűz felett. Említik szentek életrajzaiban, de valódi alkalmazásának nincs nyoma a középkori Európában. Az inkvizítorok és a világi hóhérok a gyorsabb és kiszámíthatóbb módszereket részesítették előnyben: a rostély túl könnyen megölte a kihallgatott személyt, még mielőtt megszólalt volna.
Fordulat: a kínzás fő eszköze nem a vas, hanem a bürokrácia
Íme, amit általában félreértenek az „inkvizíciós múzeumok” tárlóit nézegetve. A kínzás a 13–18. századi európai jogban nem a szadizmus kiélése volt, hanem szigorúan szabályozott eljárás. Jó példa erre a spanyol vízkínzás: a vádlottat egy asztalhoz kötözték, tölcséren vagy rongycsövön keresztül hatalmas mennyiségű vizet öntöttek belé, majd a felpuffadt hasát verték. Kínzó volt? Igen. De a hideg vizes változata, amikor a meztelen embert órákon át jéghideg vízsugár alatt tartották, hivatalosan „enyhe” próbatételnek minősült. A hideg víz hatására tett vallomást a bíróság önkéntesnek tekintette. Jogi fikció: mivel a kínzás „enyhe”, így jogilag szinte meg sem történt.
Pontosan ezért becsülték olyan nagyra az inkvizíció eszköztárában azokat az eszközöket, amelyek nem hagytak nyilvánvaló csonkítást. „Júdás bölcsője” – egy hegyes fapiramis, amelyre a köteleken lógatott embert lassan a gátjánál fogva leengedték. A csontok épek maradtak, a szalagok nem szakadtak el – formailag „humánus” volt. A gyakorlatban az áldozat néhány nap alatt belehalt a szakadásokba és a vérmérgezésbe, mivel az ülőkét soha senki nem tisztította meg. A fertőzés volt a fő gyilkos.
Ugyanez a logika érvényesült a „spanyolcsizmánál” is. A lábszárra helyezett fémszerkezetet minden egyes makacs válasz után csavarokkal szorították beljebb. Néha a hóhér kalapáccsal ütötte. A térd alatti csontok szilánkokra törtek, de az ember életben maradt, és beszélni tudott. Vagyis képes volt aláírni.
Tűz és vas: amit biztosan alkalmaztak
Kínpad – a legelterjedtebb kínzóeszköz Európában. Az első leírása 300-ból származik, amikor Saragossai Szent Vincén próbálták ki. Klasszikus felépítése: egy fekhely hengerekkel a végein, amelyekhez a csuklókat és a bokákat kötözték. A hengereket ellentétes irányba forgatták – a szalagok elszakadtak, az ízületek kiugrottak a vápájukból. A túlélő rokkanttá vált, anélkül hogy a kezét vagy a lábát használni tudta volna.
A kínpadnak létezett egy egyszerűsített utcai változata is – a strappado (kötélhúzás). Két oszlop, egy keresztgerenda és egy kötél. A kezeket a hát mögött összekötözték, majd azoknál fogva húzták fel az embert. A vállízületek kifordultak, az ember a saját kifordult karjain lógott. Néha a lábakhoz nehezéket vagy gerendát kötöztek.
Spanyol szék. Vastrónus, amelynek alján kalodába zárták a lábakat, a talpak alá pedig parazsat tettek. A talpakat lassan sütötték, a hatás fokozása érdekében olajjal locsolták őket. Ilyen széken hallgatták ki La Voisint – a hírhedt méregkeverőt a XIV. Lajos udvarában zajló mérgezési ügy idején. Ez már a 17. század vége, dokumentált bírósági per, nem középkori rémmese.
Kerékbetörés (a köznyelvben „Katalin-kerék”). Nyilvános kivégzés, amely egész Európában elterjedt volt egészen a 18. századdal bezárólag. Először vasrúddal zúzták szét az áldozat végtagjait. Ezután az összetört karokat és lábakat a kerék küllői közé fonták – a testet szinte „rátekerték”. Egyesek percek alatt meghaltak a sokktól, másokat szándékosan hagytak napokig szenvedni, hogy lassan haljanak meg a tömeg szeme láttára.
Lovakkal való felnégyelés. A kezeket és lábakat négy lóhoz kötözték, a lovakat pedig ellentétes irányba hajtották. Pontosan így végezték ki Robert-François Damiens-t 1757-ben a XV. Lajos elleni merényletkísérletért – a kivégzés körülbelül egy órán át tartott, mert a test nem engedett, és a hóhéroknak el kellett vágniuk az inakat. Ez volt az egyik utolsó ilyen típusú nyilvános kivégzés Európában.
Mit műveltek Európán kívül?
Szkaphizmus – perzsa kivégzési mód, amelyről már Plutarkhosz is írt. Az embert egy szűk vályúba (görögül „szkaphé”) fektették, megkötözték, és erőszakkal tejjel meg mézzel tömték. Az ilyen étrendtől hasmenés alakult ki. A vályút egy mocsár állóvizére bocsátották. A rovarok és lárvák a szagra gyűltek, és petéket raktak a bőr szabadon maradt részeire, valamint a nyálkahártyákba. Az ember két-három héten át élve rohadt el, mindvégig eszméleténél maradva. Az ókori szerzők ezt a kivégzést hadifoglyok és kegyvesztett perzsa udvari méltóságok kapcsán említik.
Ércbika. Ógörög találmány Perillosz rézművestől, aki Phalarisz szicíliai türannosznak adta el. Egy üreges bronzszobor, amelynek belsejében az áldozat foglalt helyet, a hasa alatt pedig tüzet gyújtottak. A szerkezet ravaszsága a bika fejében lévő csőrendszerben rejlett: a haldokló sikolyai eltorzultak, és a bikabőgéshez hasonló hanggá váltak. Az egyik változat szerint az eszközön elsőként magát Perilloszt próbálták ki – Phalarisz állítólag úgy döntött, a feltalálón teszteli a találmány működését. A kivégzettek csontjait később amulettként árulták – ez a hátborzongató mindennapi részlet is fennmaradt.
Patkánykínzás. Mind a kínai, mind az európai gyakorlatban létezett (utóbbi a 16. században alakult ki). Az embert megkötözik, a hasára egy patkányokkal teli ketrecet helyeznek, amelynek az alja nyitott és közvetlenül a bőrhöz simul. A ketrec tetejére izzó parazsat raknak. A patkányok nem tudnak hová menekülni – ezért lefelé, az élő ember testén keresztül rágnak utat maguknak. Használatát dokumentálták Hollandiában a Spanyolország elleni szabadságharc idején.
Kínkörte. Egy körte formájú fémszerkezet, amely négy „szirromból” állt. A „bűncselekmény jellegétől” függően a szájba, a hüvelybe vagy a végbélnyílásba helyezték: pletykálkodóknál, abortuszon átesett nőknél, homoszexualitással vádoltaknál. A hóhér elforgatta a tetején lévő csavart, mire a szirmok belülről szétnyíltak, szétroncsolva a szöveteket. A túlélők általában később, szepszisben haltak meg. Igaz, a modern kutatók egy része úgy véli, hogy a fennmaradt példányok valójában nem kínzóeszközök, hanem sebészeti tágítók vagy tolvajok zártörő szerszámai voltak. A vita máig nem dőlt el.
A legfurcsább kivégzés, amiről talán még nem hallottál
Siri, avagy a „tevesapka”. Egy módszer, amelyet a zsuanzsuanok – egy belső-ázsiai nomád törzsszövetség – alkalmaztak. A fogságba esett fiatal férfinak kopaszra borotválták a fejét. Levágtak egy tevét, lehúzták a bőrét, és kivágták a legsűrűbb, legvastagabb részt – a nyakrészét. A nedves, meleg nyersbőrt szorosan a rabszolga koponyájára húzták. A nyakát fakalodába zárták, hogy ne tudja a fejét a földhöz érinteni, és ne tudja letépni a „sapkát”. Megkötözött kézzel és lábbal a sztyeppén hagyták.
A többit a nap végezte el. A nyersbőr megszáradt és összehúzódott, vasabroncsként szorítva össze a koponyát. A második napon elkezdett kinőni a haj – de nem volt hová terjednie, így visszanőtt a fejbőrbe. Egy-két nap múlva az ember elvesztette az eszét. A kínzás öt napig tartott. A többség meghalt. A kevés túlélő mankurttá vált – olyan rabszolgává, aki teljesen elveszítette korábbi életének emlékét, nem emlékezett sem a nevére, sem a szüleire, sem az anyanyelvére. Csingiz Ajtmatov épp ezt az alakot tette „Az évszázadnál hosszabb ez a nap” című regényének fő szimbólumává. Az ilyen rabszolgákat nagyra értékelték: a mankurt nem szökött meg, mert nem volt hová szöknie.
Összegzés
Válaszolva a felvetésre: nem, a bambusz nem nőtt át az emberen – legalábbis egyetlen történész sem talált erre bizonyítékot. Nagy valószínűséggel a „vérsas” sem létezett. A „vasszűz” csupán egy hatásvadász 19. századi múzeumi újítás. Annak a része, amit a turistáknak „az inkvizíció eszközeiként” mutogatnak, a 19. században készült az izgalomkeltés kedvéért.
Ám a kínzások valós története ettől még nem válik irgalmasabbá. A kínpad, a kerék, a spanyolcsizma, a patkányok, a szkaphizmus, a siri – mindez valóságos volt, dokumentálták, és tízezreket ölt meg. És a legkellemetlenebb felismerés: a legszörnyűbb valódi kínzásokat nem őrült szadisták találták ki, hanem jogászok és mérnökök, akik módszeresen keresték a módját annak, hogyan okozhatnak maximális fájdalmat a törvény keretein belül maradva. A legendák a képzeletet rémítik meg. A valóság a rideg számítással rémisztett.
